Minden jel arra mutat, hogy másfél évtizeden belül a negyedik válságot vagy megszorítást csinálja majd végig a magyar társadalom úgy, hogy közben az állami szociális ellátásokra nem támaszkodhat.
A 2008-ban kezdődő, és Magyarországon 2009-ben már közel hét százalékos visszaeséshez vezető pénzügyi válság egy eleve rossz állapotban lévő társadalomban, gazdaságban éreztette hatásait. A szűkülő mozgástér őrölte fel végleg Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségét, Bajnai Gordon pedig egy bevallottan fájdalmas kiigazítási csomaggal készült megoldani a feladatot. Ennek nehézsége aligha vitatható, azonban összehasonlító tanulmányok azt mutatják, hogy a krízis során a fejlettebb vagy kevésbé fejlett, de mégiscsak valamilyen jóléti állammal rendelkező európai országok mindegyikében kiválasztottak egy-két olyan ellátást, amelynek az összegét növelték vagy a hatókörét bővítették. Ennek szociális oka is volt, hogy a legveszélyeztetettebb helyzetben lévők ne zuhanjanak a mélybe, és gazdasági is, hogy vásárlóerő híján ne álljon le teljesen a gazdaság. Magyarországon semmi ilyesmi nem történt, ellenben például ebből az időből datálódik a családi pótlék vagy a nyugdíjminimum összegének azóta is tartó befagyasztása.
Habár az Orbán-kormány azzal az ígérettel jutott hatalomra, hogy a költségvetési hiány kezelése mellett képes lesz növelni a költségvetési kiadásokat, ez a matematikai újítás nem valósult meg. A Széll Kálmán Terv 1-nek és 2-nek becézett újabb megszorítási csomagok fő csapásiránya az egészségügy, az oktatás és a szociális szféra voltak. Az alacsony keresetek adóterhelése és az áfa esetében a kormány Európa-rekordot állított fel. Mindeközben szociális ellátásokat építettek le, arra hivatkozva, hogy a közfoglalkoztatás felfuttatása feleslegessé teszi a segélyezést. Ennek következményeként 2013-ban a szegények aránya addig még sosem látott méreteket öltött.
Ezt követte a 2010-es évek második felének fellendülése, amit a kormány saját dicsőségeként ünnepelt, holott fő okozói a világgazdasági konjunktúra, az alacsony nyersanyagárak és a beáramló európai uniós források voltak. A kormánynak pontosan az lett volna a feladata, hogy a pénzbőség időszakában növelje a gazdaság és a társadalom ellenálló-képességét, tartalékokat képezzen, javítsa a szolgáltatások minőségét és elérhetőségét. Megint csak azt rögzíthetjük, hogy semmi ilyesmi nem történt, ellenkezőleg, fokozódott a pénzkiszivattyúzás a hatalmat működtető klientúra révén és javára.
A 2020-ban berobbanó járvány és a nyomában bekövetkező gazdasági leállás sokakat fenyegetett munkájuk elvesztésével. Ha közülük sokan találtak is más kereseti lehetőséget, gyakran rosszabb körülmények között, kevesebb pénzért kellett dolgozniuk, miközben minden korábbinál égetőbb problémává vált a gyerekek, idősek, betegek ellátása. Ezekhez a feladatokhoz az állam ismét semmilyen segítséget nem nyújtott. A kormány az ugyancsak rekordrövidségű álláskeresési járadék időtartamának meghosszabbításáról sem akart hallani. Pedig eközben a világ minden táján a kormányok célzott vagy „helikopterszerű” pénzjuttatással igyekeztek segíteni a járvány és a leállás következményeit elszenvedő embereknek.
Jött azután az energiaválság időszaka, amely valójában már jócskán a háború előtt éreztetni kezdte hatását, de az oroszok agressziója sokkal súlyosabbá tette a helyzetet. Ekkoriban azonban a magyar kormány a választási osztogatással volt elfoglalva, szokásához híven azoknak juttatva a legtöbb plusz jövedelmet, akik amúgy is a legtöbb jövedelemmel rendelkeznek. Mire ez a pénz pár hónap alatt elfogyott – jórészt a folyó családi kiadásokra és adósságok törlesztésére –, a lakosság szembesült azzal, hogy a kormány is csak most vette észre, mennyire üres a kassza. A különadók nem elegendőek, az uniós pénzek továbbra sem érkeznek, ezért aztán jön az európai szinten is kirívó „lakossági piaci” rezsiár, miközben negyedszázada nem látott tempójú infláció felzabálja a jövedelmeket. A felélt, ellopott, ostobán, csakis szavazatszerzési célokhoz igazítva elköltött ezermilliárdok híján már nehéz lenne – habár még mindig nem lehetetlen – szociális védőhálót kifeszíteni, ám a kormánynak nem is célja ez. Szinte ennek jelképeként értelmezhető, hogy újabb milliárdokat szór el propagandára, amiből mindenki megtudhatja, hogy a „háborús infláció”, Brüsszel és többé-kevésbé az ukránok a hibásak, ahelyett, hogy ebből a pénzből az energiatakarékosság mikéntjéről próbálnák tájékoztatni az eddig korlátlan fogyasztásra sarkallt lakosságot. Most sem emelkedik a családi pótlék, nem vezetnek be rendkívüli segélyeket, nincs szociális áram- és gáztarifa.
A kormányzati terv, úgy tűnik, pusztán az, hogy ismét tövig nyomják a bűnbakképzés gázpedálját. A hívők úgyis mindent elhisznek, még ha korog is a gyomruk, az intézményi megfélemlítés pedig annál inkább működik, minél élhetetlenebbek a viszonyok, hiszen annál keményebb zuhanás vár arra, aki sokat szájal a problémákról. Kormányzás, gondoskodás, felelősség nincs, az állam hátat fordít a társadalomnak, csakis a hatalmi gépezetet működteti, és ennek az árát bármikor kész megfizettetni a társadalommal. Ez vár ránk, ha folyton hagyjuk.
szeged.hu
Címkép: Orbán és népe
Forrás: Újnépszabadság
