Korábban naponta, reggelente, hajnalonta, egy ideje vasárnap reggelente stb. az első kattintás az Újnépszabadságra történt. Nem csak kíváncsiságból: partnerünkkel egymás lapjából kölcsönösen vettünk át írásokat, az Új Hétben forrásként mindig fel is tüntettük az Újnépszabadságot. (Bevallhatom nagy érdek-titkomat: gyakran olyan harmadik forrásból származókat, amiket mi árvák szerzői jogi megkötések miatt nem mertünk utánközölni.)
Most a végére, estére hagytam az Újnépszabadság megnyitását. Hiszen tudtam, a felesége értesített róla, hogy Kereszty András meghalt. Azt is írta Rehák Aranka: „Még nem tudom, mi lesz az újsággal, az Újnépszabadsággal.” És a lap vasárnap megjelent! „Futószalagán” jó sok cikkel. Elképzeltem, hogy ebben az első főszerkesztő nélküli kiadásban, ha lesz, olvashatjuk munkatársak búcsúcikkeit. Így lett, így van. Következzenek! (Nekem még nem volt erőm írni-elbúcsúzni. Gondolatom elkísér utolsó utadon, kedves kolléga, főszerkesztő András. És örülök, hogy a címbe fent nem az In memoriam után kellett odaírnom az Újnépszabadságot. Általa élsz, és partnerek maradhatunk, amíg követlek. Utána meg pláne.)
Ágoston Hugó
Kedves Olvasó!
Most nyári szünet következik szeptemberig.
Szerkesztőségünknek el kell döntenie, hogy az alapító-főszerkesztő, Kereszty András váratlan halála után mitévők legyünk.
Köszönjük türelmüket.
Újnépszabadság
Kereszty Gábor: Egy utolsó mohikán
Facebook, 2024. július 26.
Meghalt apám. Meghalt egy újságíró. Kit érdekel… mondhatnátok. De érdekelhet, mert megint elment egy utolsó mohikán. Egy igazi, egy valós, egy szenvedélyes szerkesztő, riporter, publicista. Abból a generációból, akiknek a hivatás maga volt az élet. Halálos ágyán még szerkesztette az internetes Újnépszabadságot, a “lapot” ami megmaradt abból a legendából, amit a rendszerváltás után ő formált át a Washington Post mintájára… nem fogom végigírni, mert lesz, aki lekommunistázza, lesz, aki leöregezi.
Most, amikor eltűnt a világból a becsület, amikor már nem számít a szakma, amikor nincs már papír, nincs hír, publicisztika, kommentár, interjú…
Úgysem érti csak az, aki még anno domini, reggel kezébe vette és kinyitotta a napi sajtót…
Valaha én is űztem ezt a szakmát, a vírus otthon megfertőzött.
Szóval ma 81 éves korában elhunyt Kereszty András, nagybetűs újságíró. A népsport sportriportere, a Magyar Hírlap alapító újságírója, a Népszabadság fiatal külpolitikusa, kairói, washingtoni tudósító, a Népszabi felelős szerkesztője, a Népszava főszerkesztője, a Tények Könyve kiadója majd az Újnépszabadság.blog létrehozója!
Álmodozó, munkamániás, fenegyerek.
Nekem meg az apám.
Remélem van újság a Menyországban is…
Tamás Ervin: „Fog ez menni, apukám…”
Andriskám, itt az anyag. Kicsit késtem, mert az ilyesfajta témákat utálom, s talán ezért sem vagyok formában. Kérlek, nyugodtan javíts, húzz, bár nem leszek hosszú – de tudom, utálod, ha az utolsó percekben kell bepréselni egy írást a szépen megszerkesztett oldalba. Lapzárta azonban sajnos már nem fenyeget.
Úgy ismertelek meg, hogy személyesen még nem is ismertelek. Alighogy elkezdtem az újságírói pályát a Pest megyei Hírlapnál, Mendén történt egy példátlan vasúti katasztrófa. A Keleti pályaudvarról Békéscsabára közlekedő gyorsított személyvonat gőzmozdonya frontálisan összeütközött a vele szemből érkező tehervonattal. A személyvonat mozdonya és két kocsija, a tehervonat mozdonya éstizenhárom kocsija siklott ki. A balesetben összesen negyvenhárman haltak meg, köztük a gőzmozdony fűtője, akit a kiömlő szén rányomott a tűzszekrényre (maradványait csak másnapra tudták kiszabadítani). A személyvonat vezetője is a halálos áldozatok között volt. Gondolhatod, hogy mennyi írás jelent meg a szörnyű balesetről, de számomra egyetlen riport maradt emlékezetes mindmáig – a tiéd. Integra domino címen az Élet és Irodalom utolsó oldaláról, amely akkoriban a riporterek Mekkája volt. Most rám szólnál, hogy ne ezzel foglalkozzam, mikor senki sem tudja már, hogy mi történt, azt pedig még kevésbé, hogy mi az az integra domino. Vesszünk tehát kicsit el a részletekben: A mozdonyvezető a gőzszabályozóval volt elfoglalva, mert nem tudta lezárni. Ilyen hibával meg kellett volna állni az állomáson, ő azonban látva a forgalmi szolgálattevő „menesztését” gyorsítani kezdett. De még ez sem vezethetett volna ütközéshez, ha a balesetet megelőző évben beszerelt „integra domino” elnevezésű biztosító berendezés kezelője jobban odafigyel. Az új rendszert éppen a forgalmi személyzet munkájának megkönnyítésére vásárolta a MÁV. Ezen a cuccon az állomás összes vágányának helyzete könnyen áttekinthető és a szerelvények áthaladásának engedélyezése nyomógombokkal szabályozható. Ha a kezelő valamit rosszul csinál vagy elmulaszt, a berendezés visszajelent, villogó fénnyel és hangjelzéssel. Csakhogy amikor a vészjelzések megjelentek, a dolgozó rossz gombot nyomott meg, szabad utat engedve a személyvonatnak. Két másodperc múlva ugyan ijedten átállította tilos jelzésre a szemafort, de a személyvonat ekkor már túljutott a karos jelzőlámpán. A hosszú hónapokig tartó bírósági szakaszban kiderült, hogy az 55-éves forgalmista utolsó munkanapját töltötte a MÁV-nál, másnap ment volna nyugdíjba.
Látod, most miattad elkalandoztam rólad. Szóval, magával ragadott a kétrészes írásod, mivel a hatvanas évek végén számomra a riport jelentette az újságírás csúcsát, hiszen többet lehetett e műfajjal elmondani, mint a rendszer által szűk keretek közé szorított elemzéssel, publicisztikával. Téged pedig minden érdekelt, amit a szakma térfogata átölelt, a sporttól a külpolitikáig. Írásaidat átjárta az a személyes hang, stílus és kíváncsi szenvedély, amelyik már az Integra domino-t is jellemezte.
Néhány hónap különbséggel egyszerre lettünk a megújulni kész Népszabadság főszerkesztő-helyettesei. Én a félelmemmel, amely nem adott sok esélyt a gödörből való kimászásra („majd jól megszűnünk!”), te a robosztus, falon átmenni képes lendülettel, miszerint sikerülni fog. Ami azt illeti, végül szomorúan konstatálhattuk, hogy mindkettőnknek igaza lett. Ötletekkel telve rohantad le a kissé rémült műhelyt – volt, amikor összecsúsztak a vágyaid a célokkal, előfordult, hogy anélkül untál meg valamit, hogy tető alá hoztad volna, de többi közt a folyamatos inspirációd adott újabb és újabb lökést a túlélésre. Harsány biztatásaid, humorod bejárta a szerkesztőség folyosóit, közösségteremtő volt a másokra is átragadó lelkesedésed, a lelombozódásra hajlamos kollégákat lankadatlanul voltál képes doppingolni, merész szerkesztői megoldásokkal kísérletezni, a világot behozni a provinciába.
Igazi világpolgár voltál, aki a Közel-Kelettől az Egyesült Államokig mindenütt feltalálta magát, az életben elmerülő és azt ábrázoló éles szemű vagány, aki idős korára, öblös hangjával egy szentendrei egyházi kórusba avanzsált. Erre mondják: összetett személyiség.
Írásaid karakán egyértelműséggel hasítottak keréknyomot a rendszerváltás dzsungelébe, választott főszerkesztőnkkel és az egyébként cseppet sem homogén csapattal karöltve meghatározva egy új Népszabadság mondandóját, arculatát.
Nemrég még kerek évfordulós szülinapi bulidon emlékeztünk arra, amikor az átálláskor napi két lapot csináltunk, egyet te a komputerekkel a Bécsi úton, egyet én – biztos, ami biztos –, még a Blahán. Délelőttönként határozottan állítottad, hogy a masinák zökkenőmentesen működnek, a kollégák ugyan kisebb zökkenőkkel, de értik a dolgukat, győz a Bécsi út. Faxon azért folyamatosan érkeztek a kéziratok, zuhantak rá a szedőkre, szeszélyesen keresték a helyüket, hogy szükség esetén melyik oldalra, miként pottyanhatnak be, de semmi baj, ma már győz a Bécsi út. Kora délutánonként jött az újabb telefonod, hogy sajnos most mégis a Blaháról kell az olvasókhoz eljuttatni az újságot. Nincs az a politikai izgalom, ami annyit kivett volna belőlem, mint azok az ominózus napok. Őrjöngtem, te nyugtattál, „fog ez menni, apukám…”, hogy hogyan ment, arról jobb, ha nem szól a fáma. Előfordult, hogy egy aznap érkező olvasói észrevétel másnap már megjelent, szerzője ezt a lap példa nélküli gyorsaságának tudta be. Meghagytuk ebben a hitében.
Hiába mentél új és új kihívások elé, népszabis maradtál. Kapcsolatunk, ha lazább is lett, fontos maradt. Örömmel láttam, hogy kitaláltad az Újnépszabadságot, társaddal, Rehák Arankával közösen készített napi válogatásaid, éppen az összeállítás minősége miatt nyújtott vonzó olvasnivalót. Rögeszmém, hogy a sajtó alapjaiban megváltozott helyzete miatt a hírcunami bősége gyakran nagyobb tájékoztatási zavarral jár, tényleg áldás és átok egyszerre. A végeláthatatlan svédasztal mellé nagyon is elkelne egy fontosságra ügyelő, gondos ízléssel tálalt menü.
Amikor először ágynak dőltél, többekkel együtt engem is felhívtál, hogy közösen, napokra bontva szerkesszük a portált, mert te már nem bírod egyedül. Mindegyikünk örömmel vállalta, s így talán még izgalmasabb lett az oldal. Soha nem felejtem, hogy amikor az első, nagyképűen szerkesztőségi összejövetelnek titulált találkozón összejöttünk, tőled szokatlan módon elérzékenyülve annyit mondtál: „Gyerekek, köszönöm nektek, hogy életben tartottatok…”
Csönd lett, amely azóta is tart. Andris, az isten áldjon meg, hová tűntél?!
Bak Mihály: Úgy tanított, hogy ezt észre se vettük
Facebook, 2024. július 27.
Tegnap csak kutyafuttában emlékeztem meg Kereszty Andris haláláról. A megdöbbenés lefogta kezemet, pedig az ő személye nem csak az én életemben volt meghatározó, hanem túlzás nélkül az egész országéban. Elnézést, amiért kissé hosszú és szentimentális leszek.
Először ’93-ban a Griffben kerültünk egy fedél alá, az a nyolc hónap még csak felvillantotta, mekkora egyéniség. S noha már ott közel kerültünk egymáshoz, amikor léket kapott ez a hajó (pedig Forró Tamás és Wisinger Pista személyében is a szakma három óriása adta nevét hozzá), különös módon egy szóval se mondta, hová tart. Igaz, én se vertem nagydobra, hogy megállapodtam Deák Andrással, január elején én is a Népszavában kezdtem. Így aztán január első munkanapján legnagyobb megrökönyödésemre a VICO-palota negyedik (?) emeleti főszerk.-szobájából Andris jött elém széles mosollyal.
Ezzel elkezdődött pályafutásom egyik legszebb szakasza. Inspiratív környezet, amelyben szabadon szállt a gondolat és úgy telt az idő, hogy az ember észre se vette: többet tölt munkával, mint otthon. Andris kinyitotta az ablakot és az ajtót, az így keltett huzat kifútta az áporodott levegőt a lapból. Amit ma lát az olvasó a Népszavában, annak alapjait Kereszty Andris vezetésével tettük le. A hazai sajtóban korszakváltás volt nem csak az arculati megújulás, hanem az a tartalmi földindulás, ami akkor történt. Az angolszász sajtó legkorszerűbb gondolkodását honosította meg Andris. Ahogyan mi neveztük, „lábszagú” történeteket emeltünk címlapsztorivá, ledöntve a hagyományos sajtó arisztokratikus témaválasztását és fogalmazásmódját. Elmondhatatlanul felemelő érzés volt nap nap után látni, ahogyan a versenytársak követtek minket ebben az átalakulásban. Andris úgy tanított minket, hogy észre se vettük ezt. A maga örökké mosolygó türelmességével plántálta belénk, milyen a korszerű újságkészítés.
Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy munkatársa s talán barátja lehettem.
Szerencsés voltam, mert hosszú utat jártunk be együtt, történelmi korokat átívelően, kisebb, nagyobb szünetekkel, de soha nem veszítettük el egymást. Először 1993-ban a Griff című hetilaphoz hívtál alapító főmunkatársnak. Nagyszerű csapatot verbuváltál, és nem rajtunk múlott, hogy a lap rövid időt élt meg. Egy évvel később, amikor a Népszava főszerkesztője lettél, vittél magaddal.
Nagyon sok emléket őrzök ezekből az izgalmas időkből. Együtt éltük meg azt is, amikor Boross Péter, Magyarország akkori miniszterelnöke, akitől interjút kértem, hosszas kérlelés után a sajtórefensével üzente meg, hogy kommunista lapnak nem kíván interjút adni. Te voltál az ARCKÉPCSARNOK című életem első interjúkötetének lektora, egyik ajánlója és a sajtónak is Te mutattad be. Bíztál bennem és szeretted az interjúimat, a riportjaimat. Ismerted az elkötelezettségemet, a makacsságomat és, hogy soha nem adom fel. Aztán sok év telt el, de Te mindig figyelemmel kísérted az írásaimat, a könyveimet és tavaly januárban kértél fel, hogy legyek az ujnepszabadsag.com egyik szerkesztője, a már létező szerkesztőbizottság egyhangú szavazatával.
Nagyon jó érzés volt, de kicsit bizonytalan voltam, hogy sok év szerkesztői kihagyás után vajon megfelelek-e majd az elvárásaidnak. Felhívtalak ezzel az aggodalmammal, de Te nem is értetted, hogy miért.
Rá pár napra kiautóztam hozzád Szentendrére, ahol a Szamos Cukrászdában hosszas beszélgetés után minden kétségemet elhárítottad. Akkor és ott találkoztunk utoljára! A munkafolyamathoz ugyan nem kellett a személyes találkozás, vágytam rá, de be kellett érnem a levelezéssel, a telefonos beszélgetésekkel, mert pörgött az élet körülötted. A kezdetekkor kaptam Tőled a pozitív visszajelzéseket, aztán ez egyre ritkább lett, amit szóvá tettem. Te igazat adtál és azt írtad: „Sokkal többször kellene elmondanom, hogy milyen csodásan működsz. Milyen változatosak és remek egyéniséget tükrözőek a válogatásaid. Nagy nyeresége vagy a csapatnak.”
Őrzöm ezt a leveledet, a mosolyodat, mindazt, amit az utolsó találkozásunkkor mondtál és az integetésedet, amivel elköszöntünk egymástól Szentendrén. Így fogok Rád emlékezni és soha nem felejtelek el!
Halász Géza: Egy oszlop kidőlt
Rövid, pár éves volt ismeretségünk, talán barátságunk. Szerette karikatúráimat, bátorított, és örült, amikor küldtem az újabbakat az Újnépszabadság számára. Az a szerkesztő volt, aki felismerte a karikatúra hatását, erejét, rajzolt neki Pápai, Békési, Marabu és a többi kitűnő magyar karikaturista. Hírt adott róla, ha kiállításunk volt, vagy amikor megpróbálkoztunk a Ludas Mátyással. Karikatúra-múzeumot is szeretett volna alapítani. Úgy volt, hogy a műtétje után megbeszéljük, hogy mi is legyen a dolgom…
Egy oszlop kidőlt.
Szekeres István: A népsportos „Foxi”
Mint a magyar sajtó számos kiemelkedő alakja, Kereszty András isportújságíróként kezdte a pályafutását. Már érettségi után a Népsport munkatársa lett. Nem csoda, hiszen a sport világában nőtt fel: az édesapja, a sportorvos, az orvostudományok kandidátusa, Kereszty Alfonz volt. Az ő vezetésével alakult meg 1937-ben a Sportorvosi Intézet. A professzor a 60-as évek közepén a Testnevelési Főiskola tudományos igazgatóhelyettese volt. András, a fia akkoriban már népsportosként dolgozott.
Én 1969-ben lettem a sportnapilap gyakornoka. Ő akkor már nem dolgozott ott, a kollégák azonban gyakran emlegették „a Kereszty Foxit”. A kiváló kollégát. Személyesen is megismerkedtünk, és ha nem is találkoztunk rendszeresen, folyamatos beszélőviszonyban voltunk. Az is összekötött minket, hogy néhány év különbséggel mindketten az ELTE bölcsészkarán, magyar–orosz szakon végeztünk.
Kereszty András 2017-ben alapította meg az ujnepszabadság.com internetes lapot. Nem az egykori Népszabadság utódjaként, hanem jelképként nyúlva vissza a lap igényes szellemiségéhez. Tőlem is átvett több írást, majd tavaly keresett meg azzal, hogy sportrovatot indítanak, s vállaljam el annak a szerkesztését. Megtiszteltetésnek vettem, és örömmel vállaltam. A mindennapos munkakapcsolat során kiderült, hogy András változatlanul együtt él a sport mindennapjaival is. Teljes összhangban dolgoztunk.
Pénteken délután kaptuk a hírt az Újnépszabadság szerkesztéséből nagy részt vállaló feleségétől, Rehák Arankától, hogy András meghalt. Mély megrendüléssel fogadtam. És most nemcsak a magam nevében búcsúzom Kereszty Andrástól, hanem a még élő, régi népsportosok és minden sportújságíró nevében is. Mint a Népsport egykori főszerkesztője és a sportújságíró-szövetség korábbi elnöke.
Búcsúzom? Inkább átadom az emlékét a jövőnek. András a mindennapi munkánkban velünk marad, a szakmai igényesség mementójaként.
Kép: a fiatal újságíró
Iván Gizella: Isten veled, Andris!
Utálok nekrológot írni. Nem szeretek búcsúzkodni. A búcsú mindig olyan végleges. S én szeretem, ha folytatódnak a dolgok, változnak az évszakok, s tudom, lesz holnap. Amikor elmegy valaki, először az is olyan véglegesnek tűnik, befejezettnek. De ahogy felettem is teltek az évek, az évtizedek, rájöttem, a jó emberek nem halnak meg. Örökre velünk maradnak. Őrizzük a mosolyukat, a vicceiket, a kedves szavaikat, és ott lesznek a lelkünkben, a szívünkben. Mert emlékezünk, hogy felnéztünk rájuk a tudásuk, az emberségük, a tenni akarásuk miatt.
Nagyon nehéz szívvel írom le… ma délután elment Kereszty András, a főszerkesztőm! Az Újnépszabadság online lap kitalálója, szerkesztője. Andris hosszú éveken keresztül írta, szerkesztette ezt az újságot, amit sokan szerettek. Olvasók, szerzők, s mi szerkesztők is. A szerzőknek és a szerkesztőknek soha nem jelentett gondot, hogy ingyen, lelkesedésből, a tájékoztatás varázsa miatt dolgoztunk. Azt hittük és hisszük ma is, hogy a saját anyagokkal, vagy az online világból átvett kitűnő írásokkal tudunk újakat mondani az olvasóknak. Képesek vagyunk többféle szemszögből megvilágítani a témákat, s talán segítünk eligazodni a politika útvesztőiben, pokoli bugyraiban az olvasóinknak.
Andris, amikor pár évvel ezelőtt szerkesztőnek hívott maga mellé, nem sokat gondolkoztam, hogy igent mondjak. S bár soha nem voltam népszabis, hiszen én a Magyar Hírlapnál dolgoztam életemben a leghosszabb ideig, nagy megtiszteltetés volt, hogy gondolt rám. S az még jobban meghozta a kedvemet a munkához, amikor csak annyit írt az elküldött anyagok után: klassz vagy, Gizi! Tudta, hogy a dicséret mindig jól jön, s tudta, hogy egy ilyen mondat igazi adrenalin löket.
Andris soha nem érezte úgy, hogy le kéne állni, holott túl volt a nyolcvanon. Mindig hangoztatta, bírom magam, hidd el, semmi gond, megy minden, mint a karikacsapás. És mi el is hittük neki. S a lap is jó volt. Ezt komolyan mondom.
Változatos, komoly, elemző, néha örkényi, de rejtői magasságokba repítő cikkek is megjelentek. Persze nem akarom temetni az újságot… igen, én így hívom ma is… de az majd eldől, hogyan tovább, mi lesz a sorsa a jobb sorsra érdemes lapunknak.
Most emlékezzünk Andrisra, aki – s remélem nem sértő, ha azt írom – nagy fazon volt, igazi publicista, jó főnök és példakép. Maradjon is így meg bennünk az emléke, ahogy a kalapja alatt huncutul mosolyog a világra és benne ránk.
Isten veled édes Andris!
