Ha az 1848-as fordulat előtti erdélyi világ, az akkori emberek életformája szokatlan élességgel rajzolódik ki az utókor tudatában, az Újfalvy Sándor emlékiratának köszönhető. Ez a pompás – olykor a történelmi lét lényegét érintő – memoár őrizte meg Kőrösi Csorna Sándor (1784-1842) portréját is. Sajnos csak az enyedi kollégiumban eltöltött évekre szorítkozhatott Újfalvy, a göttingeni egyetemen, illetve Zágrábban tanulmányait kiegészítő Kőrösi már kilép a képből.
Az enyedi évek azonban döntőek voltak. 1819-ben indul Keletre, hogy két évtizedes kutatómunkája nyomán kibontakozzék a tibeti nyelv és a tibeti kultúra képe, de a rendhagyó pályára való előkészületek az Őrhegy alatti kollégium falai között kezdődtek. Kőrösi neve az utókor által ismert és elismert szellemi teljesítményt jelent, a kortárs emlékíró azonban még úgy vélte, hogy annak egyénisége nyom nélkül enyészett el.
Tanulótársaim közül egy kitűnő egyéniséget említek meg: Kőrösi Csoma Sándort… Úti viszontagságait s halálát az angol lapok tudatták: a pesti tudóstársaság gyászbeszéddel ünnepelte halálát.
Én kirekesztőleg tanuló éveit említem meg. Én közelről ismerém. 1799-től 1811-ig tanultam vele egy szakosztályban, tehát tizenkét egész év alatt közeli viszonyban álltam vele; azon években pedig, midőn érzés, hajlam és az adott szó még mind ártatlanok és igazak.
Kőrösi székely katona, szegény szülőktől származott: atyja tízéves korában gyalog kíséré Enyedre; az úton egy magyar forintot költött rá; de sohasem többet azután. Pár évig szolga volt Viski Sándor és Elek tanulók mellett. Kilencven tanuló közt már az első évben legelső volt. Kis Marci egyedül versenyzett véle, de csak kezdetben, ez is elmaradt s többé utol sem érte.
Emlékező tehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma: amit olvasott, soha sem feledte. Ritkán beszélt, többire röviden, s mint gyermek is mindég megfontolva: figyelmét legcsekélyebb tárgy sem kerülte ki. Termete közepes, zömök, vállas, izmai, csontjai kemények, mindnyájunk közt a legerősebb, arca szabatos szépidomú és férfias; nézése mélyedt, jelentékeny, hallgatag. Rendszerinti eledele colegyom cipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánkság vagy hevítő itallal soha nem élt. A vízitaltól napokig eltartóztatta magát. „Nekem sokan parancsolnak – mondá –, hadd parancsolhassak én is gyomromnak. Ti is tehetnétek, de nincs akaratotok”… Rendesen a kopac földön, vagy deszka padlózaton hált. Beteg soha, még kornyadozó sem volt. Egykedvű, se vígabb, se komorabb. Nagy kedv, bú, harag, bosszú, félelem vagy csak megrebbenés is, szolgaiság vagy elhittség… szóval az indulatoknak bármi neme arcán vagy taglejtéseiben soha sem volt látható. Lapta, cigle vagy más gyermeki játékban nem vett részt, de az ügyesebb játékot nagyon helyeslé. Úszás s birkózásban nagy részt vett és mindnyájunkat felülmúlt. A szerencse játékot bolondságnak nevezte, gyűlölte… Énekelni, táncolni, vagy csak ugrálni is sohasem láttam, de a jó táncot gyönyörűséggel nézte. Tanulás vagy foglalatosság nélkül bár pillanatig sem volt. Mint szolgagyerek a szobát kiseprette s a szemetet a kijelölt dombra vivén, ezalatt is szorgalommal tanult: tanítónk pedig ilyenkor az ablakhoz szólítván feddő hangon figyelmeztetett, hogy a szolgafiú ami kevés időt kötelessége megenged, tanulásra s nem ledérségre fordítja; mi pedig drága időnket ellesbeljük.
Ő független volt a szó szoros értelmében, mert akaratján s indulatján uralkodni tudott. Iskolai éveit is megrovás és büntetés nélkül járta le; mivel sok van mondva, mert a szoros szabályokat akkor mind megtartani, főleg a durva deák szeszélyeit eltalálni… nem kis feladat vala.
Szorgalmas tanulása után annyit tudott, hogy a próbatéteken ritkán szólíttaték. Néha megképeztetvén, a tanítót megakasztotta s tudományos értekezéseivel zavarodásba hozta. Ennyi kitüntetés mellett sem vala elhitt vagy túl bizakodó.
Hazulról néha székelypogácsát kapván, nem költötte el, hanem feldarabolva, pénzen eladta. Pénze mindég volt, mi gyakran kölcsönöztünk tőle, ő soha senkitől. De szigorúan megbírálta elébb, akinek pénzt hitelezett; ha meg volt győződve, hogy pontosan fizet és korhelségre nem fordítja, mert akkor kérlelhetetlen vala. Jó gazdaságát szép eredmény koszorúzá, mert az iskolából ötezer forintot vitt ki magával; és azt mint követésre méltó példát mutatta fel, mondván: hogy erős akarat előtt minden, még a szegénység is meghajol és független állást szerez.
Gondolkodó, mély eszű, de sebes feltaláló eszű nem volt: akibe ilyet ismert, respectálta. Élcet, furfangos szókat mosolyogva hallgatott: de ő soha sem mondott, öltözetére kevés gondot fordított, de rongyos vagy piszkos sem volt; inge, nyakkendője mindég tiszta. Télbe, nyárba egyformán posztó gúnyát viselt. A legnagyobb hőségben sohasem izzadott, csikorgó hidegben sohasem fázott. Ily lángész, erős jellem és testi erő túlnyomósága mellett is elhitt, vagy felsőbbségét mással éreztető nem volt. A tanároknak kiválasztottjuk, tanuló társainak bámulás tárgya volt. Mindezt jól tudta, de egykedvűleg vette ezt is, mint minden egyebet. A jó tanuló s erkölcsös fiút becsülte, de barátsági viszonyban bár eggyel sem volt. A barátság boldogító érzése szintoly ismeretlen volt előtte, mint gyűlölet vagy irigység. Jövőiről nagyszerű jóslatok szárnyaltak: vitéz hadvezér, nagy államférfiú, leend stb. Nem valósult… hiú remények maradtak.
Hona s az emberiségre nézt minden használhatás nélkül folytak le napjai, cél s irány nélkül. Élt és elmúlt a nélkül, hogy tettei által a sokat váró közönségre bár ösztön, buzdító lehet vala: bár jó magot hinthet vala el: mi később embertársaira üdvös lehetend: rendkívüli egyénisége mellett nyom nélkül enyészett el, bár csíra vagy szikra sem maradt fel utána.
Ismertünk könnyelmű s korhel tanulót, de később helyrejött, mintha kicserélték volna; s jó gazda, vitéz katona, derék hivatalnok lett belőle. De Kőrösi minden tulajdonai mellett egyiket sem teheté.
1816-ik évben a Göttingai Egyetembe utazván, Bécsben meglátogatott: szállásra magamhoz hívám, nem kis bámulatomra el is fogadá: mert másszor legcsekélyebb elkötelezettséget sem fogada el. Östve pedig a számára készített ágy mellett a padlózatra teríté úti köpenyét s nadrágját feje alá téve hosszan nyúlt rajta. Ellenvetéseimre azt felelé: hogy hosszú út áll előtte, szoktatni kell a rossz testet nélkülözéshez, mert a test hálátlan s minden kényeztetést megbosszul. Öt napot mulatott Bécsben, a búcsúvételkor mosolyogva szólítám meg, hogy Göttingába mi okból megy, mert hitem szerint már minden tudományt kimerített. „Nem meggyőződésem visz: az emberek előítéletét akarom kielégíteni… de nem mulatok soká; mert nálam drágább az idő, mint másoknál.”
Mintegy pár év múlva jött vissza Göttingából, de szokása ellen kedvetlen hangulatban. Másnap elbeszélé nekem, hogy Göttingában Kanyaró nevű földije 100 darab aranyat vett fel tőle, szentül megígérvén, hogy Bécsből pontosan megküldi, de fél éve már, hogy semmit sem tud róla s ha Eichorn göttingai tanár 30 aranyat nem kölcsönöz neki, le sem utazhatik… „a pénz még hadján, de mindég őszinteséget színlett, s utóbb így rászedni: iskolás pajtástól s főleg földitől ily gyalázatosán lefőzetni, annyira kedélyemre hatott, hogy vastag hypocondriát kaptam s csakis az Eichorn lelkes felrázására lehettem képes kiucsudni. Érzem, hogy a sebet végig viendem magammal: emiatt sok jótett marad el tőlem, s következésiben sok boldogító érzés is…”
Én komolyan szólítám meg s rossz bajnoknak nevezém, ki egy kardvágásért akármily fájdalmosan hatolt légyen is az meljére, vonakodnék többé jó ügy mellett harcolni; üdvözítőnknek kitűréseire s eljárására is hivatkozám… „Szép költészet barátom! magadszerű könnyű természet jót-rosszat könnyen vesz; de az erős akarat s vastag vér kevésbbé örvend, de annál mélyebben érez.”… Kíméletből nem vitatkozám tovább. De nem helyeslém állítását és most 40 évi tapasztalatom sem ingadoztatott meg akkori hitemben. Kérdém azután, hogy a göttingai tudományos aknákban mi nemes érceket zsákmányolt ki?… „Reménységem fölett”: mondá, „a zsidó exegesist, főleg az arab s török nyelvet, mik tervemnek főtényezőji”…
És ekkor pendíté meg előttem legelőször keleti úti tervét; de amit én akkor a megcsalatás szülte vastag vérnek tulajdoníték…
Kanyaró Dani ekkor Dicső Szt-Mártonban egyhitű lelkész volt; de nagy szegénységben és Kőrösi a száz aranyát már elveszettnek tartá: de a nagy tekintélyű Eichorn az angol követségnél zörgetett érte, a bécsi kormány pedig mellőzve a falusi szegény lelkészt, az Erdélyi Egyhívők Egyház főtanácsán rendelte el a 100 aranyat rögtön felvétetni. Az pedig szűk pénztárából kielégíté Kőrösit; és ez Eichornt.
1820-ik év utolján romladéki lakomban búcsú venni meglátogatott. Szokott csendes kedélyén újra változást tapasztalék. Békételen és szavaiban némi dacoló modort váltott. Közlém vele észrevételemet: fejét rázva búsan mondá:
„Sietnem kell e földről, hol még az érettebb emberek is tele vannak előítéletekkel. Megtámadtak mindenfelől, hogy úti tervemmel hagyjak fel, mert kivihetetlen, s hogy eszelősség szüleménye. És én fiatal keblemben fiatal éveim óta táplált vágyaimat értek feláldozzam: a mire tizenhárom élő s holt nyelvet szereztem meg: mire annyi nélkülözés és sanyargatással készítem el testemet: soká viaskodám balítéletjeik ellen s utóbb béketűrésem rovásán végződött”. „Így nem jó!… mondám… Göttingából elcsüggedve, most meg hazádból békételen hangulatban indulsz ki: a két szó régen nem létezett szótáradban s én azt javasolom, hogy rögtön töröld ki; mert ezentúl nagyobb szükséged lesz béketűrésre, mint nekem vagy másnak”.
Nem felelt, de arca földerült s jobbomat hévvel rázá meg: a búcsúvételkor lelkesedve volt, ahogy sohasem láttam az előtt. „Barátom! a nagy kérdés megoldása… elődeink ősi lakhelyét fölfedezni… az én feladatommá vált. A nagy célnak megfelelő lesz egykor jutalmam. Élj boldogul, barátom és leszel is, mert könnyű véredet kevés boldogítja”… és szokása ellen francia hévvel borult nyakamba, mit azelőtt sohasem tett.
Ez volt véle utolsó találkozásom: a hírlapi zavaros s egymással gyakran ellenkező hírekből sohasem jöhettem felőle tisztába; hogy valami tibeti zárdában a sankrit nyelvet tanolta, azon szótárt szerkesztett: ott elhalálozott: végrendeletileg néhány szótár a magyar tudós társaságnak és az enyedi tanodának küldetett: a Kőrös helységbeli szegény katona embereknek száz, az enyedi tanodának más száz és a magyar tudós társaságnak kétszáz darab aranyat hagyományozott. Csak ennyit.
A történet különös egybefüggésének kell neveznem, hogy szintén mikor e sorokat írnám, a Pesti Napló idei 151-ik száma, párizsi levelezőjétől a következőt olvasám:
Páris Junius 27-én 1854
„Míg Kőrösi Csorna Sándor tibeti készületeiről bővebben szólhatunk, kötelességünknek tartjuk röviden tudatni a közönséggel, miszerint 25 darab papírt, mik búvárlatait tartalmazzák, hagyott maga után és 500 font sterling pénzösszeget: mit rokonai Calcuttában a supreme court general registratorjánál követelhetnek.
Az örökség az ázsiai társaságnak volt ugyan az elhunyt által hagyományozva, de halála óráiban el lévén Csorna szigetelve a világtól, a végrendelet sohasem ment a társaság kezébe, s az ügyvédek őt végrendelet nélkül elhunytnak nyilatkoztatták”…
Hogy Kőrösi kitűzött nehéz feladatát meg nem oldhatta, nem csudálhatni, mert akik előtte és utána fáradoztak a nagyszerű fölfedezésben, tévúton járt mindnyája. Ellenirányba és nagyon távol búvárkodtak, mint szintén a Nil folyó eredetének kutatói is századokig. A megoldás hihetőleg a legközelebbi éveknek jutand részükbe…
Kőrösinek alapos ismerete után okom van hinni, hogy egy oly szilárd akaratnak annyi évek alatt nem lehetett csak a szánkrit szótárszerkesztésére szorítkozni. Lelkületének megmérhetetlen gazdag forrása bizonyosan nagyobb tárgyakkal foglalkozott; amiket most még homály fed s csakis a későbbi kornak jutand tudomására az akkor már valószínűleg megavult ismeretek közzététele. Miután tibeti zarándoksága csak ily csekély eredményt mutathat fel, akkor mi előttünk most s hihetőleg ezután is tudomásunkon kívül eső, de mindenesetre igen fontos okok vagy legyőzhetetlen akadályoknak kellett közbejőni, miknek leküzdése még az ő roppant előnyei mellett is lehetetlenné vált.
Egy tudományos ángol értekezés ben olvastam volt: „Kőrösi egy a legtudományosabb fők közül, nagyon erős testalkattal, aki indulatjain s akaratján hihetetlen nagy mértékben uralkodott: korának ő volt legnagyobb nyelvésze, mintegy harminc nyelv birtokában.” Ezt angol ismeri el, az pedig a mások előnyei kiemelése körül nagyon is óvatos, kevesebbet igen, de többet nem tulajdonít.
Megpróbálgatám Kőrösi ifjabb évei rajzát az utókornak átadni; azon hitben pedig, hogyha ifjú földim olvasandja, találhasson bennük követésre méltó vonásokat, s jóllehet Kőrösi emlékét ragyogó eredmények nem koszorúzzák, nyerhessen földim ösztönt az ő magos jellemében; nem chinai vagy tibeti utazásra többé… hanem akaratját s indulatját korlátozni tudni. És most lelkem mélyéből békét sóhajtok az ő távoli poraira!…
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.