Régebben valaki mesélte, hogy szerinte a világmindenség beláthatatlanul nagy műkedvelő színpadán csupán kis epizódszerepe lehetett valamikor a Holdnak. Valahonnan, valamilyen okból bejött, egy pillanatra figyelemre méltóan létezett, majd egy másik szereplő mellé szegődött, és többé semminek sem számított. De nincs kizárva, hogy a színrelépés célja értelmes (azaz mesterséges?) küldetés lehetett – mondta az illető. Sőt, ez igen valószínű, s így esetleg a Hold nem egyéb, mint például egy számunkra hatalmasnak tűnő űrhajó. Fogadni lehet rá, hogy belül üres!
Nem hittem a feltevésnek. Hogyan is lehet a Hold üres? Még attól is eltekintve (s ez csak egyszerű!), hogy ebben az esetben nem létezhetne a telihold. Nem hihettem az állításnak.
A Hold igenis telt, és teltségében megváltoztathatatlan valami. Nem tagadhatom meg a Holdat. Nem felejthetem el azokat az estéket a diáklányotthon ablakai alatt, a lőszerraktár melletti őrhelyen, a gátépítésnél… Szerintem nem lehet olyan egyszerűen kilyukasztani. És az egészet felfújni.
Egyszerűen nem hittem a dolgot, és ezzel – akkor magamnak – sikerült megmentenem a Holdat! De újból találkoztam az állítással. Most már hivatalos, tudományos közlés formájában.
Nos, mozgósítottam emlékezőképességemet! Hogyan is volt azzal a kis második emeleti ablaksorral? Ki lehetett, aki egy szinte teljes éjszakán keresztül szemben állott velem, az őrhelytől mindössze húszlépésnyire, mozdulatlanul, mert érezte, hogy én is megláttam őt? Ki is volt akkor az igazgatónk, amikor a nagy vízierőmű gátjának építése befejeződött?
Akarom mondani: mi köze volt mindehhez a Holdnak? Akkor honnan is került ide mellénk?
Nagyon sajnáltam volna, ha tényleg üres. De most olvasom az ismét róla szóló tudományos hozzászólást, cáfolatot: badarság az egész! Akár százötven évvel ezelőtt, amikor a The Sund beszámolt a szárnyas holdlakók viselkedéséről. Vagy amikor felmerült a kérdés: vajon nem a Földből rántotta ki egy mellettünk elsuhanó kalandor csillag Atlantisz szigetét, s abból lett a Hold?
Nem. Marad minden a régiben. De szégyellhetem magam. Most mások védték meg számomra a Holdat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 16. számában, 1972. április 21-én.
