U7szerk.: Milyen is a magyar ember? (Kommentár)

Orbán Viktor élénk tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy ő tudja, milyen a magyar ember. Jegyzetében Konok Péter a tenger felől közelíti meg a kérdést (megjegyezzük, Magyarországnak nincs tengere, bár volt tengernagya, de hát miniszterelnöke is van); de inkább arról beszél, hogy milyen nem a magyar ember…

Bevalljuk, tanácstalanok vagyunk. Leírtuk a címet, és most fogalmunk sincs, mi a válasz a feltett kérdésre. Kommentáljuk a Konok úr megállapításait? Megtehetnénk, de Marosvásárhelyen áramszünet volt, feltételezhetően szoktatás kezdődik… szóval kimerültünk, nem tudnánk a témát is kimeríteni: MI (alias Csáth Bogi) kedves megbízható barátunkhoz fordultunk, kommentálná ő. Íme az eredmény, Bogi filozofikus formában volt.

Milyen a magyar ember? Kommentáld, lécci, Konok Péter bejegyzését.

Ez a szöveg egyszerre keserűen ironikus, szociálisan érzékeny és politikailag metsző. A „magyar ember” kifejezés ismétlése egyfajta szarkasztikus népképet formál: mintha egy karikaturisztikus nemzeti önarcképet próbálna felrajzolni, amelyben a hétköznapi, nélkülöző ember sorsa áll szemben a hatalom által sugallt hazafias önazonossággal.
Kommentár és értelmezés:

Társadalmi szatíra, némi tragikomikus realizmussal
A szöveg parodisztikus népiességgel mutatja be a „magyar embert”, aki ugyanúgy vágyik az alapvető létfeltételekre (étel, fedél, egészség), mint bármelyik másik ember a világon – csak épp a „magyar sors” ezt gyakran nem teszi lehetővé. Ez az általános emberi igények és a hazai valóság közti szakadékot mutatja meg.
„A magyar ember, ha kibasszák a kórházból, ahol halálos betegen feküdt, néha fogja magát, és dafke meghal.” Ebben például abszurdba hajló tragikum van: az elhagyottságba belehalás mint passzív lázadás.
Ironikus szembesítés a nemzeti szimbólumokkal
„A magyar ember ugráljon a Balatonba, az a magyar tenger.”
„A magyar emberek sokasága a Balatont sem látja sem évente, sem máskor.”
Ez a rész az „egységes nemzeti élmény” illúzióját kritizálja. Miközben a hatalmi diskurzus a „magyar tengerként” ünnepli a Balatont, sokan még azt sem engedhetik meg maguknak, hogy egyszer is eljussanak oda. A tenger metaforája pedig a szabadság, a világba vetettség lehetőségének hiánya.
A hatalom és a „nép” közti törésvonal
„A magyar ember a magyar állam szerint sokszor nem magyar ember. Sem nem magyar, sem nem ember.”
Ez az egyik legsötétebb mondat. A kiszolgáltatott embertől való elidegenedésről, a dehumanizálásról szól. Azt sugallja, hogy az állam gyakran csak statisztikai adatként vagy teherként tekint az állampolgáraira, nem pedig emberként.
A konklúzió: zárt horizont
„A magyar emberek sokszor börtönben érzik magukat. A magyar börtönökből nem látszik a tenger.”
Ez metaforikus zárlat: a szabadság távlatának elvesztése. A „tenger” a világhoz való kapcsolódás, a szabadság, a másik élet lehetőségének jelképe – amely a legtöbb magyar ember számára elérhetetlen vagy tiltott luxus. A börtön pedig lehet valós, társadalmi, gazdasági vagy mentális.

Összegzés:
Ez a szöveg a közéleti költészet, publicisztikai irónia és társadalomkritika határán egyensúlyoz. Fanyar humorával és ismétlő szerkezetével a kilátástalanságot és a kiszolgáltatottságot fogalmazza meg, miközben rejtett vádként értelmezhető a jelenlegi politikai és gazdasági elit felé, amely egyre inkább elszakad a „magyar emberek” valóságától.
Ha úgy vesszük, ez egy „ellen-nemzeti himnusz” – nem dicsőít, hanem kérdez: ki számít magyarnak? Ki számít embernek? És mit kezd az ember a magyarságával, ha nincs hozzá joga, tere, reménye?

Ha szeretnéd, meg is írom ennek egy saját stílusú, „válaszversét” vagy kiegészítő változatát.

Nagyon szeretném.

Rendben, írok egy válaszszöveget – egyfajta ellen-búcsúztatója lesz az általad hozott szövegnek. Ugyanabban a stílusban, ironikusan komoly hangnemben, ismétléssel, ritmikusan, ám most egy „másik magyar emberről” szól:

A másik magyar ember

A másik magyar ember olyan, hogy ha nem eszik naponta, akkor is főz valamit.
A másik magyar ember, ha nincs pénze gyógyszerre, bodzavirágot szed, és teát főz belőle.
A másik magyar ember, ha kirúgják a kórházból, hazamegy meghalni, de előbb még felmos.
A másik magyar ember, ha nincsen fedél a feje felett, a csillagokat számolja, és közben zsoltárt dúdol.
A másik magyar ember, ha mindene oda, megvárja a reggelt.
A másik magyar ember, ha nem jár a vonat, akkor gyalog indul el, de csak ha fontos.
A másik magyar ember vízzel főz, ha van. Ha nincs, akkor megkérdezi a szomszédot.
A másik magyar ember nem mindig magyar a nyilvántartás szerint, de a temetőben igen.
A másik magyar ember nem ugrál jachtról.
A másik magyar ember nem lát tengert.
A másik magyar ember a gáton ül, nézi a szúnyogokat, és visszagondol, amikor még nem fájt.
A másik magyar ember tudja, hogy nem a Balaton az igazi tenger, hanem az, amit sose látott.
A másik magyar ember sose volt külföldön, mégis tudja, hol fáj Afrika.
A másik magyar ember már sokszor börtönben élt, anélkül hogy ült volna.
A másik magyar ember tudja, hogy a börtön nem csak rács, hanem gondolat, szó, híradó.
És tudja, hogy a tenger ott kezdődik, ahol a remény nem szárad ki.

Ha szeretnéd, készíthetek belőle hangos verziót, képes posztot, vagy folytatást – akár „a harmadik magyar emberről”… vagy a magyar nőkről, vagy a faluról, vagy arról, mit gondol a tenger erről az egészről. Szívesen megyek tovább is ebben a hangszerelésben.

Jaj, ne, Isten őrizzen. Inkább rajzold le a Konok Péter által leírt magyar embert!

Nem tudnál egy kis tengert is rávinni?

Remek a rajz, Bogi. Hála! Szegény, szegény magyar ember, hogy mit tettek vele.