„Milyen könnyen taposnak nálunk csizmasarokkal megállapított tudományos igazságokon. Mit minálunk Darwin, Marx, Spencer? Zöldre van a rácsos kapunk festve, és egy olcsó népies nemzeti frázissal vígan végzünk ki nagy, munkás, elismert életek árán született igazságokat“ – kezdi Somló Bódog védelmében írott cikkét egy ifjú nagyváradi újságíró, Ady Endre, a Nagyváradi Napló 1903. évi május 29-i számában. „Egy fiatal magyar tudást el akarnak veszteni, mert gondolkozott. A mai magyar életnek – így tűnik fel sokszor nekünk – titka, forrongása, célja: per a gondolkozás ellen. A fiatal tudós neve dr. Somló Bódog. A nagyváradi jogakadémia tanára. Bűne, hogy Spencer evolúció törvényében hisz… s az evolúció kiszámítható eredményeit siettetve, világosságot hirdet. Azt kérdi, hogy mert a társadalomnak tökéletesülnie, igazulnia kell, miért ne legyen ez a tökéletesülés, ez az igazulás gyorsabb? A válasz reá a meglehetősen öreg kifakadás: »Feszítsd meg!« – folytatja háborgó lélekkel az Acélhegyű Ördög.“
Persze semmivel sem kisebb a fölháborodás a konzervatívok, reakciósok táborában, melyet a fiatal főiskolai tanárnak 1903 márciusában megtartott előadása váltott ki, s amely a Társadalomtudományi Társaság lapjában nyomtatásban is napvilágot látott. Ady először ezt az előadást ismerteti a Nagyváradi Napló 1903. évi május 8-i számában. Somló radikalizmusa, forradalminak számító felfogása és állásfoglalása voltaképpen így kerül a legszélesebb olvasóközönség elé, hiszen a nagy nevű váradi napilap a század elején az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő újság.
Dr. Somló Bódog Az evolúció című tanulmányában pedig nem kevesebbre vállalkozik, mint a természetben érvényesülő fejlődéselméletnek alkalmazására a társadalmi élet valamennyi intézményére. „Minden eddigi társadalombölcselet azon bukott meg – jelenti ki –, hogy többé-kevésbé statikusan fogta föl a társadalmat, s nem fejlődéstanilag A fejlődés oly jelentékeny tényező, hogy annak elhanyagolása mellett a tudomány lehetetlenséggé válik. Az élet csakhamar rácáfol az olyan szintézisre, amely nem veszi fel a fejlődés tényét.“ Nyíltan hangoztatja, hogy a fennálló jogrend, a törvények, a büntető törvénykönyv nem más, mint a korabeli társadalmi rend védelmezője, s ezért van az, hogy minden változást (fejlődést) célzó bírálatot izgatásnak, felforgatásnak tekintenek. A törvény gátol mindenféle előrehaladást, s így valójában megbénítja az egész társadalmi élet fejlődését. Hivatkozik „Marx szociológiai felfedezésére“, amely szerint „…a társadalmi fejlődés csakis osztályharc formájában mehet végbe.“ Keményen bírálja a korabeli oktatási- és iskolarendszert. Különösképpen az oktatók megkövesedett, avítt gondolkozásmódja, valamint gyakorlata háborítja föl. „Az iskolák, a konzervatív tanítók a harmadik generációba is átörökítik a maguk konzervativizmusát.“ „Az iskola elmulasztja feladatát – folytatja –, hogy az ifjúság figyelmét a jövőre irányítsa.“ Szerfölött haragszik a történelemoktatásban kialakult gyakorlatra. „Az egész történelemtanítás a konzervativizmus szolgálatában áll“ — szögezi le. Kifejtve állítását, hangsúlyozza: ahelyett, hogy a történelmi korszakokat, mint fejletlenről a fejlettebbre való szükségképpeni átmeneteket, lépcsőfokokat, mint a megváltozott környezethez való társadalmi alkalmazkodás egyes fázisait tüntetnék fel, ahelyett hogy a haladást és a fejlődést igyekeznének a történelemtanítás révén érzelmi elemekkel támogatni, „mindig csak a maradiság esztétikáját és morálját látjuk, az elmaradottságnak idealizálását.“
Az irodalomtörténészekkel szemben is az az elsőrendű vádja, hogy elmulasztják az ifjúság figyelmét a jövőre irányítani. „Csaknem minden irodalomtörténész reakcionárius, aki régi lomnak dicsőségét zengi.“ Elégedetlensége – ha lehet – fokozódik, amikor az államigazgatásról emlékezik meg. Nyíltan vallott meggyőződése, hogy éppen azok kerülnek vezető állásokba, akik a legkevésbé hasznavehetőek, vagyis: „a legkevésbé bátrak, az újításra, haladásra a legkevesebb tehetséggel és hajlandósággal bírnak.“ Az evolúció érdekében kíméletlenül kimondja: „A meglévőhöz ragaszkodni, annak valami szentséget tulajdonítani, mindig tudománytalan, sőt egyenesen barbár koncepció.“
A Huszadik Században közzétett és a Nagyváradi Naplóban ismertetett tudományos fejtegetés miatt a váradi jogakadémia reakciós tanárai feljelentést tettek Somló ellen, kérve kartársuk elhelyeztetését. Ady azonban nemcsak ismertette Somló Bódog tanulmányát lapja hasábjain, hanem több cikkével is harcba lépett a tudós oldalán. Az ő publicisztikai írásait átvették a többi lapok is, Benedek János képviselő pedig interpellált e cikkek alapján dr. Somló Bódog ügyében. A kultuszminiszter nem is merte aztán egyszerűen elküldeni Somlót, hanem előléptetve áthelyezte a kolozsvári egyetemre.
A száz esztendeje született Somló Bódog első, államjogi munkája 1896-ban került kiadásra. Ekkor már buzgón foglalkozott szociológiával és 1898-ban megjelentette feltűnést keltő tanulmányát a szociológiában megismétlődő törvényszerűségekről. 1900-ban Jászi Oszkárral megalakította a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóiratot, amelyet a Társadalomtudományi Társaság megalapítása követett. Két éven át ő volt e társaság titkára. Ebben az időben írta Pikler Gyulával A totemizmusnak a történeti elméletben való szerepléséről szóló nagyobb tanulmányát. 1903-ban a nagyváradi jogakadémián Somló Bódogot a politika, a közjog és a jogi enciklopédia rendkívüli tanárává nevezik ki.
Az 1910-es évek elejére Somló harcos tudós pályája megtorpan, majd a mélyülő társadalmi és politikai ellentétek okainak keresése közben vakvágányra téved. Az első világháború zűrzavara a szubjektivizmus és idealizmus hálójába hajtja. Az erkölcs túlkövetelése című műve tanúskodik először erről, a Lipcsében megjelentetett Juristische Grundlehren című könyvében pedig már belső lelki motívumokban, az igazságérzetben, az erkölcsösségben kutatja a jog forrásait.
1920 szeptemberében Somló Bódog – a budapesti egyetem rendes tanára – Kolozsvárra érkezett. Útlevelének bejegyzése szerint „magánügyben” utazott. Itteni közeli barátai észrevették, hogy a tudós lelki egyensúlya körül nincs rendben minden. Aggódtak érte. Sajnos, nem ok nélkül. A házsongárdi temetőben, a Somló-család sírhelyén, önkezével vetett véget életének.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 5. számában, 1973. február 2-án.