Kritikai megjegyzések a legújabb közel-keleti háború nyugati percepcióiról.

Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában semjutunk
veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket. Szun-ce: A hadviselés törvényei (ford. Tőkei Ferenc)

Bevezetés

A Gázai övezetből indított Hamász-vérengzés nyomán kitört háború számos szempontból aszimmetrikus. Még aszimmetrikusabb szemléleti és fogalmi szempontból. A háború kitöréséért felelős koncepciók azonban mindkét oldalon egyformán megbuktak. Az „elrettentés” izraeli doktrínája (konkrétabban: hogy a Hamász inkább érdekelt a katari pénzben és egyfajta belső konszolidációban, mint egy újabb katonai kalandban) felülírta a hírszerzési empíriát. (Nagyon hasonló előzménye volt az 1973-as úgynevezett jom-kippuri háborúnak is.) A Hamásznak is csalódnia kellett, miután abban bízott (nem alaptalanul), hogy a többéves belső széthúzás felemésztette az izraeli társadalom ellenálló képességét, a hadsereget szétzilálta, a ciszjordániai és izraeli palesztin lakosság pedig, csakúgy, mint a Hezbollah és más szövetségesek, be fognak szállni a harcba.

A gázai háborút kirobbantó Hamász terrorszervezetként van nyilvántartva a nyugati országokban, a közvéleményük meghatározó része azonban inkább szabadságharcosokat lát bennük. Ez az ambivalencia átjárja az izraeli–palesztin konfliktussal kapcsolatos egész nyugati külpolitikát. A Hamász stratégiája (ahogyan a PFSZ-é is, mutatis mutandis) nagyrészt a nyugati béke-, segély- és emberjogi propagandára és politikára épít – ezek tartják életben háborúban és békében egyaránt. Jelen cikk az említett konfliktusban különleges szerepet játszó nyugati humanitarianizmusnak és a háború nyugati visszhangjának – részben speciális, helyi érdekű – szemléleti sajátosságait igyekszik körbejárni. A nyugati országok-kormányok
külpolitikájában persze jelentős különbségek vannak, és a nyugati közvélemény is természetesen igen heterogén. Mégis van ezeknek egy bizonyos fősodra, vannak vezéreszméik, vezérszólamaik és többségi attitűdjeik – ezeket veszik célba az alábbi megjegyzések.

A Szentföld nagy civilizációs, vallási, geopolitikai törésvonalak metszéspontjában fekszik. Részben ez magyarázza azt az egyedi, szinte perverz közfigyelmet, ami az ottani véres konfliktusokat övezi. Kísérleti és gyakorló terepei ezek a konfliktusok a hadviselésnek és a humanitarianizmusnak egyaránt. Az utóbbi nyugati találmány; fejlődésében jelentős szerepet játszottak bibliai eszmék és a Nyugat zsidósággal kapcsolatos történelmi tapasztalatai. Ha más szereposztásban is, de a zsidókkal kapcsolatos két régi „nyugati” alapséma: passió és pogrom, ma is meghatározó abban, ahogyan a Nyugat Izrael konfliktusait nézi. Nézi? – Bámulja, fixírozza, kontemplálja. Teljesen egyedi optikával. A közel-keleti nagyszínpadon a nyugati közönség néhány évtizede ismerkedik, egyre közelebbről, a pogromsémával: az iszlám háborús arcával és az iszlamista terrorral. Az izraeli–palesztin kisszínpadon ugyanakkor e közönség zöme nem háborút lát, hanem passiójátékot: a palesztinok passióját. Annak szemlélésében van elmerülve. Ajzószer és
egyben nyugtató gyógyír ez megfáradt elméje, háborgó lelkiismerete, és megroppant lelki egészsége számára.

Pedig mindkét színpad színtere annak az I. világháború óta kibontakozott „civilizációs” konfliktusnak az iszlám világ egy része és a Nyugat között, amelynek – előbbi felől nézve – eleinte az antikolonializmus, később a szovjet típusú és érdekű Nyugat-ellenesség és pánarabizmus volt a fő ideológiai kerete, ma pedig az iszlamizmus. Izrael (és a Nyugat) halálos ellenségei számára az iszlám világban a „palesztin-ügy” csak harci jelszó, Gáza csak előretolt helyőrség.

A jelenlegi – sokfrontos – közel-keleti háború csillapodik, de nem látni a végét. A korábbi három nagyobb izraeli–arab háborúnak se volt vége, csak apályos szakaszai – amelyeket – politológiai nyelven – „a háborúk közötti harcok/háborúk” jellemeznek. Lényegében tehát permanens háborúról van szó, ameddig a szellem ellát – némiképp változó szereplőkkel. Bármikor fellángolhat egyik vagy másik fronton. A jelenlegi
háború átrajzolta a közel-keleti biztonságpolitikai térképet, és felforgatta az érintett társadalmakat.

Felerősítette az izraeli társadalomnak már a háború előtti években is eléggé akuttá vált belső feszültségeit, tovább mélyítette annak törésvonalait, de megmutatta a rendkívüli teherbírását is. Az alábbiakban csak érinteni fogom mindezeket a fejleményeket, ahogyan a nemzetközi politika és a médiumok lázas manipulációit is.

Tengeri fantáziák és tengerentúli téveszmék

A palesztin retorika és nyugati szimpatizánsai szerint fel kell szabadítani „Palesztinát”, „from the River to the Sea”, a Jordántól a Földközi-tengerig. Felszabadítandó persze mindenekelőtt a jeruzsálemi Templom-hegy (amit a zsidók bitorolnak) és az azon található Al-Aksza mecset (amit a zsidók „fel akarnak robbantani”, megszentségtelenítenek” stb.). Ahmad Sukeirit, aki az PFSZ első elnöke volt (1964–67
között), az 1967-es háború kitörése előtt három nappal kérdezték egy kelet-jeruzsálemi sajtókonferencián, hogy mi lesz a zsidók sorsa, ha az arabok győznek a megindítandó háborújukban. „Segíteni fogunk nekik tengeri úton visszaszármaztatni őket a hazájukba.” A bennszülött izraeli zsidók sorsát tovább firtató kérdésre ezt mondta: „Aki túléli, Palesztinában maradhat, de szerintem senki se fogja túlélni.” Árnyalt álláspont, humánus vízió. A Hamász nevű palesztin iszlamista szabadságharcos terrorszervezet egy
hónappal a mostani háború kitörése után abban reménykedett, hogy a Gázai övezetet – török koordinációval – nemzetközi „humanitárius” hajóáradat fogja felszabadítani az izraeli blokád alól.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy a Hamász koráni (közvetve bibliai) utalással „Al-Aksza-özönvíz”-nek nevezte el a 2023. október 7-én a Gázai övezetből indított izraeli invázióját és a környékbeli izraeli településeken végrehajtott véres pogromját. Ez a vízözön azóta leginkább magát a Hamászt és Irán más térségbeli csatlósait öntötte el. Arra persze semmilyen égi ígérvény és földi garancia nincs, hogy a jövőben nem lesznek hasonló özönvizek a Szentföldön és körülötte.

A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, hosszú évtizedek óta bábáskodik a közel-keleti béke megteremtése és a palesztin kérdés megoldása felett. A diplomáciai küszködések eddig kudarcot kudarcra halmoztak – az úgynevezett Ábrahám-megállapodások kivételével. Ez a megállapodássorozat (és annak tervbe vett továbbvitele), egyfajta Pax Americana részeként, reményt keltő, mert dupla gordiuszi csomót próbál átvágni: egyrészt az úgynevezett oslói – zsákutcás – „békefolyamat”, másrészt a palesztin intranzigencia és az iszlám (palesztin és nem palesztin) radikalizálódás csomóját. A diplomácia új irányba indult el ezzel, amennyiben reálisan figyelembe vette a Közel-Kelet egyes lassú, de jelentős geopolitikai változásait: az Egyesült Államok stratégiai kivonulását a térségből, az Irán vezette síita tengely katonai és politikai megerősödését (jelenlegi relatív gyengülése ellenére), Izrael katonai és gazdasági megerősödését – és
mindezek következtében a stratégiai kalkulációk és prioritások megváltozását a térség számos szunnita többségű államában.

Ugyanakkor a nyugati diplomácia hagyományos térségbeli béketörekvései sem tűnnek el – és ezek fiaskói sem, mindaddig, amíg ezek a törekvések bizonyos illúziókra, hamis prekoncepciókra és szemforgatásokra épülnek.

Illúzió például, hogy a térség radikalizálódott (és nem radikalizálódott) iszlám tömegei és potens szponzorai számára a béke (különösen Izraellel, a „Nagy Sátánnal”) cél és önérték lenne – ahogyan a Nyugat számára az. Ez az illúzió egy (pozitív) projekció: a Nyugat régen megtagadta és elfelejtette azt az értékrendet, amely a harcban és háborúzásban a kötelességteljesítés és az önmegvalósítás igen magas fokát látja (legalábbis férfiak számára); lemondott továbbá a hitterjesztés erőszakos formáiról. Hamis prekoncepció például, hogy „a palesztinok is csak jobb életre vágynak, mint bárki más” – ahol a „jobb életet” természetesen a nyugati fogalmak szerint kellene elképzelni. Nyugati öncsalás azt gondolni, hogy a gázai „civil” lakosság a Hamászban egy brutális, oktrojált fundamentalista rendszert lát, és alig várja, a „jobb élet” jegyében, hogy felváltsa egy mérsékeltebb és a Nyugat szemében szalonképesebb nacionalista vagy iszlamista rendszer. És szemforgatás például a nyugati békediplomácia magasan szárnyaló, valójában leginkább gazdasági, politikai és bürokratikus érdekeken széllovagoló retorikája a palesztin kérdést illetően. Az ENSZ palesztin segélyszervezetének (az 1949-ben alapított UNRWA-nak) a gázai és libanoni alegységeibe tömegesen épültek be Hamász-terroristák, és gyakorlatilag nem volt olyan UNRWA-intézmény és jármű, ami ne lett volna a Hamász katonai infrastruktúrájának és élő pajzsának a része. Nem csoda, hiszen a „civil” lakóházak, kórházak, mecsetek stb. többsége is az volt. Az ENSZ libanoni „békefenntartó” szervezete (UNIFIL), amely egy 2006-os biztonsági tanácsi határozat nyomán körülbelül tízezer katonát állomásoztatott Dél-Libanonban, évi közel félmilliárd dolláros költségvetéssel és azzal a céllal, hogy távol tartsák a fegyvereket és a milíciákat Dél-Libanontól, 18 éven át gyakorlatilag nem csinált
mást, mint falazott a Hezbollahnak, a világ legerősebbnek tartott milíciájának, hogy az kiépítse ott (nagyrészt síiták által lakott területeken) az Izrael ellen irányuló, 150 ezresre becsült rakétaarzenáljának jelentős részét.

Humanitárius szerepkörben ugyanígy falazott az UNRWA Gázában a Hamásznak, amely – mindenekelőtt egy 500-700 kilométernyi alagútrendszer révén – átfogó erődrendszerré, katonai bázissá építette ki az egész Gázai övezetet. Mindezt egy kétmilliós „élő pajzs” védelme alatt – éspedig nem a „civil” lakosság tudta és akarata ellenére, hanem annak tömeges támogatásával.

Végvárak

Ukrajna és Izrael – veretes kifejezéssel – a Nyugat védőbástyái. Nem megalapozatlanul lehetne ma úgy mondani: élő pajzsai. A NATO-országok hadseregei alig hadra foghatók, legalábbis ami „élőerők” bevetését illeti – mert a hátországuk nemigen hajlandó véráldozatokra. Ez a nyugati békevágy és pacifista hajlamok valódi háttere és aktuális üzenete a világ felé. A gazdasági szankciók vértelen, de kétélű fegyverek, és sokszor teljesen hatástalanok. Ilyen körülmények között az NATO már-már papírtigris, az amerikai haderő pedig, legalábbis közel-keleti ellenségei és szövetségesei szemében, kevéssé megbízható, 3D nyomtatóval kreált technotigris. A hagyományos hadviselési feladatok kiszervezésében Izrael az egyik első fecske; mostani harcai nyomán is jelentősen megnőtt a Nyugat és a mérsékeltebb szunnita erők mozgástere a
Közel-Keleten. Friedrich Merz német kancellár kevésbé diplomatikusan fogalmazta ezt meg – habár csak az Irán elleni izraeli támadás kapcsán – 2025 júniusában: „Ez az a piszkos munka [Drecksarbeit], amit Izrael mindannyiunk [a Nyugat] számára végez.”

A nyugati közvélemény a gázai háborút is a számára oly kedves pacifista és humanitárius szemüvegen keresztül nézi. Bosszúhadjáratként és passiójátékként. Az orosz–ukrán háborúhoz más a hozzáállás. A Nyugat, mindent egybevéve, fegyverekkel és óriási összegekkel beleáll a háborúba – és harcol az utolsó ukránig. Mi magyarázza ezt? Egyrészt az, hogy a Nyugat szemében Ukrajna védekező, tehát igazságos háborút vív, ezzel szemben Izrael a nyugati közvélemény jelentős részében (különösen Nyugat-Európában) a megszálló és elnyomó hatalom státuszában van a palesztin arénában – akkor is, ha egy adott hadművelete védelmi indítékú. (A passiójátékban Kajafás, Poncius Pilátussal a háta mögött.) Másrészt az, hogy a Nyugat békegalambságát és humanizmusát emitt felülírja a veszélyérzete. Kezdi a torkán érezni a kést.

A nyugati közvélemény igazságot is akar osztani, meg békét is akar látni, mint minden erőszakos konfliktusban. Ritkán megy a kettő együtt – különösen, ha a fogalmai és érdekei teljesen elütnek a harcoló felekéitől. Mindenesetre rendezést akar, „rendezni” akar. A közel-keleti háborúk általában megzavarják a globális üzletmenetet is, úgyhogy az átlagos nyugati kormányfőnek elemi érdeke, hogy ne legyen nagyobb piff-puff abban a térségben, legalábbis a következő választásokig. Fegyverszünet, álmegoldás, látszatbéke, ha jobb nincs. Aztán: utánuk az özönvíz – Al-Aksza- vagy egyéb.

A palesztin kérdés, dióhéjban

Világnézeti és vallási kérdés, hogy a cionizmust és Izrael állam megalapítását egyfajta reconquistának és – részleges – történelmi igazságtételnek tekinti-e valaki, avagy hozzácsapja a nyugati kolonializmus hosszú bűnlajstromához – esetleg valamilyen köztes álláspontot foglal el. Az arab–izraeli konfliktus bele volt kódolva a Balfour-deklarációba (1917), amely „nemzeti otthont” ígért a világ zsidóságának Palesztinában. Az ENSZ 1947. nov. 29-i, Palesztinával kapcsolatos felosztási tervét-javaslatát a cionista vezetés elfogadta, az arab világ vezetői elutasították – ahogyan a területi felosztás kompromisszumos elvét magát is. Izrael azóta is – kisebb szünetekkel – a függetlenségi háborúját vívja egy olyan iszlám közegben, ahol a létezéshez való jogát még azon országok lakosságának a többsége se fogadja el, amelyekkel diplomáciai kapcsolata van. A domináns nyugati dogmákkal ellentétben alapvetően nem egy helyi arab népcsoport (a „palesztinok”) szabadságharcáról volt és van szó. Izrael nem a palesztinokkal áll háborúban, hanem a közel-keleti arab-iszlám világ egy elég terjedelmes – változó összetételű – részével, amely – elsősorban a palesztin front révén – kifárasztásos háborút (war of attrition) folytat ellene.

A nemzetközi jogászok egy kisebbségének az álláspontjával egyező izraeli álláspont szerint a ciszjordániai és gázai területek nemzetközi jogilag egy senki földje; jogi értelemben nem megszállt, hanem vitatott terület. (Az I. világháborút lezáró békeszerződések kreálta Brit Mandátum keretében deklarált és intézményesített „zsidó nemzeti otthon” volt a zsidó telepesség szilárd jogalapja és eredete a mandátumi területeken – „from the River to the Sea” –, így Gázában és az igen gyéren lakott Ciszjordániában is. Egyiptom és az 1946-ban függetlenséghez jutott Jordán Királyság az 1948–49-es izraeli függetlenségi háborúban foglalta el ezeket a területeket, amelyeket Izrael az 1967-es háborúban foglalt „vissza”.)

E területeken – amelyeket (Kelet-Jeruzsálem kivételével) Izrael sosem annektált – nincs rend, ahogyan Izrael egyes régióiban sincs. A zsidó telepesek, illetve palesztinok (és beduinok) között gyakori az adok-kapok, a garázdaság, s a legkülönfélébb rendű és rangú egyéb törvénysértések és erőszakos cselekmények. Mindkét részről. Ma a ciszjordániai palesztin lakosságnak nincs semmilyen állampolgársága; mozgásszabadsága, jogai és életlehetőségei egy sor egyéb vonatkozásban is korlátozottak. Túlnyomó részük a Palesztin Hatóság irányította autonóm területeken él, egymással konkuráló fegyveres milíciák és militáns ideológiák vonzáskörében-árnyékában; e Hatóság választásaiban részt vehetnek, vallási és kulturális jogaikat szabadon gyakorolhatják. Bár békeidőben a többség összességében jobb körülmények között él, mint társaik Gázában vagy a környező arab országok menekülttáboraiban, a palesztin lakosság életviszonyai sanyarúak.

Kérdés, hogy ki és mi tehet erről, ki és mit tehet ellene.

Az izraeli telepes-szélsőjobb politikai befolyása növekedett az utóbbi évtizedekben; ez nem oka, hanem sokkal inkább következménye a palesztin „mindent vagy semmit” hozzáállásnak. Az izraeli társadalom többsége támogatta az 1993-ban indult úgynevezett oslói békefolyamatot, sőt a Gázából való 2005-ös egyoldalú izraeli kivonulást is. Ám mindaz, ami e lépések nyomán a palesztin arénában történt, az izraeli társadalom túlnyomó részét fokozatosan arra a következtetésre kellett vezesse, hogy a palesztin „nemzeti mozgalom” célja nem a területi kompromisszum, hanem Izrael likvidálása – a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) és a Hamász között pedig a különbség pusztán az, hogy míg az előbbi ezt jelenleg inkább diplomáciai, az utóbbi leginkább csak fegyveres eszközökkel véli megvalósíthatónak. Apró, de sokatmondó adalék ehhez, hogy a palesztin iskolai térképeken se itt, se ott nem szerepel Izrael – se kicsi, se nagy. A palesztinok és a közel-keleti iszlám harcának Izrael ellen sosem egy palesztin állam létrehozása volt a célja, hanem a zsidó állam felszámolása. Egy palesztin állam kiharcolása csak egy fontos mérföldkő ezen az úton.

A Palesztin Hatóság / PFSZ 1968-ból származó alapdokumentuma (szemben Jasszer Arafat egyes 1980-as és 90-es évekbeli, változtatásokra irányuló szándéknyilatkozataival) ma is érvényben van. Ez egész „Palesztina” fegyveres felszabadítását tűzi ki célul az Izrael nevű illegális állami képződmény uralma alól. Az izraeli kivonulás Gázából egy palesztin intézményépítési, államépítési kísérleti projekt előtt nyitotta meg az utat. Így gondolták ezt világszerte. Hogy mi nőtt ki ott a földből, többé-kevésbé köztudott: egy fasisztoid, iszlamista rezsim, egy terror-enklávé.

Az igazi célképzet (ahogyan azt ma már nyugat-európai és amerikai egyetemisták tömegei is skandálják) mindig is ez volt és maradt: „From the River to the Sea, Palestine will be free”. A jelen háború és a palesztin reakciók – különösen a Hamász masszív, jelenleg is legalább kétharmados támogatottsága a ciszjordániai palesztinok körében – tovább erősítik az izraeli társadalom jobbratolódását a palesztin kérdést illetően.

A nyugati politika a Palesztin Hatóságot tekinti a „palesztin ügy” legitim képviselőjének, a Hamászt pedig egyfajta terrorista vadhajtásnak. A belső valóság ennek a fordítottja. A palesztin közvéleményben nem a Hamász a vadhajtás, hanem a Palesztin Hatóság a művirág: a palesztin mozgalomra az „oslói folyamat” keretében a Nyugat által rákényszerített „civil” váz és máz, amelyet a palesztin lakosság túlnyomó része egy korrupt és Izraellel kollaboráló (!) szervezetnek tart, és amely évtizedek óta elvesztette minden demokratikus és egyéb belső legitimációját. Voltak és vannak persze palesztinok, akik még hosszabb távon is támogatják a békés egymás mellett élést a zsidó állammal és a kiegyezést vele. Ezek a csoportok sose képviseltek semmilyen komolyabb politikai erőt a palesztin arénában. Aki ilyen nézeteket hangoztat, árulónak számít.

A nyugati béketörekvések töméntelen pénzen felépítették a Fatah nevű szabadságharcos terrorszervezetre és a PFSZ-re a Palesztin Hatóságot – az általa irányított területek réges-rég a korrupció, a fegyvercsempészet, a terror, és a zsidóellenes uszítás melegágyai. Ezzel a ténnyel a Nyugat csak azóta kénytelen szembesülni, mióta ezt már egyes arab szövetségesei (a Hatóság társszponzorai, elsősorban Öböl-menti államok) is megsokallták. Különféle reformköveteléseket állítanak e palesztin establishment elé – futnak a pénzük után. Egyelőre eléggé hiábavaló próbálkozásnak tűnik e szervezet – újra csak külső, elsősorban nyugati elvárások szerinti – oktrojált megreformálása.

Ami Izrael állam megalakulásával és azóta történt, az történetfilozófiailag és valláspolitikailag bonyolult kérdés, teljesen eltérő – alig kibékíthető – zsidó, keresztény, iszlám perspektívákkal. Az izraeli-palesztin konfliktus erővonalai azonban viszonylag egyszerűek. A közel-keleti iszlám országok Izrael elleni küzdelmének és vereségsorozatának a levét elsősorban a palesztin népesség itta meg. Ezen országok egy részében lassan változott és változik az uralkodó elit hozzáállása Izraelhez. A „palesztin ügy” súlya csökken a szunnita világ Amerika-barát rezsimjeiben, és a háborút kirobbantó Hamász-akció fő célja ennek az Ábrahám-egyezményekben manifesztálódó trendnek a megakasztása volt. A térség nagyobb részét azonban továbbra is Izrael létének – erős iszlám tradíciókból táplálkozó – elutasítása és egyfajta revánsvágy jellemzi.

A fegyveres palesztin ellenállás és terror (a mögötte álló nehézsúlyú nemzetközi szponzorokkal) a haditechnika fejlődése és a szomszédos arab országok belső viszonyai miatt régóta olyan súlyos és közvetlen fenyegetést jelentenek Izrael számára, amelyet semmilyen eddigi közel-keleti rendezési terv nem tudott semlegesíteni.

Fogalmi deficitek és szufficitek

Az Izraellel harcba lépő iszlám országokat és nem-állami szervezeteket szembeállítja egymással számtalan különbség ideológiában, stratégiában és politikai érdekekben. Mégis: ezeket a harcaikat évtizedek óta alapvetően vallásháborús szellemben, annak retorikája és direktívái szerint vívják. (A Hamász például koráni versek [17:2–8] alapján hirdeti, hogy ő Isten vesszeje a zsidók ellen. A modern iszlamista ideológiákban Jeruzsálem, az „ábrahámi” vallások szent helye, a világhódító harc fontos – első, utolsó vagy közbülső – állomása.) A Szovjetunió bukása után egyre kevésbé próbálta és tudta leplezni ezt bármiféle anticionista, antikolonialista vagy pánarab ideológia. A Nyugat viszont – indokoltan – réges-rég törölte a vallásháború fogalmát a politikai szótárából. Még „a civilizációk összeütközése” Bernard Lewis- és S. P. Huntington-féle 90-es évekbeli szóhasználata és általános tézise is kényelmetlen volt és maradt a számára; hát még amikor az utóbbi szerző az iszlám világ „véres határairól” beszélt. Amerika végül is nem viszonozhatta az Al-Kaida elleni keresztes háború hirdetésével azt, hogy utóbbi mint „keresztesek” ellen üzent hadat ellene. Azt persze az Al-Kaida is tudja, hogy ezek a keresztesek nem azok a keresztesek – sőt, ezek inkább az azokat megtagadó szekularisták. És mégis: egyfajta történeti és geopolitikai folytonosság révén ezek is keresztesek a szemükben. A Nyugat büszke lehet a maga – talán fejlettebb – történeti érzékére és korrektségére, de ha harcról van vagy volna szó, csatát vagy háborút ezzel nem fog nyerni.

Az Al-Kaidának 2001-ben egy kvázi nemzeti szimbólumot, egyfajta Bábel-tornyot, kellett támadnia ahhoz, hogy az Egyesült Államok ezt kénytelen legyen hadüzenetnek felfogni. Egy diffúz, globális ellenséget kétségtelenül nehéz azonosítani, megnevezni, célba venni.

A Közel-Kelethez köthető háborús konfliktusok egy részének fontos fogalmi deficitjei kulminálnak az említett szótabuban. A Nyugat a tág és semlegesen kriminalizáló „terror” megjelölést szereti használni az itteni ellenfeleire, ez azonban elfedi ezeknek a konfliktusoknak a mélységét és a specifikumait. Például azt, hogy az iszlamista harc és erőszak nem pusztán helyi vagy internacionális jelenség (mint az útonálló, a kalóz, a briganti, a terrorista – az angol, amerikai és izraeli jog által ismert „unlawful combatant” előképei), hanem államok által is szponzorált szupranacionális, globális vallási ideológia és gyakorlat.

Izraelben a történeti tudat és kohézió egyelőre viszonylag erős, a vallás viszont megosztó tényező. Ha a nép hadba vonul, nem vallási jelszavakkal teszi, hanem erős bibliai ösztönökkel és reminiszcenciákkal.

A közel-keleti konfliktus és a jelen háború körüli diskurzusban fogalmi újítások és manipulációk is fontos szerepet játszanak. Ilyen mindjárt a Szentföld Bar-Kochba felkelés utáni római, később keresztény dejudaizálásának köszönhető „Palesztina” földrajzi név, és az ehhez kapcsolódó – különféle átpolitizált történelmi teóriákkal összenőtt – „palesztin” népnév. Külön jelenség az egyes fogalmak hétköznapi és jogi jelentésének összemosása. Az Izrael-ellenes politikai retorikában így konvergálnak és táplálják egymást a „bennszülött”, „megszállás”, „agresszió”, „népirtás” empirikus és nemzetközi jogi – rokon, de különnemű – jelentései.

Föld és idő: a Szentföld „atavisztikus” háborúi

Nyugatról nézve minden háború kissé archaikus-atavisztikus – az izraeli–arab/iszlám/palesztin háborúk különösen azok. Nem nehéz átlátni, miért. Ami a háborút és békét illeti, az ókori történeti tapasztalat szerint az előbbi: a háború az „alapbeállítás”, a valóság. A béke: epizód, ideál, álom, ígéret, utópia. A zsidóságnak kétezer évig csak underdogként volt köze ehhez a problematikához. Az iszlám civilizáció egészében véve, úgy tűnik, nem bírálta felül és nem írta felül az ókori tapasztalatot. A kereszténység lassan-lassan a békét tette alapbeállítássá, legalábbis doktrinális síkon – anélkül, hogy valaha is úrrá tudott volna lenni a háború jelenségén a valóságban, akár csak a saját terrénumán belül.

A nyugati hadviselés ez utóbbi nyomvonalon haladva az utóbbi kétszáz évben igyekezett individualizálni – relativizálni és korlátok közé szorítani – a fegyveres harcot, ugyanakkor dezindividualizálni a harcost. A mundér évszázadok óta megkülönbözteti a katonát a civiltől, és jelzi, hogy viselői alapvetően nem magukat képviselik, hanem egy politikai kollektívumot. (Adott esetben a halálukban is: az ismeretlen katona.) Ugyanakkor nevet adnak (az I. világháború óta) a hadműveleteknek, és gyakran megadják a célját is. Az iszlamista fegyveresek, akiknek a lojalitása nem egy államhoz kötődik („nem állami szereplők”) rendszerint nem viselnek egyenruhát, és nem adnak nevet és célt a katonai akcióiknak (szaporodnak az ellenpéldák, de ez nyugati hatás és nyugat-ellenes propagandájuk része). Van viszont igen gyakran harci nevük (nom de guerre), amit egy magasabb, vallási kollektívum nevében és szolgálatában viselnek.

Nyugat-Európa katonái mögött ott van az állam, esetleg a NATO, de ezek mögött már alig látni kollektívumot. Amilyen mértékben mállik a kollektívum, olyan mértékben válik a mundér puszta formaruhává.

A külpolitikailag lazán koordinált Nyugat-Európa összességében a megbékítési politikát folytatja ellenségeivel szemben – nem csak a közel-keleti konfliktusban. A demokratikus rendszerek mindenkori hatalmon lévő politikusai néhány százaléknyi választói csoportok kegyeitől is függnek, politikai váltógazdaságaik 1-2 éves cselekvőképes ciklusai, szinte folyamatos kampány-üzemmódja csak a nemzetbiztonsági problémák hárításának, megoldásuk halogatásának, a kockázatvállalás minimalizálásának kedveznek. Ez a politika, természete szerint, felbátorítja és magára húzza a világ-aréna azon gladiátorait, akik arab, perzsa stb. anyanyelvükön túl talán angolul, sőt franciául is beszélnek, de csak az erő nyelvén értenek. Nyugati szemmel aggasztó és szinte felfoghatatlan, hogy vannak ilyenek. Nem is kevesen.

Zsoldoshadseregek mindig voltak, ám a hadviselés alapja (különösen nemzetállami szemmel) leginkább a hazafias áldozatkészség, amelyet a földtől való függés és a földhöz való ragaszkodás táplál. Ez a függés és ragaszkodás a nyugati országokban – gazdasági, urbanizációs és migrációs folyamatok miatt – látványosan gyengül. A Nyugat jelenleg gazdasági, információs, cyber és mindenféle egyéb háborút hajlandó és képes viselni, de hagyományos territoriális háborút alig. Elképedve és szorongással figyelte és figyeli hátsó udvaraiban a területi és etnikai kérdések körül forgó „archaikus” délszláv háborúkat és az orosz–ukrán háborút.

Az izraeli–arab/iszlám/palesztin háborúk is, egyediségeik mellett, mindenekelőtt klasszikus, „archaikus”, territoriális háborúk. A földről szólnak. „A föld azé, aki megműveli” – ez a felfogás egész mást jelentett a Szentföldön a cionisták, illetve a helyi fellahok (és beduinok) számára. A földtulajdon és földvásárlás iszlám, ottomán és nyugati felfogásának és normáinak eltérései súlyos antagonizmus forrásai lettek már a brit mandátumi időkben. Azóta békeidőben is megy egy földfoglalási harc, mindkét oldalon változatos eszközökkel – 1967 óta leginkább „a föld azé, aki épít, vagy felveri a sátrát rajta” squatter elve jegyében.

Nyugat-Európa a területi integritás elvét normává tette a maga számára, és – a nemzetközi jog révén – a világ többi része számára is, amit legföljebb a nemzeti önrendelkezés elve javára hajlandó feladni, itt-ott, kénye-kedve szerint.

A Közel-Keleten nincs területi integritás: nincsenek földrajzi, vallási, etnikai határokhoz többé-kevésbé illeszkedő, elismert és megállapodott államhatárok. (A jelenlegi határokat jelentős részben egy titkos, az Ottomán Birodalom jövőbeni felosztásáról szóló 1916-os nagyhatalmi alku – a Sykes–Picot-egyezmény – jelölte ki.) Embercsapatok, fegyverek és minden egyéb szinte akadálytalanul áramlanak át a határokon. Államok is alig vannak – Nyugatról ismert funkcióikat részben ősi normák, klánok, törzsek, sejkek és milíciák látják el. Az autokráciába hajló „keleti” rendszerek egész más idősíkon mozognak, és – ami összefügg ezzel – népességük tűrőképessége is jóval nagyobb. A Közel-Kelet nyílt háborúi és polgárháborúi is tipikusan évekig, gyakran 5–15 évig eltartanak. A Nyugat – hol naivan, hol álnaivan – békét akar, „megoldást”, lehetőleg máma még; a radikális iszlamizmus háborút akar ma is, holnap is. Itt mindenekelőtt két eltérő politikai időmérték és időérzék ütközik; két ellentétes, veszélyes eszkatológia. Az aszimmetriák között ez az egyik legveszélyesebb a Nyugat számára.

A leginkább a „palesztin ügy” -ben testvériesült iszlamista internacionálé nem ismer országhatárokat és időhatárokat. Az ellene való harc sem ismerhet – amint azt a 2001. szept. 11-i New York-i terrormerénylet után a Biztonsági Tanács számos határozata is implikálta.

Föld és idő. A fenti jellemzők mellett még erős vallási elemmel is bíró izraeli–arab/iszlám/palesztin háborúk már végképp atavisztikusnak tűnnek nyugati szemmel. Ennek a szemléleti távolságnak – egyúttal értetlenségnek és megrökönyödésnek – azonban más okai és súlyos következményei is voltak és vannak.

Győztesek, lúzerek, áldozatok

A nyugati politikai és biztonságpolitikai elitek többé-kevésbé tisztában vannak a délről jövő fenyegetések súlyával is, a nyugati közvélemény meghatározó része számára ezek azonban, ahogyan az izraeli–palesztin konfliktus háttere és természete általában is, vakfoltra esnek. Ennek – a történeti és kulturális fejlődés fáziseltolódásai és a földrajzi távolság mellett – egy önpusztító kulturális előítélet-nyaláb az oka: pacifizmus, posztkolonialista bűntudat, manifeszt jobboldali és baloldali antiszemitizmus, reziduális-rejtett antiszemitizmus, „woke”, miegyéb.

E kulturális okok eredményezik azt is, hogy a nyugati közvélemény meghatározó része Izraelt (ahogyan a zsidóságot is) leginkább csak valami áldozati keretben hajlandó elfogadni. A zsidó állam léte és „biztonsága” viszonylag fontos a számára, de a szolidaritása és részvéte addig terjed, amíg az ország kiszolgáltatott helyzetben van, pária vagy védenc. E hozzáállásnak megvannak a mélybe nyúló keresztény teológiai és történelmi gyökerei (legalább Augustinus óta: a zsidóság Káin-bélyege).

Ennek tulajdonítható, hogy Európában (de a világzsidóság egy részében is) hajlamosak élesen szembeállítani Izraelt a diaszpórazsidósággal. A liberálisok általában szolidaritást mutatnak a diaszpórazsidósággal, a kisebbségi zsidókkal, amennyiben azok fenyegetett lúzerek, antiszemita atrocitások áldozatai. A többségi helyzetben lévő zsidók, azaz a zsidó állam politikáját azonban – hacsak nem kifejezetten baloldali kormány van hatalmon – elutasítják. A jobboldalon (különösen Kelet-Európában) fordítottan jelentkezik ez a bifurkáció: Izrael volna az erős, szuverén, etnikailag viszonylag homogén, nem-lúzer (és demográfiai problémáktól, legalábbis nyugatiaktól, nem gyötört) mintanemzetállam – a diaszpórazsidók viszont a globalista Nyugat ügynökei és a helyi keresztény-nemzeti értékrend bomlasztói.

A palesztinok: áldozatok és háborús vesztesek. Áldozatai a saját politikájuknak és intranzigenciájuknak; áldozatai a kolonializmusnak és antikolonializmusnak, a szovjet nagyhatalmi politikának, a pánarabizmusnak és pániszlámizmusnak, amelyek a palesztinok ügyét véres kardként hordozták és hordozzák körbe. És vesztesei mindenekelőtt azoknak a nagyobb háborúknak, amelyeket ez a véres kard vívott Izrael ellen 1948–49-ben, 1967-ben, és 1973-ban. A nyugati progresszív közvélemény csak az áldozatokat, közelebbről a zsidók, a „cionizmus”, a kolonializmus áldozatait látja bennük.

Alapvető nyugati érték és érdek természetesen, hogy ne folyjon túl sok vér. „Ne lőjetek, itt emberek vannak!” – Izrael visszakapta a fejére ezt a régi pacifista zsidó viccet, a Nyugat minden humorérzéke nélkül, nemzetközi szervezetek regimentjeinek vérvádjaival súlyosbítva. Az arab országok Izraellel szembeni háborús kudarcait a „nemzetközi közösség” a palesztin civil áldozatiságtudat kiépítésével és páratlan intézményesítésével kompenzálta. A palesztin és a környező iszlám társadalmak azonban a militáns áldozatiságot és mártíriumot jóval magasabbra taksálják. Két aréna, kétféle – éles – beszéd. Bravúros diglosszia. Az egyik az uszítás, a legnyersebb erőszak és megfélemlítés, a triumfalizmus nyelve; a másik a civil áldozatiságé, az „apartheidé”, a „genocídiumé”. Az előbbi beszédmód szolgál a belső, iszlám használatra, míg az utóbbi regiszteren szólal meg a palesztin vezetés a Nyugat felé. Megtanulták, hogy ez utóbbi húron játszva okkal remélhetik, hogy a Nyugat megállítja az izraeli „agressziót” – különösen a nyílt fegyveres konfliktusok idején.

Ha háborúról van szó, akkor Izraelnek még a legbefolyásosabb támogatói, „barátai” is általában igazodnak ahhoz az elsöprő nemzetközi normához, amely szerint Izrael nem győzhet. Egy győztes Izrael, vívja akár a legjogosabb önvédelmi harcot is: erkölcsi botrány, népirtás – és még mindig gyomorforgató történelmi anomália.

Vae victoribus, jaj a győzőknek.

Fejben dől el

Hogyan kell győzni? Henry Kissinger híres meghatározása szerint (1969) ha egy hagyományos hadsereg nem nyer, akkor veszít; ha egy gerilla (általánosabban: egy nem reguláris fegyveres) formáció nem veszít (azaz túlél), akkor nyer. A Nyugat már több ízben és több fronton győzelmet hirdetett különféle radikális iszlamista szervezetek ellen. E szervezetek népe csak mulat ezen. A győzelmet és vereséget ők nem katonai, hanem vallási és lélektani fogalmakban mérik. Szumúd: kitartás, állhatatosság. Hit. Intranzigencia. „A kereszteseket is száz-kétszáz évbe tellett, míg kivertük a Szentföldről.” Semmilyen veszteség és harctéri vereség nem számít – a vereség csak az, ha a harci szellem és akarat van megtörve. A haláltól nem félnek, csak a megaláztatástól – azaz attól, amit a kulturális tradíciójuk ekként határoz meg.

Itt világnézetek, értékrendek – joggal mondható: civilizációk – ütköznek. A Közel-Kelet széles tömegei derültséggel vagy irigységgel vegyes undorral figyelik a béke-ideálokra, egyéni szabadságjogokra stb. épülő, „elnőiesedett” nyugati társadalmakat. Már Ibn Khaldúnnak, a nagy XIV. századi arab történetírónak és politikai filozófusnak kidolgozott elmélete volt arról, hogy a háborúk leginkább fejben dőlnek el, ahogyan végső soron a királyságok, birodalmak sorsa is. Utóbbi a csoportszolidaritáson múlik, amelyet a városiasodással járó elkényelmesedés és dekadencia fenyeget. Egy a nyugati világban elkövetett iszlamista terrormerénylet után (amelynek konkrét személyek az áldozatai, de egy kollektívum a célpontja), a helyi közvélemény szörnyülködik, de azt nem mondja, hogy „a vérünket ontották”. Ilyen meglátások és percepciók jegyében várja az iráni legfőbb hadúr és más hadurak a Nagy Sátán és a Kis Sátán közeli összeomlását. Az elpuhult Nyugat a maga részéről abban bízhat, hogy túlélte már sok, az iránihoz hasonló eldurvult hatalmi ellenfelét.

Az iráni vezérek évtizedek óta heti rendszerességgel prófétálják az Izrael nevű rákos daganat közeles eltűnését a Föld színéről. Ez nem propagandablöff, hanem a rezsim fő projektje, ami igen sikeresen haladt előre az utóbbi 30 évben. Ennek a harci igehirdetésnek – egy ENSZ-tagállam és regionális középhatalom részéről egy másik ENSZ-tagállam és regionális középhatalom ellen – a nyíltsága és intenzitása olyannyira vakmerő és provokatív, hogy a „nemzetközi közösség”, ideértve a finom lelkű Nyugat-Európát, jobbnak látta úgy tenni, mintha meg se hallaná. (Az izraeli miniszterelnök bonmot-ja szerint Nyugat-Európát az frusztrálja, hogy ő csak a Közepes Méretű Sátán.) Mióta Nyugat-Európa a torkán érzi az iráni kést is, ami már összeér az orosszal, kicsit máshogy látja a világot.

Nyugat-Európa közelebbről jövő fenyegető morajlásokat se nagyon akar meghallani – inkább elméletekkel (mint például a „War Normalizing Discourse Theory”) dugaszolja be a fülét. Ezen elméletekkel és derék, nem-bináris világnézetű filozoptereikkel megvédeni persze egy várost se lehet – se a tatártól, se a töröktől, se a szalafistáktól, ha kikiáltanak egy iszlám emirátust Vandalúziában vagy Párizs, Marseille, Brüsszel néhány kerületében –, viszont előkészíteni a talajt nagyon is lehet mindenféle belülről vagy kívülről jövő autoriter rendszerek számára.

Nemzetközi paternalizmus

A fentebb említett liberális típusú paternalizmus és bifurkáció jellegzetes nyugat-európai képviselője Emmanuel Macron francia elnök, aki egyrészt őszintén (bár igen korlátozottan) szembeszáll az országában tapasztalható antiszemita jelenségekkel, másrészt a jelen háborúban Izrael elleni fegyverembargóra szólított fel, és legfőbb törekvése az volt, hogy megkímélje a frankofón Libanont és a Hizbollaht – továbbá országának a részben a Hizbollahhal kötött háttéralkuk révén megvalósult súlyos libanoni befektetéseit – az izraeli hadműveletektől. Kiszivárgott, hogy 2024. okt. 15-én egy kormányülésen az ENSZ-határozatok betartására szólította fel az izraeli miniszterelnököt, emlékeztetve arra, hogy „Izraelt is ENSZ-határozat hozta létre”. Ebben természetesen van igazság. Több igazság van azonban az izraeli miniszterelnök replikájában: „Izraelt nem az ENSZ-határozat hozta létre, hanem hős katonáinak – köztük sok Holokauszt-túlélőnek, a Vichy rezsim túlélőinek is – az [1948–49-es függetlenségi] háborúban vérrel szerzett győzelme.” (Utóbb Macron tagadta a neki tulajdonított kijelentést, és megfeddte ismeretlen szivárogtató miniszterét.)

A nemzetközi színtér és a Macron elnök által is emlegetett ENSZ persze egészen máshogy néz ki ma, mint 1947-ben. Jó ideje Izrael a „nemzetközi közösség” pofozózsákja. Az ENSZ Közgyűlése 2015–2023 között 154 Izraelt bíráló-elítélő határozatot fogadott el, miközben 71-et, amely bármely más országot érintett. Ha izraeli vonatkozású téma kerül napirendre, az ENSZ elemében van, és a „nemzetközi közösség” végre közösségnek érezheti magát – alig van más téma, ahol 90 százalékos többséggel tudnának határozatokat elfogadni. A földgolyóbis 8 milliárdnyi népességének valamivel kevesebb, mint harmada keresztény, de a 193 ENSZ-tagállam (1947-ben 57 tagállam volt) majdnem kétharmada keresztény többségű; a világ össznépességének negyede muszlim, és a tagállamoknak is a negyede muszlim többségű. Az ENSZ Közgyűlésnek, ennek a 193 tagú világzsűrinek tehát a 90 százaléka keresztény vagy muszlim többségű országot képvisel – olyan társadalmakat, amelyeknek ilyen-olyan kulturális dialógusa (vitája, szülőkomplexusos tusája, teológiai és/vagy történeti elszámolni valója) van a zsidósággal, a zsidó állammal, és saját magával. Politikai tényezőkön túl ez is magyarázza az Izraelt övező különleges közfigyelmet – de a szavazati irányokat és arányokat is. A tagállamok közül 147 már jó ideje elismeri a nem létező palesztin államot.

A humanitárius bumeráng

Izrael környékbeli ellenségeinek a fogalmaitól – és a hadászati realitásoktól – fényévekre van a humanitárius nemzetközi jognak (más néven a „fegyveres konfliktusok nemzetközi jogá” -nak) nevezett tiszteletreméltó, de igen rozoga jogászi konstrukció, amelyet a Nyugat a maga fogalmaiból évszázadok alatt dolgozott ki. Ennek a jogrendnek a jó szándéka elvitathatatlan, a nyugati megközelítés azonban egész más axiómákra és értékfeltételezésekre épül, mint a közel-keleti iszlám, pláne a radikális iszlám. Utóbbi számára ez a jogrend irreleváns, elméletben és gyakorlatban egyaránt: permanens és totális háborút vív Izrael és egyéb ellenségek ellen, amelyet persze rövidebb-hosszabb kényszerű, erőgyűjtő tűzszünetek (hudna) tarkítanak.

Mint a háború egy alkalmi kommentátora megjegyezte, a nyugati világnak nem azon van megbotránkozni valója, hogy az izraeli hadigépezet nem tartja be a nemzetközi jogi normákat, hanem azon, hogy betartja (minden más hadseregnél jobban betartja, egy soha nem látott városi hadviselésben) – és ez sem tudja mérsékelni a vérzivatart és szenvedést. Tovább mehetünk: az ezen normák nevében Izraelre gyakorolt nemzetközi nyomás napi szinten talán enyhítette a palesztin „civil” lakosság szenvedéseit, ugyanakkor mértéktelenül elnyújtotta magát a háborút. A humanitárius jog, a rá épülő nyugati segélypolitika és nemzetközi nyomás nélkül – ami mentőövet dobott a Hamásznak – a háború gázai fejezete véget ért volna jóval korábban és az áldozatok számának a töredékével. Ez a jog és politika nem számol azzal, hogy a Hamásznak (mint az autokrata rendszereknek általában) elemi érdeke a civil lakosság – relatív – nyomorban tartása, és nem számol azzal a lehetőséggel, hogy egy fundamentalista rezsim saját „véreinek”, az általa uralt lakosságnak a háborús nyomorát a lehető legcinikusabb módon (és óriási sikerrel) használja humanitárius propaganda-csodafegyverként. Nem számol azzal, hogy a Hamász ellopja a szállítmányokat a saját lakossága elől (aki ellenáll, lelövik) és annak tartalmát iszonyatos feketepiaci árakon adja tovább. Ez az emelkedetten demagóg segélypolitika őrizte meg a Hamász-uralom és katonai erő egy részét jóval azután is, hogy szervezett katonai ereje már nagyrészt felmorzsolódott. Linda Polman holland újságíró könyvei révén jól dokumentált tény, hogy a humanitárius segélyszervezetek a világ számos válságövezetében ténylegesen sokkal inkább erősítették a helyi terror-milíciákat, mint amennyire az általuk megtizedelt és rettegésben tartott civil lakosságot. Akut konfliktuszónákban ezt jelenti a gyakorlatban e szervezetek humanizmusa és „semlegessége”.

A Hamász eme háborús belpolitikája valóban csak a békésebb időkbeli politikájának a folytatása volt más eszközökkel. A szervezet egyik vezetőjét, Musza Abu Marzukot a háború kitörése után három héttel a következőről kérdezték a Russia Today tévé-csatornán: „Ha Önök 500 km alagutat építettek, miért nem építettek óvóhelyeket a civilek számára?” – A válasz: „Köztudott, hogy a gázai lakosság 75 százaléka menekült; megvédésük az ENSZ feladata”. Ezzel nyilvánvalóvá tette azt a kellemetlen igazságot, hogy a Hamász legfőbb politikai támaszai a civil kormányzásban, de facto koalíciós partnerei, a nemzetközi humanitárius szervezetek voltak. Minden jószándékú és fennkölt retorikájuk mellett is indirekt felelősség terheli ezen szervezeteket a háború kitörésében és a Hamász-vérengzésben. Miután a Hamász 2007-ben fegyverrel hatalomra jutott, a lakosság méretéhez képest orbitális összegek vándoroltak humanitárius és egyéb segélyek formájában a Gázai övezetbe. Ennek a pénznek a túlnyomó része a palesztin hadi- és csempészgazdaságba lett beleölve: egy elképesztő méretű fegyverraktár és hadigépezet (mindenekelőtt a földalatti alagútrendszer) kiépítésébe. Ez a masinéria természetesen a Hamász közel-keleti főszponzorainak (Katar, Irán) tudtával és akaratából működött, de más regionális főszereplők (Egyiptom, Törökország) is – eltérő okokból – támogatták vagy szemet hunytak fölötte, és Izrael sem tudott mit kezdeni vele. A „humanitárius” donoroknak (Európai Unió, ENSZ stb.) azonban, akár tudtak erről, akár nem, szintén nagy (és közvetlen) felelőssége van a Hamász felfegyverzésében. (Az egyik ismertebb konkrét eleme ennek, hogy az EU által mintegy 10 éven át finanszírozott vízvezetékhálózat-építés csöveinek egy részéből rakéták lettek.)

Hogy a nemzetközi humanitárius jog mára súlyosan korrumpálódott és már-már az irrelevancia állapotába jutott, azt semmi nem mutatja jobban, mint az izraeli „háborús bűnökkel” és „genocídiummal” kapcsolatos velejéig átpolitizált, aljas és abszurd diskurzus. Ezt nyugati asszisztenciával és hathatós médiatámogatással az ENSZ, a Hágai Nemzetközi Bíróság falai között és – mindenekelőtt – sajnos emberjogi szervezetek irodáiban építették fel. Valóban népirtó iszlám rezsimek korifeusai is előszeretettel visszhangozzák.

A „palesztin ügyet” mindenesetre túszul ejtették, „meghekkelték” az arab-iszlám politika és a nemzetközi szervezetek.

Van tehát egy a palesztinokat segíteni próbáló, 76 éves, grandiózus nemzetközi humanitárius művelet. A nyugati közvéleményben az izraeli katonai akciók egyfajta szabotázsnak tűnnek föl e nagyszerű művelet ellen. Kívül esik ezen a látószögön, hogy ez a humanitárius projekt a kezdetektől elválaszthatatlanul összeforrott a terrorizmussal és – sok évtizede – a radikális iszlamizmussal, helyileg egy Kalasnyikov-, rakéta- és hadialagút-projekttel és egy uszító oktatási, illetve média-projekttel – minthogy a palesztin társadalom humanitárius igényeit egyelőre felülírják domináns részének és kollektív énjének a militárius igényei.

Góliát és Dávid

A Nyugat mintha a gladiátorjátékok humánus paródiáját adná elő: beküldik a kemény legényt az arénába, elég jól felszerelten – csak egy kikötésük van: nem győzhet. Azzal vigasztalják, hogy megdögleni sem fogják hagyni. Az élveteg urak persze szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, a küzdelem porában pedig alig látszik, hogy kit és mikor kell és lehet még megmenteni.

„Izraelnek joga van megvédenie magát” – szajkózták az irgalmas nyugati kormányfők a háború elején, páros napokon. Mindeközben fenntartották maguknak a jogot, hogy meghatározzák, hol végződik a jogos önvédelem és hol kezdődik az „agresszió”, avagy az „aránytalan válaszcsapás”. (A nemzetközi jog két gumifogalma, amelyek hasznavehetetlenek olyan aszimmetrikus viszonyok között, amelyek között Izrael harcol. Az egyik legfontosabb ezek közül, hogy Izrael területe minimális, nincs „stratégiai mélysége”.) Úgyhogy páratlan napokon tiltakoztak, szörnyülködtek, embargókkal és szankciókkal fenyegették Izraelt. Egyensúlyoztak. Belpolitikában is, külpolitikában is. Pedig a további vérontás megakadályozásának Izrael tőszomszédságában egyetlen egyszerű és igazságos módja volt és van: ha a Gázát és Libanont túszul ejtő Hamász és Hezbollah leteszik a fegyvert, illetve a Hamász szabadon bocsátja a túszokat. A nyugati, de különösen a nyugat-európai diplomácia ultimátum helyett indirekt legitimációt adott a Hamásznak.

A nyugati közvélemény döntően áldozatokat lát a palesztinokban. Nem háborút lát, hanem passiójátékot és szabadságharcot. És ha néha mást is: gladiátorjátékot, akkor Izrael a Góliát-gladiátor a szemükben, legalább az 1967-es háború óta. Így óhajtják keretezni az izraeli–palesztin konfliktust. A szereposztás márpedig nagyon fontos, mert az aréna népe minden pillanatban választ és voksol, hogy melyik a Jó Gladiátor, és melyik a Gonosz. Máshogy is keretezhetnék a konfliktust, meg is fordíthatnák a szereposztást, ha megnéznék a térképen, hogy mely arab országok vettek részt az Izrael elleni korábbi háborúkban, és milyen erők állnak ma szemben Izraellel a Közel-Keleten fegyverrel, pénzzel, uszítással.

A párviadal (egyfajta istenítélet) régente eldöntötte egy időre, hogy kinek hol a helye. Ma szinte minden háború proxy-háború – és minden béke proxy-béke. Utóbbi akkor jön létre, ha egy hatalom számára veszélyessé válik, hogy a csatlósai egymásnak ugranak (az Ábrahám-egyezmények esete), vagy több hatalom belefárad a proxy-háborúba (Észak- és Dél-Jemen esete). Ezekben a béke-kondérokban rendszerint elég sok ország kavar – a Közel-Keleten egész regiment.

A proxy-háborúk és proxy-békék világában inkább csak pontozással lehet győzni. Ez humánus fejlemény. Hátránya, hogy az antagonizmusok nem szűnnek meg – csak a befagyasztásukkal, hibernálásukkal, lefojtásukkal lehet kísérletezni. Ezt érzékeli az emberiség növekvő része úgy, hogy egy melegedő hideg világháború veszi körül.

Vérteológia

A Hamász vezetői a maguk részéről már a háború elején győzelmet hirdettek. Nem alaptalanul. 2023. október 7-én porig alázták az izraeli hadsereget és társadalmat. A médiafronton azonban a Hamász sikerei jóval látványosabbak és tartósabbak, mint a gázai terepen. „Ha nincs vér, nincsenek szalagcímek” – mondta Jahja Szinvar, a Hamász tegnapi ura 2018-ban egy olasz újságírónak arról, hogy miért küldte naponta palesztin „civilek” ezreit tüntetni a gázai–izraeli határkerítéshez, mely akciók számos palesztin áldozatot és sebesültet követeltek. De ahhoz, hogy ebből a médiaközhelyből Hamász-doktrína legyen, kétmillió palesztinnal mint élő pajzzsal és halottak tízezreivel, ahhoz az Al-Kaida-típusú, dzsihádista mártírfilozófia kellett: „Mi jobban szeretjük a halált, mint azok [ti. a hitetlenek – T. T.] az életet.”

A militáns iszlám számára (Libanontól Jemenig és Nigériától Indonéziáig) az egyéni élet gyakorlatilag nem számít. A civileké végképp nem. Csak a kollektívum – vélt és diktált – érdekei számítanak. Iszmail Hanije, a Hamász vezetője nyilatkozta egy libanoni tévécsatornának a háború kitörése után, 2023. október 26-án: „Mondtam és újra mondom: az asszonyok, gyerekek, öregek vére […] nem azt mondom, hogy ez a vér hozzátok kiált; nekünk magunknak van szükségünk erre a vérre, hogy felgyújtsa bennünk a forradalmi szellemet, az elszántságot, az ellenállás szellemét, hogy hajtson minket előre.”

Hogy ennek a vérteológiának (annak szunnita és síita verzióiban) hogyan lehet akkora támogatottsága gázai és nem gázai palesztinok és más muszlimok körében, mint amekkora van – ezt a Nyugat végképp nem tudja felfogni. Nem is könnyű. Ez azonban nem változtat a tényeken, köztük azon, hogy a Hamász hosszú ideje messze a legnagyobb támogatottságú szervezet a palesztinok körében.

A nyugati közvélemény a cirkuszi közönség szent borzadályával figyeli a gázai vérontást. De nem kis részük vélhetően inkább valamiféle szent palesztin mártíriumot, emberáldozatot lát ebben az „emberi jogok” oltárán, mint ágyútöltelék-terror borzadályt. S így fogja fel ezt a háborút az iszlám világ jelentős hányada is – habár nem az „emberi jogok”, és nem is a „nemzeti önrendelkezés” oltárán, hanem az iszlám kollektív jogainak oltárán hozott áldozatként.

Láger és élő pajzs

Megjegyzendő, hogy az „élő pajzs” kifejezés félrevezető. „Élő pajzsnak” azt nevezik, amikor egy fegyveres erő az ellenség fegyvertelen elemeit tartja maga elé pajzsként. A nemzetközi jog azt mondja ki, hogy csak legvégső esetben folyamodhat ilyen eszközhöz (civilek veszélyeztetéséhez, megöléséhez) egy katonaság. (A hagyományos iszlám vallásjogi iskolák zöme sem tiltja nekimenni az élő pajzsot használó ellenségnek, ha hadviselési kényszerről van szó.)

Gázában az izraeli túszok is bizonyos fokig élő pajzsként funkcionáltak, ebben a klasszikus értelemben. A Hamász azonban mindenekelőtt a saját népét, a gázai lakosságot használja erre a célra, ezért helyesebb ebben az összefüggésben egyfajta emberáldozat-pajzsról vagy civil ágyútöltelék-taktikáról beszélni. Ilyesmire a nyugati emberiségnek és a nemzetközi jognak nincs fogalma, különösen akkor, ha milliós nagyságrendről van szó. Az Amnesty International, a Human Rights Watch, az efféle emberjogi szervezetek, és az állásfoglalásaikat visszhangozó világ-médiumok tucatjai – a Hamász élő politikai és jogi pajzsai – mindenesetre többnyire tagadják, hogy a Hamász „élő pajzs” -taktikát alkalmazna. Azt a nyilvánvaló valóságot hazudják le ezzel, amelyet a Hamász-vezetők maguk egyáltalán nem rejtenek véka alá – legalábbis, ha hazai, muszlim pályán beszélnek.

Nincsenek pontosabb információk arról, hogy a fegyverek és harci cselekmények civil környezetbe telepítése a gázai társadalom milyen széles köreiben önkéntes, illetve presszionált vagy oktrojált taktika. (Az iszlám jog elvben tiltja muszlim civilek muszlimok általi élő pajzsként való használatát. Hogy a konkrét körülmények között hogyan foglaltak és foglalnak állást különféle muszlim jogtudósok ezzel kapcsolatban, azt majd a szakértők felderítik.)

Nem kevésbé súlyos, a világ-közvéleményben és -politikában azonban szinte teljesen említés nélkül hagyott jelenség a jelen háborúban a gázai lakosság túszul ejtése, blokádja a környező iszlám országok által. Mindezen országok, teljes akcióegységben a Hamásszal, lezárták a határaikat a gázai lakosság előtt – ellentétben például a közelmúltbeli szíriai polgárháború 6–7 millió menekültjével. Ezen országok, amúgy a „palesztin ügy” lelkes támogatói a kezdetektől, „nemzetbiztonsági kockázatot” látnak a palesztinokban. Nyersebben fogalmazva: nem kérnek belőlük, nem kérnek az Iszlám Testvériség nevű mozgalomból, és különösen nem a belőle kivált Hamászból és szimpatizánsaikból. Jól tudják, miért. Holott – az utóbbi év konzisztens és sok irányból megerősített felmérései szerint – a gázai lakosságnak kb. 60 százaléka azonnal emigrálna Gázából, ha hagynák. Egyiptomba, Jordániába, Törökországba. Vagy nyugatra. Egy részük szinte bárhova. Ha Gáza a világ legnagyobb „büntetőtábora”, „börtöne”, „koncentrációs tábora” – ahogyan behergelt palesztinpárti aktivisták és szónokok szeretik emlegetni –, akkor ezt mindenekelőtt a környező arab országok építették ki és tartják életben. Ezen országoknak nem érdeke a – területükhöz és lakosságukhoz képest jelentéktelen méretű – gázai lakosság egy részének a befogadása révén megoldani vagy enyhíteni a „palesztin problémát”. A „nemzetbiztonsági kockázat” ennek csak az egyik, bár önmagában is sokatmondó összetevője, más nyilvánvaló okok mellett. Hogy a világ humanitárius és menekültügyi szervezetei, prédikátorai és lobbistái hogyan mehetnek el szó nélkül eme jelenség mellett, az viszont magyarázatra szorul – visszatérünk erre a záró megjegyzésekben.

Gáza a legnagyobb láger lett a világon – mindenekelőtt a legnagyobb katonai láger. A terület izraeli blokádja a fegyverek bejutását próbálta megakadályozni oda. Sikertelenül. Az izraeli blokád által nem érintett egyiptomi határ alatti-fölötti csempészútvonalakon elképesztő mennyiségű fegyver áramlott be. Ezt Egyiptom nem tudta és nem is igazán akarta megakadályozni – ahogyan Jordánia sem a ciszjordániai palesztinok felé irányuló fegyvercsempészetet. Az arab blokád az emberek – tömeges – kijutását igyekezett megakadályozni onnan. Sikerrel.

A túszdráma Izraelben

A háborúból a nyugati közvélemény és a politikusok (nagy kényszeredettséggel még ENSZ-korifeusok is) a túszkérdést emelték ki, ha némi megértést akartak mutatni vagy kelteni Izrael irányában. Az október 7-i Hamász-pogromot emlegetni és elítélni politikailag túl kockázatos volt. Izrael vonatkozásában is a katonai-politikai-történelmi kontextusáról – a kollektívumról – leválasztott áldozatiság, az egyéni drámák volt a legfőbb mozzanat, ami némi empátiát tudott kelteni Nyugaton. Jó anyag egy politikai reality show számára. (Nyugat-Európában ez is hamar lejárt lemez lett.)

A túsz-reality – amely központi szerepet kapott a 2025. októberi tűzszüneti egyezményben, béketervben is – Izraelben is kiemelt súllyal volt és van jelen a nyilvánosságban, és ez nem választható el a nyugati individualizmus és áldozati morál kultuszától. E nyilvánosság túlnyomó része (ideértve a közszolgálati csatornákat is) többé-kevésbé ellenzéki álláspontot foglal el a jelenlegi izraeli kormánnyal és a háború menedzselésével szemben. „Az igazi győzelem: a túszok hazahozatala” – tömegtüntetéseken és falragaszokon ez lett az egyik fő követelése és üzenete a társadalom és a kormány felé, érthető módon, a túszok hozzátartozói egy részének – és az őket felkaroló-meglovagoló ellenzéknek. (Amely ellenzék egy hangos része számára az igazi ellenség, bevallottan, nem a Hamász, hanem a miniszterelnök és a kormánykoalíció, és amely ennélfogva a túszok kiszabadítása érdekében Izrael egyéb háborús céljainak a feladását, a Hamász előtti de facto kapitulációt követelte végig a háború folyamán.)

Nem csak 250 vagy 20 túsz sorsáról, hanem tízmillió izraeli – köztük hétmillió izraeli zsidó – sorsáról is szó van. Az izraeliek túlnyomó többsége, miközben teljes mellszélességgel támogatja a túszok kiszabadítását, mint háborús és nemzeti kötelességet (és irreálisan magas árat is hajlandó fizetni ezért), a háború alapvető céljának a Hamász katonai felszámolását, továbbá az Irán és szövetségesei jelentette körkörös katonai fenyegetések drasztikus csökkentését tartja.

A gázai háború elhúzódása és drámaisága egy tágabb perspektívában a túszkérdéshez való izraeli hozzáállás számlájára is írható. Az a szemlélet, amely ebben a háborúban csak egyéni megpróbáltatásokat és passiójátékot lát, az izraeli zsidó lakosságtól sem idegen. Hiába volt minden nemzeti és politikai önvizsgálat Izraelben a múltbeli izraeli–palesztin fogolycsereügyletek nyomán (a 2008–2012 között működött Shamgar-bizottság jelentése ma sem nyilvános), amelyek keretében terroristák (köztük gyilkosok) százait engedték szabadon egy-egy izraeli túszért cserébe – a túszejtéssel az egész izraeli társadalom és hadigépezet sarokba szorítható.

A mögöttes mentalitást (amely nemcsak az arab-iszlám világ értékrendjétől idegen, de összeegyeztethetetlen a zsidó vallásjog többségi álláspontjával is) gyakorlatilag nemzeti konszenzus övezi. Ez a mentalitás – tekintsük akár egyfajta kollektív narcizmus, akár a társadalmi szolidaritás extrém megnyilvánulásának – az izraeli éthosz részévé, meglehetősen veszélyes részévé vált. Az izraeli társadalom szinte a végtelenségig zsarolható e dologban. Ezt használja ki a túszejtés, a militáns iszlamizmus egyik leghatékonyabb fegyverneme.

Ikonográfia

Az a passiójáték, ami a nyugati műsorrendben és közvéleményben az izraeli-palesztin konfliktus, egy különleges spektákulum. Az egyik felet – a zsidókat/izraelieket – ismerik, mint a rossz pénzt. A másik fél: a behelyettesíthető bennszülött, a mindenkori elnyomott, az underdog. A „szenvedő”, az áldozat.

A Nyugatnak van történelmi tapasztalata, vannak évezredek alatt kikristályosodott történelmi sztereotípiái a zsidókról: hol áldozatok, hol gyilkosok – hogy csak a két meghatározó végletet említsük. Furcsa időket élünk: mindkét karakter életre kelt. A nyugati közvélemény egy részében az izraeli zsidók kolonialisták és gyilkosok; ugyanakkor a diaszpórabeli zsidók (és ezt nem csak az amerikai és német politikai elit találja visszatetszőnek és aggasztónak) jelenleg egy komoly globális antiszemita hullám fenyegetett helyi kisebbségei.

A palesztinokról kialakult nyugati imázsban még élesebben jelentkezik ez a kettősség, ami annál inkább zavarba ejtő, minthogy egy viszonylag kis, ismeretlen közegre összpontosul. A történelmi ismeretek és tapasztalatok vákuumját itt leginkább a vizuális médiumok, egy képi mitológia töltik ki, hosszú évtizedek óta: a terrorhoz nyilván csak „kényszerből” folyamodó bátor szabadságharcosokat győzelmi gesztussal mutató macsó képfolyam egyfelől, másfelől az állig felfegyverzett izraeli katona előtt a cókmókjával vánszorgó palesztin néni, illetve a halott gyerekét ölében tartó anya feminin képfolyama – a Pietà Nyugaton továbbra is igen erős (szekularizálódott) ikonográfiája.

Ez a képi mitológia minden pixelében nyugati igényeket és prekoncepciókat szolgál ki; alig túlbecsülhető az a hatás, amit a konfliktus nyugati percepciójára és ezek elterjesztésére gyakorolt és gyakorol.

A palesztin propaganda leginkább az első Intifáda (1987–1993) idején fedezte fel magának a nyugati kép-függőségben és ikonográfiában rejlő lehetőségeket. A képiség súlya folyamatosan növekszik, a nyugati világon kívül is természetesen; szövetsége a propagandával, különösen a közel-keleti konfliktusban, vele együtt erősödött. A Hős, és – főleg – az Áldozat nyugati archetípusából kiinduló képfolyamok, melyek igen szelektív és manipulatív képet adnak erről a konfliktusról, az évtizedek során páratlanul széles és mély medret vágtak maguknak a „szabad világ” közvéleményében.

A nyugati néző, mint annyi minden másban, e képfolyamokban is ízlése szerint fürdőzik. Az „őslakos” és bevándorló csoportok számára könnyű elmerülni e képfolyamok legalább egyikében, jobb esetben mindkettőjében. Terror és nyomor, pogrom és passió egymás mellett jól megférő, egymást jól kiegészítő, markáns arculatok: egy néhány évtizedes múltra visszatekintő népi identitás, egy relatíve kis földrajzi térségben szétszóródott népcsoport, és egy túlméretezett – sok szempontból mesterségesen életben tartott – konfliktus lenyomatai, ikonjai.   

Politikai kilátások

Lehetséges, hogy a szinte permanens közel-keleti háború jelenlegi intenzív szakasza lezárul a gázai fronton. Az utóbbi front gerincét adó síita tengelyt Izrael meggyengítette, de a különféle frontokon (Irán, Ciszjordánia, Libanon, Szíria, Jemen) folytatódnak a harcok, változó intenzitással.

Hogy ki győz a gázai háborúban, hogyan és mennyire, azt – mint Izrael számos korábbi fegyveres konfliktusában – egy alkalmi nemzetközi zsűri dönti el. Ha a lelátó, a világzsűri, vagy a Nyugat nem tud most döntetlent rákényszeríteni Izraelre, és a Hamász kénytelen beérni pontozásos vereséggel, azt a zsidó állam – a diplomáciai fronton – csak a jelenlegi Izrael-barát amerikai kormányzatnak fogja köszönhetni.

A tűzszüneti egyezmény, amelynek végrehajtása megkezdődött, egy proxy-béke, amelyben az USA vezérletével, részben – a szokásos módon – homályos formulákkal igyekeznek áthidalni kibékíthetetlen antagonizmusokat. Ez a szómágia addig hat, amíg a harcoló felek és az érintett nemzetközi tényezők közötti erőviszonyok és érdekek meg nem változnak lényegesen. Egyelőre nem tör ki a béke a Közel-Keleten. A gázai front gerincét adó síita tengely, a szunnita iszlám világ egy meghatározó része, valamint nagyhatalmi patrónusaik, továbbra is a militáns iszlám és az Izrael elleni harc támogatásában érdekeltek. Csak remélni lehet, hogy az iszlám világ egy másik meghatározó részének a belátható jövőben is érdeke (elsősorban gazdasági érdeke) marad a militáns iszlamizmus megzabolázása, legalábbis ebben a kistérségben. Hogy milyen erők fogják formálni a háború utáni Gázát, azt egyelőre nem lehet látni. Ez jelentős mértékben nemzetközi tényezők és érdekek, mindenekelőtt diplomáciai árukapcsolások és az amerikai vezetés befolyásos arab és iszlám államokkal kötött háttéralkuinak a függvénye.

Számtalanszor bebizonyosodott a háború folyamán, hogy a legnagyobb nyugati hírügynökségek és világmédiumok kritikátlanul átveszik a Hamász delegálta és kontrollálta helyi tudósítók propagandaanyagait. Az utóbbi hónapokban is, főleg az „éhezéssel” és „éheztetéssel” kapcsolatos médiahazudozások és más humanitárius szólamok alatt (az izraeli politikai ellenzék hathatós közreműködésével), óriási nemzetközi nyomás nehezedett és nehezedik Izraelre – ellentétben a Hamásszal, amely ennélfogva egyre intranzigensebb álláspontot foglalt el. A szervezeti keretek és feltételek változhatnak, de ideológiájuk és céljaik nem változnak. A (gázai) palesztin harci szellem mindössze taktikai visszavonulót kell fújjon egy időre. Hudna.

Szami Abu Zuhri, a Hamász egyik politikai vezetője nyilatkozata 2025. március 30-án egy líbiai televíziónak:

„Ez örök háború, páratlan történelmi csata. Nem csak a modern történelemben páratlan; […] talán a korai iszlám csatáihoz fogható. […] Asszonyaink méhe a mártírok sokszorosát fogja szülni. Tudja-e, hogy ugyanannyi gázai újszülött van, mint háborúban megölt mártír? Legalább 50,000 gyermek született Gázában a háború alatt […] Miért térnek át az iszlámra Amerikában, Franciaországban, és másutt Európában? Nem szabad a dolgot 20, 100, vagy 1000 lerombolt gázai házra redukálni. Ennek a háborúnak a hatása messze túlterjed Gázán és a régión. […] Ki gondolta volna, hogy amerikai diákok – olyan egyetemekről, ahonnan a politikusok kikerülnek – tüntetni fognak a vezetőik és a cionista megszállás ellen, mondván, hogy Palesztinát fel kell szabadítani »from the River to the Sea« – nem csak az 1967-es határok között, ahogy arab vezetőink többsége mondja?”

Hamisítatlan Hamász-triumfalizmus – muszlim közönségnek, azaz belső használatra. Hűen tükrözi az iszlamista felfogást, amely – képviselői számtalanszor elmondják – a halált szereti, és amely továbbra is a palesztin áldozatok és szenvedés, a „mártírium” maximalizálásában érdekelt. Helyesen látják, hogy a lépre csalt nemzetközi – elsősorban a nyugati – közvélemény az egyetlen tényező, amely a nyugati politikát radikálisan a „palesztin ügy” mellé állíthatja. És hálásak lehetnek Macron francia elnöknek, aki egy az „értékelvű” politizálás retorikájába csomagolt – valójában súlyos belpolitikai és külgazdasági érdekek mozgatta – diplomáciai kampányban újabb „nyugati” országokat vett rá a – virtuális – palesztin állam elismerésére.

A háború mint humanitárius spektákulum – záró megjegyzések

A palesztin kérdést a Nyugat 50 éve menekült- és önrendelkezési problémának fogja föl. Ez a megközelítés kudarcot vallott. A „kétállami megoldásnak” – mint az izraeli-palesztin konfliktus megoldása kulcsának – a fixa ideáját az Ábrahám-egyezmények is alapjaiban rendítették meg. Nyugat-Európát ez sem zavarja abban, hogy ezt tovább mantrázza, éspedig főként a következő okokból: 1) nem érti a Közel-Kelet „atavisztikus” háborúit, tagadja, hogy egy nagy civilizációs konfliktus és háború részese lenne, és megbékítési politikát folytat; mindez összefügg a harcképtelenségével; 2) kulturális okok miatt lokális, izraeli–palesztin konfliktusként keretezi, menekültügyi, humanitárius és önrendelkezési problémaként fogja fel, passiójátéknak látja és láttatja a közel-keleti konfliktust; 3) fut a pénze után. A nyugati (elsősorban nyugat-európai) külpolitika egyelőre kontraproduktív a közel-keleti konfliktusban.

A közel-keleti háborúk fegyvertára és módszertana igen széles: Izrael és a Nyugat ellenfeleinek arzenálja a kődobálástól (különösen az utakon gyilkos fegyver) a ballisztikus rakétákig, a legbrutálisabb mészárlásoktól a legkifinomultabb propaganda- és pszichológiai hadviselésig terjed. Aki itt talpon akar maradni, annak egy hibrid hadviselésben helyt kell állnia ezen az egész spektrumon. Aszimmetrikus küzdelmében a bibliai Dávidnak hiába lett volna a technológiai fölénye, ha nem lett volna versenyképes „fejben”: elszántságban, kiállásban, és retorikában (1Sám. 17:42–47).

Győzelem, egyéni élet, kollektív jogok, háborús áldozat, áldozatiság, arányos és aránytalan válaszcsapás. A Nyugat és a Közel-Kelet közötti mély kulturális differenciák nagy élességgel mutatkoznak meg nem csak a hadviselés, de az azt meghatározó fogalmak és normák tükrében is. Az izraeli társadalom és politika mindkét fogalmi és normarendet belülről ismeri, és a zsidó történelmi örökség és a geopolitikai adottságok miatt mindkettőhöz igazodnia kell. Igazodik is – békében csakúgy, mint háborúban, több-kevesebb sikerrel. Az izraeli közbeszéd direktebben fogalmazza meg ezt a helyzetet: „Nekünk egyszerre kell amerikaiul/angolul és arabul harcolnunk.” (Továbbá, a nagy érdeklődésre való tekintettel: athéniul, spártaiul, és perzsául.)

A palesztin nemzeti mozgalom is kiválóan megtanulta ezt a leckét – régóta kétnyelvűleg harcol. Arab az anyanyelve. A túszejtés a legsikeresebb palesztin fegyvernem, a lélektani hadviselés és propaganda-eszköztárának csak az egyik – erőszakba hajló, félkemény – eleme. A „puha” propagandát: a nyugati közvéleményt manipuláló áldozati-humanitárius segélykiáltásokat kifogástalan amerikai/angolsággal és nagy sikerrel adja elő a palesztin mozgalom mindkét fő frakciója – az egymással is harcban álló iszlamista militáns szárny (Hamász) és a nacionalista szárny (Fatah/PFSZ/Palesztin Hatóság).

Izrael nem tud megbirkózni az ellene irányuló nemzetek feletti delegitimációs kampánnyal a média-, humanitárius és menekültügyi frontokon. Az első két frontról már szót ejtettünk. Ami a palesztin menekültügyet illeti, annak három, egymással összefüggő különlegessége van. Az egyik, hogy a környező iszlám országok (Jordánia kivételével) nem voltak hajlandóak letelepíteni és integrálni az 1947–48-ban menekültté váló félmillió palesztint – ahogyan a mostani háborúban is lezárták a határaikat a gázai lakosság előtt. A másik, hogy egy külön ENSZ-szervezet (az 1949-ben alapított UNRWA) foglalkozik a támogatásukkal. A világban tucatjával, talán százával vannak népcsoportok, amelyek a palesztinoknál sokkal inkább (és jóval régebben) rendelkeznek a „népi” mivolt attribútumaival, de amelyeknek sem a sanyarú sorsát, sem az önrendelkezési jogait nem veszi napirendre a nemzetközi politika. A harmadik különlegesség az, hogy ez a több országban, nagyrészt menekülttáborokban letelepített, eredetileg félmilliós tömeg mára közel hatmilliósra duzzadt, minthogy a szervezet alapszabálya szerint a palesztinok menekült státusza öröklődő. Ez teljesen egyedi jogi eljárás és státusz.

Itt valami nem stimmel.

Úgy tűnik, volt rá igény, elsősorban Nyugaton, hogy tudatilag kiépüljön egy ellenzsidóság: egyfajta örök, hontalan palesztinság (Ahasvér a passiójátékokban), a maga Holokausztjával a batyujában. Ez a – humanitárius és kreatív – fázis lényegében sikeresen lezárult. A második fázisban a Nyugat valamiféle államot – de legalábbis államjelleggel szervezett földdarabokat – óhajt adni ennek a palesztin ellenzsidóságnak, meg az iszlamizmus különféle táborainak. Ha így lesz, méltóbb és kedvezőbb pozícióból, egyfajta társbérletből a zsidókkal, folytathatják majd elszánt harcukat a zsidók meg a „keresztesek” ellen. Garantált lesz a vérző stigma a zsidó állam oldalán. Ez volna a cél? A nyugati kultúra és kollektív tudatalatti pszichoanalitikusai majd elemzik ezt a figyelemre méltó komplexumot.

Visszatérve a gladiátorságra: ezeket a küzdelmeket tovább szublimálta-humanizálta az emberiség boksszá, birkózássá, ketrecharccá, küzdősportok tucatjaivá, de a gladiátor küzdelmek maguk se tűntek el, sportosabb és vérre menő verzióikban se. A nyugati közönség viszont – civilizációs fejlődés – már letelepedett a sport-humanizmus karosszékébe. Éberen figyeli a messzi élet-halál gladiátor-párharcokat is, de azokat – a maga távolából és magasából – valami morálbalett-spektákulumnak fogja föl. A római arénában a közönség még üggyel-bajjal ki tudta venni, mi zajlik a harci porondon; a mai közönség már csak médiatükör által, homályosan. Vannak szabályok és bíró is ezekben a párharcokban, mint régen; és hogy utóbbi milyen sorsot oszt ki a küzdőknek, az – mint régen – nagyrészt a közönség szimpátia-, vérszomj- és könyörületmorajlásaitól és tetszésnyilvánításaitól függ. Nehéz dolga van, mert a lelátó népe megosztott; van egy erősen pusztító, és egy másik, erősen önpusztító ösztönű szektora. A bíró örülhet, hogy van legalább egy gladiátor, aki szektorfüggetlenül kapja a fenyegető zúgást – eminnen ezért, amonnan amazért. Ez a zúgás nagyobb veszélyt jelent ama gladiátornak, mint bárki más vele szemben a porondon.

A gladiátorok ismerik a lelátók népét. Ha eljő az idő és nekilódulnak a zavarodott nézőseregnek, kardélre hányni először a gladiátor-rabszolgajogok legelszántabb szószólóit fogják: a babérkoszorús morálbajnokokat, a béke-pontifexeket, a véleményvezér-széplelkeket. Lehet persze, hogy erőszakra semmi szükség nem lesz: a hanyatt-homlok menekülő tömeg halálra tapossa egymást.

Si vis pacem, para bellum. A konkurens mondásból: „Aki kardot ragad, kard által vész el”, Nyugaton sokan azt olvasták ki, hogy akinek nincs kardja, vagy nem ragad kardot, nem vész el kard által. Téves következtetés. Nyugati béke-hübrisz.

Hogy mikor lesz béke a Közel-Keleten? Erre ma sem lehet lényegesen mást mondani, mint amit Golda Meir (akkori külügyminiszter, későbbi miniszterelnök) mondott 1957-ben: „Béke akkor lesz, ha az arabok jobban fogják szeretni a gyerekeiket, mint amennyire gyűlölnek minket”.

A háború kirobbantásához elég egy fél is, a béketangóhoz kettő kell. Súlyos aszimmetriák. Ha az egyik fél minden békeszándékban és -ajánlatban csak a gyengeség jeleit látja, s ennek megfelelően emeli a követeléseit, akkor ott a békekezdeményezések – a chamberlaini „megbékítési” politika a klasszikus példa rá –esélytelenek és kontraproduktívak. Ez bebizonyosodott nem csak a jelenlegi háború sorozatos, súlyosan kudarcos tűzszüneti tárgyalásai során, de a közel-keleti konfliktus eddigi hosszú történetében is.

(A 2024 decemberében írt és a Keresztény-Zsidó Teológiai Évkönyvben ez év nyarán Pogrom és passió címen megjelent írás átdolgozott és jelentősen bővített változata.)

Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 47. számában 2025. november 21-én.

NJF: Ajánlás

A szerző a geopolitikailag is rendkívül bonyolult közel-keleti helyzet összefoglaló elemzésére vállalkozott.
A Jeruzsálemben élő és tanító Turán Tamás PhD (sz. 1960) magyar judaista, történész, filozófus – az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet Judaisztikai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa – esszéjében rabbinikus (ez a végzettsége…) alapossággal járja körül a témát, és (megítélésem szerint) viszonylag pártatlan, sine ira et studio értékelést és útmutatást ad.
Ezért merem jó szívvel javasolni a téma iránt érdeklődőknek, valamint minden geopolitikával foglalkozó barátomnak, ha nem is túl rövid az eredetileg a Keresztény-Zsidó Teológiai Évkönyvben ez év nyarán megjelent írás.
A szerző édesanyja Turánné Sós Vera: T. Sós Vera, Turán Pálné (1930 – 2023) Széchenyi-díjas magyar matematikus, professor emerita, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja; édesapja Turán Pál (1910–1976) matematikus, akadémikus…