Tessenek elképzelni, hogy Esztergom alatt együtt isznak Balassi Bálinttal, vagy a margitszigeti tölgyek alatt sétálgatnak Arany Jánossal, esetleg hazakísérik a Három hollóból a holtrészeg Ady Endrét.
Valami ilyenfajta kalandra invitálja önöket Háy János a két évvel ezelőtt megjelent Kik vagytok ti? című rendhagyó irodalomtörténeti könyvében (Háy János: Kik vagytok ti? – Európa Kiadó, Budapest 2019). A könyv címe nem véletlenül rímel és emlékeztet Karinthy Így írtok ti című alapművére, bár korántsem paródiákkal találkozunk benne.
A szerző obligát áhítat nélkül, közvetlenül, bő humorral, olykor maró iróniával szól a legnagyobb magyar írókról, költőkről. Olyanokról, akikről utcákat, tereket neveztek el, szobraik vannak szerte az országban és kötelező tételei az irodalom tankönyveknek.
Ő maga így vall minderről: „Író vagyok, nem akartam más írókat szobornak látni, nem akartam szobrok közt élni. Ki akartam szabadítani őket ebből a fogságból, mert a vaspáncél csak a középkori lovagoknak áll jól, az íróknak nem. Azt akartam, hogy legyenek újra érinthetők, közvetlenek és megszólíthatók. Hogy olyanok legyenek, mint a barátaink, a rokonaink, az osztálytársaink. Hogy embernek látszódjanak, nagyszerűeknek és esendőeknek, olyanoknak, akikre lehet haragudni, és olyanoknak, akiket lehet szeretni. Hogy minden olvasó érezze, ők még mindig hozzánk beszélnek, és rólunk beszélnek, a mi sorsunkhoz szólnak hozzá. Elevenséget akartam, mert az irodalom nem múzeumi tárgy. Ott van az életünkben, ha akarjuk, hogy ott legyen.”
Szubjektív? Hát persze, hogy az, sőt olykor provokatív, vitára ingerlő, azonban megállapításait minden esetben érvekkel, adatokkal, idézetekkel támasztja alá. Elemzései néha igencsak „meredekek”. Ízekre szedi a magyar költészet legnagyobb verseit, s némelyikükről megállapítja, hogy sántít a ritmusa, vagy a rímei kényszeresek, hiába szavalják már több mint száz éve kipirult arcú bakfisok az iskolai ünnepségeken.
Bevallom, a szerző egynémely értékelésével magam sem értek egyet, de Háy művének épp az az erénye, hogy nem akar kánonokat, megfellebbezhetetlen igazságokat közvetíteni, hanem véleményt mond, amit az olvasó vagy magáévá tesz, vagy nem, de mindenképp elgondolkodik rajta. Háy arra inspirálja olvasóit, hogy maguk is legyenek részesei egy-egy irodalmi mű felfedezésének, közelítsenek szabadon, minden elfogultság és fenntartás nélkül az egyes opusokhoz és felejtsék el azt, amit az iskolában tanítanak róla.
Kritikusai szemére vethetik szerzőnknek, hogy válogatása – különösen a huszadik századi irodalom esetében – szubjektív. Hiányzik belőle például Illyés Gyula, Mándy Iván, Németh László és Déry Tibor, viszont helyet kaptak olyan kevéssé ismert szerzők, mint Erdélyi Miklós, Hajnóczy Péter vagy a dalszerző, Víg Mihály. Csakhogy Háy eleve nem is akar megfelelni semmilyen hivatalos osztályozásnak. Azokról ír, akikről lényeges és érdekes dolgokat tud mondani. A kötetben szereplő harmincegy író, költő pedig kivétel nélkül olyan, akikről Háynak van mondanivalója.
Szerző azonban nemcsak a nagyokat csipkedi meg. Olykor leporol elfeledett alkotókat, ráirányítja a figyelmet a magyar irodalom mindmáig szunnyadó kincseire. Szándékosan nem mondok neveket és címeket, olvassák el a Kik vagytok ti?-t és meglepő, nem mindennapi élményben lesz részük.
A kissé vaskos kötet azonban nemcsak rendhagyó és szubjektív irodalomtörténet, hanem több ennél, mert a művek mellett a szerzőkről is pszichológiai mélységű elemzéseket nyújt. Az írók életrajzának, jellemüknek (esendőségeiknek) a megismerése nagymértékben segíti a műveik helyes értelmezését. Ha pedig mindehhez még korrajzot, történelmi visszatekintést is kapunk, akkor a szövegek szinte semmilyen rétege nem marad rejtve előttünk. Ez az, ami Háy irodalomtörténetét egyedivé és különlegesen értékessé teszi.
A könyv óriási kutatómunka eredménye, a szerző a Columbo filmsorozat hőséhez hasonlóan utánajár minden egyes apró részletnek, s ezeket egymáshoz illesztve alakítja ki az alkotók emberi és írói profiljait. Ám a kötet mégsem száraz adathalmaz. Háy, ha akarná se tudná eltitkolni, hogy maga is költő és regényíró, nem tud – de bizonyára nem is akar – ellenállni a kísértésnek, hogy hőseit, történeteit ne regényesítve, ne olvasmányos formában mutassa be, bár végig vigyáz arra, hogy szigorúan ragaszkodjon a történelmi tényekhez.
Szerb Antal klasszikussá vált munkája óta nem volt ilyen próbálkozása a magyar irodalomtörténetnek mint a Kik vagytok ti? Érdemes tehát fellapozni a Háy-féle irodalomtörténetet. Garantáltan szórakoztató, ugyanakkor tanulságos és információban gazdag könyv ez, amelynek elolvasása – számomra legalábbis – sokkal elevenebbé, tette a magyar irodalmat.
