A hetvenes években divatosak voltak a KGST-eszmecserék (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) a szocialista országok között. Ezek szerepe az lett volna, hogy kialakítsunk egy hálózatot különböző szakemberek között, szükség esetén segítve egymáson. Az elképzelés jó volt, csakhogy a gyárak nem akarták kiadni a kezükből a technikai dokumentációt, a tapasztalatot, nehogy a külföldi látogatók valami jót találjanak benne saját gyáruk részére. A végén aztán elég „langyos” tapasztalatcsere alakult ki, időtöltésnek jó volt, technikai haszna azonban minimális.
Így történt, mikor a csehek küldtek egy csapatot, hogy mutassuk meg nekik az ammóniagyártás nálunk alkalmazott technológiáit. Igaz, hogy a mi technológiánk volt a legközelebb a világszinthez a szocialista táborban, de egy gyárlátogatás alkalmából, még ha jó kérdéseket is tesznek fel, melyekre megkapják a helyes választ, akkor sem tanulnak semmi újat. Itt az új a technológiai folyamatban van, amit a szakirodalom is közöl. Azonban ha le van rajzolva egy szintézistorony, még nem azt jelenti, hogy mindenki meg is tudja tervezni. És ezeket mindannyian tudtuk.
A csehek örvendtek, hogy egy pár napot külföldön lehetnek, utána pedig írnak egy egyszerű beszámolót arról, amit láttak. Mi már kevésbé örvendtünk, mert nekünk volt közben épp elég más tennivalónk is, de végül beleegyeztünk, hiszen mi is jártunk külföldön ilyen jellegű kiküldetésben. Részünkről a kereskedelmi igazgató, a koncepciós osztály vezetője és jómagam a koncepciós osztály helyettes vezetője vett részt a tárgyalásokon.
A megbeszéléseken semmi említésre méltó nem történt, az utolsó napon azonban, szokás szerint meghívtuk vendégeinket egy búcsúvacsorára. Egy pár pohár jó Küküllő-menti bor után a hivatalos hangulat lassan feloldódott, és mindannyian mondtuk a bajainkat, beszéltünk rendszereink fonákságairól. Ők elpanaszolták milyen gondjaik vannak a Skoda autók cserealkatrészeivel, mi pedig azzal dicsekedtünk, hogy legalább kétszer annyi Murfatlar bort exportálunk, mint amennyi területünk van ennek termesztésére. A végén megnyugodtunk, hogy mindkét országban van még éppen elég megoldani való probléma, és ezzel elbúcsúztunk, semmi „rázósabb” politikai dolgot nem tárgyaltunk.
Másnap aztán a delegáció legfiatalabb és legalacsonyabb beosztású tagjaként megírtam a hivatalos jelentést, amit – jól emlékszem – a 8-as törvény megkövetelt, persze sem a Skoda művek gondjairól, sem a Murfatlarról semmit nem írtam. Feletteseim átolvasták, aláírták és én beadtam a Szeku emberének, B. ezredesnek.
Néhány nap múlva, mikor a vezetőségi épületbe mentem, ki jön velem szembe – B ezredes, a szekus. És ahogy elmegyünk egymás mellett egy kicsit lelassít, és odasúgja: „Fodor, hogyan is állunk azzal a Murfatlar borral?”
Hirtelen szóhoz sem jutottam, hiszen a jelentésbe nem volt beírva, s biztos voltam benne, hogy a kollégák sem említették, hiszen aláírták a jelentést, a csodákban pedig nem hittem. Egy kis gondolkodás után, csak egy magyarázatot találtam arra, hogyan tudhatott B. ezredes az elhangzottakról. A vendéglői asztalnak, ahol beszéltünk füle volt.