Valamikor a 70-es évek második felében történt, mikor a marosvásárhelyi vegyipari kombinát keretében létezett egy fotóüzem. Sok köze nem volt a Kombináthoz, de valamilyen meggondolás alapján hozzá csatolták. A Horváth testvérek jóvoltából, szorgosságából, és kitartásából jött létre – és bizony elég sok helyre tartozott az idő folyamán. Nem volt világszint, de a hazai fekete-fehér fotópapír- szükségletet fedezte. A KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) keretében igyekeztünk tartani a kapcsolatot a megfelelő keletnémet (ORWO) és magyar (FORTE) üzemekkel, ezek színes termékeket is gyártottak, amelyek azonban messze voltak a világszinttől. A szovjet gyárat (KAZAN) viszont sehogy sem sikerült meglátogatni, nem egyeztek bele, bizonyára attól félve, nehogy ellopjuk titkaikat, annak ellenére, hogy termékeik minősége alacsony volt.
Hamar rájöttünk, hogy sem saját erőnkből, sem a szocialista üzemekkel való együttműködéssel nem lettünk volna képesek világszintű termékek kifejlesztésére, ezért végül szerződést kötöttünk a japán Konishiroku céggel egy új fotógyár felépítésére, illetve tíz új fotótermék licenszére. Ezek minősége már világszint volt, és színes termékek is voltak köztük.
Teltek a hónapok, megkezdődött a beruházás, amikor a szovjetek kérése is megérkezett, hogy fogadjuk őket egy tapasztalatcserére. Az első gondolatunk az volt, hogy szó sem lehet róla, hiszen ők sem fogadtak. Egy adott pillanatban azonban, valakinek jó ötlete támadt. Hívjuk meg, de ne mondjunk előre semmit, inkább leckéztessük meg őket.
Így is lett, hamarosan egy három tagú küldöttség érkezett, és tekintve, hogy technikai eszmecsere volt, még két kollégával vettünk részt a vásárhelyi részről. A szovjet szakemberek csak Puskin nyelvét beszélték, de mi fordítót is találtunk a kombinát egyik alkalmazottjának személyében. Persze tudtuk, hogy mindannyiunkat tanították vagy nyolc évig oroszra, és ezt a szovjetek is kellett volna tudják, de mint kiderül, addig nem terjedt ki a figyelmük.
Mikor a heccet kiagyaltuk, nagyon mulatságosnak tűnt, a valóságban azonban nem volt olyan egyszerű; három napon át beszélni, kérdésekre felelni anélkül, hogy bármi konkrétet is mondjunk – nem volt könnyű. Hisz nem ügyvédek, hanem mérnökök voltunk mindannyian.
A megbeszélést én vezettem, és hogy minél lassabban haladjunk, a japán technikát alkalmaztam. Tehát ha kérdeztek valamit, nem válaszoltunk azonnal, hanem magunk között jól megbeszéltük a kérdést, és csak utána, a fordító pedig lefordította a választ.
Az első nap valahogy eltelt udvarias kérdések beiktatásával, hogy milyen az idő Oroszhonban, vagy hogyan készítik a híres orosz céklalevest stb. A második nap már nehezebben ment, a szovjet látogatók egyre inkább hangot adtak elégedetlenségüknek, főleg a maguk közötti orosz vitákban, melyekre megkérték a fordítót, hogy ne fordítson. És nem is fordította, csakhogy a nyolc évi orosztanításból csak ragadt reánk valami, és a lényeget azért csak megértettük, és mulattunk magunkban.
A csúcspontot azonban a harmadik nap értük el, mikor kérdéseikre olyan elemi válaszokat adtunk, amelyekre egy jó középiskolás is csak közepes osztályzatot kapott volna. Egy adott pillanatban az egyik ruszki megjegyezte a társának: „Ez a Fodor valószínűleg a párttitkár, mert nem tud semmit”. Nehezen álltuk meg mosoly nélkül, és hogy el ne áruljuk magunkat, hiszen bebizonyosodott, amit mindannyian tudtunk.
Nem, nem az, hogy párttitkár lennék, hanem hogy mi is az elsőrendű ismertetője egy párttitkárnak még Oroszhonban is: nem ért semmihez. Hát így lettem párttitkár, egy napig. Egyébként a beosztásom szerencsére nem kérte, hogy ilyen szerepet játsszak, így nem ért az a “megtiszteltetés”, hogy párttitkár legyek. Voltak elegen, akik megjátszás nélkül is megfeleltek a követelményeknek.
