A kommunizmus, annak bolsevik változata a második világháború után (1948 körül, de országonként voltak kis eltérések) vert gyökeret a szovjet hadsereg által a második világháború végén elfoglalt és megszállt közép- és kelet-európai országokban, s azonmód megkezdődött ezeknek az országoknak a bevallott átalakítása, a Szovjetunióhoz közelítése. A kommunista ideológia alapján a kommunista párt aktivistái, a hatóságok segítségével, egy „új típusú ember” erőszakos kialakításába kezdtek. Ennek volt az egyik eszköze, hogy „az előremutató szovjet tapasztalatok” népszerűsítésével azoknak követésére ösztökélték az embereket, igyekeztek őket az orosz kultúrához közelíteni. Felsorolok néhány dolgot, amit én is láttam, átéltem, hogy a fiatalabbak is tudják, miről is beszélek, mit adtak el nekünk a fenti címszó alatt.
Ebben az időben kezdtem kapcsolatba lépni a világgal, az iskolán keresztül. Egyszer a gyermekkori barátom, akivel egy udvarban laktunk, nálam egy évvel idősebb volt, második elemista akkor, azzal jött haza az iskolából, hogy oroszul tanulnak, és hogy orosz táncot is a különfoglalkozásokon. Megpróbált valami guggolósan ugráló táncot bemutatni, mérsékelt sikerrel. Másodikos koromban már én is tanultam oroszul egy első világháborús orosz hadifogságot megjárt tanítótól. Nem sokat tudott az illető sem oroszul, ahogy később kiderült, amikor az egyetemek ontani kezdték az orosztanárokat, de persze mégis sokkal többet, mint mi, a tanítványai.
A Szovjetunió népszerűsítésének szervezete az ARLUS volt, a szovjet – román baráti társaság, amelynek majd mindenki tagja volt, valószínűleg én is, bár nem emlékszem, hogy valaki megkérdezte volna, hogy be akarok-e lépni. Emlékeim szerint ez a szervezet semmit sem csinált, egész tevékenysége formális volt – azért volt, hogy legyen.
Másodikos korunkban kezdtük a román nyelv tanulását is. Ekkor derült ki, hogy a latinos, addig használt ’sunt” (vannak) helyett „sânt” mondandó, hogy látszódjon a szláv nyelv hatása a románra, ami közelebb hoz az oroszokhoz. Akkor ezt még nem tudtam, de a román kultúrának bizánci jellege is részben közös az oroszokéval, ami a közös ortodox vallás következménye. Az egyházi nyelvben sok a szláv szó, hiszen sokáig a szláv volt a vallás nyelve.
Ilyen alapon a romániai magyarokat nem lehetett megfogni, manipulálni, ezért a Magyarországon használt módszert alkalmazták Románia magyarok lakta területein. Kihasználták a magyarokban lappangó németellenességet, és folyamatosan hangsúlyozták a legyőzött németek bűneit, visszamenőlegesen is. Így kaptunk egy tejesen egyoldalú, értelemszerűen torz képet a történelmünkről. Minden fekete volt vagy fehér és a német-magyar ellentét volt mindennek a lényege, a mozgatórugója, holott a valóság sokkal árnyaltabb volt. Olcsó dolog ezzel érvelni, de igaz, hogy a negyvennyolcas forradalom harcosai németek is voltak, akik az osztrák hadseregben kaptak kiképzést, hogy a legnagyobb magyar, mindvégig császárhű főúr maradt, és naplóját haláláig németül írta, de ezek a tények nehezen tagadhatók. A német befolyás sok bajt okozott a történelmünk folyamán, de tagadhatatlan, hogy ugyanakkor hasznunkra is volt. Szatmárban együtt élünk a svábokkal is, ismertük és becsültük őket, sokat tranultunk tőlük, bennük sem a vérszomjas fasisztákat láttuk, ahogy a propaganda szerette volna.
Ez a propaganda hatékony volt, engem is hatalmába kerített. Még nem jártam iskolába, mikor apám elkezdett németül tanítani. A családban valamilyen szinten, mindenki tudott, sőt ma is tud németül, hiszen egy magyar értelmiségi (főleg református) családban ez természetes (volt). Az iskolába kerülésem után fellázadtam, hogy miért kell nekem ezt az úgymond fasiszta nyelvet tanulnom. Apám, minden magyarázat nélkül azt mondta, hogy te ezzel ne törődj, tanuld, és meglátod hasznát fogod venni. Mivel számomra apám abszolút tekintély volt, megfogadtam a tanácsát. És a későbbiekben hasznát vettem.
