A vezetőket egy demokratikusnak tűnő módszerrel választották meg. Ahogyan magam is tapasztaltam, a jelölés a helyi pártalapszervezetekben történt, összehívták a gyűlést, eljött az elvtárs valamely felsőbb szintről (városi, megyei pártbizottságtól), szót kért, megmondta kit kell jelölni, amivel mindenki lelkesen egyetértett. Ez érvényes volt a közéleti, illetve az ennél sokkal fontosabb pártvezetőkre is. Majd jött a „választás”. Mivel csak egy valaki szerepelhetett a választandó jelöltek listáján, az egész procedúra formális volt. Annyira nyilvánvalóan, hogy az eljárást nem is választásnak, hanem szavazásnak hívta mindenki.
A káderek előléptetése tehát ellenőrzött, sőt irányított volt. Az „uralkodó osztály” döntő többsége nem befolyásolhatta az eljárást. A demokráciának ezt a paródiáját neveztük akkor szocialista demokráciának. (Korábban népi demokráciának, ami még érdekesebb volt, mert mintha feltételezte volna, hogy van nem népi demokrácia, népuralom is.) Elképesztő, hogy a vezetők mennyire nem bíztak az általuk állítólag képviselt munkásosztályban, ha ilyen praktikákhoz kellett folyamodniuk. Igaz, a kommunista tanítás szerint, a munkásosztály nem tudja kitermelni a szükséges „öntudatot” (ideológiát), azt kívülről kell bevinni. Nem hiába mondják, hogy a diktatúrák jellemzője a paranoia.
Mivel mindenkitől annyi mindent vártak el, hogy azt teljesíteni képtelenség volt, elsősorban a tevékenységek szervezetlensége miatt, mindenki támadhatóvá vált, mindenkire rá lehetett fogni a szándékos kötelességszegés vétségét, ami szigorú büntetéssel járhatott. Ezt az esetek döntő többségében nagylelkűen megbocsátották, főleg a „jó elvtársak” esetében, de a talonból bármikor elő lehetett húzni, ha erre volt szükség.
A szerencsétlen, rosszul fizetett tanárokat nyomorították az éves állatszámlálással, ünnepségek szervezésével, a kukorica, az alma, a répa, stb. betakarításával, nem beszélve a politikai jellegű aktivitásokról, mint a politikai informálás és a politika tanulása, tanítása. Utóbbi két szinten történt, a tanárt informálták, illetve tanították, ez két különböző alkalommal és tananyaggal történt, majd ugyanezt tette a tanár a diákokkal. Az elvtársak állandóan ellenőrizték a tevékenységek programját, annak betartását, a témák írásos vázlatát, folyton azt emlegetve, hogy hogy milyen nagy vétek az, ha nem tesszük amit elvárnak tőlünk. Nyíltan fenyegettek, vagy csak sejtetve, hogy az állásukba kerülhet a felületes, nem teljesen elkötelezett munka. A tantárgy, amit azért választottak, mert fontos volt számukra, jelentéktelenné törpült politikai feladataink mellett.
Ezek után talán érthetőbbé válik a négy sor, amivel kezdtem. Most már tudják, mit jelentett a káderlap, miért, hogyan fordíthatta ellenem a hatalom, aki én lennék, a munkásosztály, és hogy egyáltalán miért tették mindezt. Talán a skizofrén állapot is érthetőbbé válik: hogy az büntet, aki én vagyok, és magamat büntetem nem létező, kitalált bűnök miatt. Persze teljesen megérteni ezeket a dolgokat, azt a kort végül is nem lehet, ahogy ez nekünk, a benne élőknek sem sikerült. Remélhetőleg soha többé nem lesz alkalma senkinek ilyen vagy hasonló rémségeket az embereken kipróbálni.
Befejezésül, nem vagyok sem történész, sem szociológus, nem is akarok annak látszani. A leírtak csak egy, a letűnt világban élő ember visszaemlékezései, aki talán a rendszer áldozata is volt – nem inkább mint az emberek nagy többsége.