Tudszoc.ro (2) Az uralkodó munkásosztály

A szocializmusban névleg a munkások és a parasztok alkották a társadalom vezető erejét, az uralkodó osztályt. A munkásosztály elsősorban a gyári munkásokat jelentette, a parasztság (nem igazán értettem és értem, hogy miért) nem volt osztály – a parasztok valamivel, de nem lényegesen alacsonyabb rangúaknak számítottak. Mindenhol, minden időben a fent említett uralkodó osztály meghatározó szerepét hangsúlyozta a propaganda, ez volt a rendszer adu ásza a kizsákmányoló rendszerekkel, a tőkések és a földesurak uralmával szemben. A gyakorlatban a „munkás-paraszt szövetség” nevében egy szűk, zárt társadalmi réteg „uralkodott”, magyarul garázdálkodott: inkompetens, erkölcstelen, mindenre hajlandó egyének testülete.
Egy gyári munkás, a feleségem rokona kérdezte tőlem egyszer, amikor a kommunizmus előnyeiről beszéltem neki: hát nem látom, hogy a kommunista vezetők a legalkalmatlanabb, a leghaszontalanabb emberek közül kerülnek ki? A falu leghasználhatatlanabb embere lett a falu vezetője, aki semmihez sem ért. Hogy lehet így egy országot építeni? Igaza volt. Nem a hozzáértés, nem a rátermettség számított, hanem, hogy az illető mennyire megbízható, mennyire hajtja végre a párt utasításait.
Az említett világos fejű uralkodó munkásember egyáltalán nem érezte magáénak a rendszert, nem érezte, hogy „övé a gyár” (ahogy akkor unos-untalan hangoztatták) – hacsak azt nem számítjuk, hogy onnan mindet hazavitt, amit csak tudott, akár szüksége volt rá, akár nem. Általánosan gyakorolt hozzáállás volt ez annak idején, aminek nagyon kevés köze volt a közvagyon hangoztatott tiszteletéhez és megbecsüléséhez, inkább ez is a középkori jobbágy mentalitást idézte. A jobbágy jogosnak érezte a lopást a földesúrtól, hiszen úgy is van annak több mint elég. A polgári, tulajdonosi hozzáállás egészen más. A közvagyon eltulajdonítása nevezhető egyszerűen lopásnak, mindenkinek káros, hisz ha mi vagyunk a tulajdonosok, akkor minket lopnak meg, amit nem szabadna engednünk.
A középkorban a földesúr konkrét, tapintható személy volt, akit lehetett utálni, lehetett szidni, aki minden bajnak a felelőse, az okozója volt. Az általunk ismert munkás (a szomszéd például) nem érezte magát uralkodónak, amint gyakorlatilag nem is volt az. Az átlagember számára, a gyárossal, a földesúrral szemben az uralkodó munkásosztály megfoghatatlan, absztrakt valamivé vált. A munkásember legfeljebb viccelt az uralkodásával. („Te akartad, hogy így legyen, hogy a gyár a miénk legyen”, mondogatták, ha valami nem tetszett.)
Az „egyéb” kategóriák, mint a mi családunk is, viccnek látta az egészet. Szerintem ez volt a rendszer hazugságai között a legnagyobb és mindenki számára a legnyilvánvalóbb. A munkásosztály nevében a kommunista párt gyakorolta a hatalmat, illetve a párt aktivistái, már említett „erényeikkel”. Eleinte döntő többségük a munkások, illetve a parasztok közül került ki, a későbbiekben ezek leszármazottai közül – ők voltak a káderek, akik gyárat belülről akkor láttak, mikor a papával hivatalos látogatásra mentek oda –, eljutva a dinasztikus hozzáállásig, amikor a funkciók örökölhetővé váltak. (Ld. Ceausescu és fia, Kim Ir Szen és utódai…)
Mint általában a nagyon mélyről nagyon gyorsan, nagyon magasra került ember, ezek az elvtársak is megszédültek a hatalomtól, bármilyen műveltség, szerénység híján arrogánssá váltak, mindentudónak, mindenhatónak képzelték magukat, lenéztek mindenkit, főleg az uralkodó osztálybeli társaikat. Tudom, voltak kivételek is, magam is ismertem ilyeneket, de ezek csak elvétve szerepeltek a közéletben. A hatalmat öröklők egyre inkább elszakadtak azoktól, akiknek a nevében uralkodtak. Ugyanakkor konkrétan senki sem felelt semmiért, a felelősség elveszett a pártbürokrácia útvesztőiben. Odáig értünk, hogy megvolt a pápai csalhatatlanság elvének a megfelelője, csak elmosódottabb, kevésbé megfogható formában. Az emberek hibázhatnak, de a párt nem hibázik. Ugye milyen érdekes a párhuzam?