Iskolás korunkban tanultuk, hogyan termesztett Micsurin elvtárs belga barackot messze északon. A módszer annyira megfogta a fantáziámat (hatodikos lehettem), hogy otthon lelkesen magyaráztam jogász apámnak, hogy Micsurin a szovjet tudós a belga barackfát minden évben egy kicsit északabbra költöztette, és a fa lassan úgy megszokta a hideget, hogy végül már a sarkkör táján is termett. A könyvben le volt rajzolva illusztrációként a gyönyörű, kívánatos gyümölcs. Apám lendületes magyarázatomra úgy kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak. Sohasem kacagott hangosan, hanem hangtalanul, de a kicsordult könnyei sokszor bizonyították, hogy jól szórakozik. Mikor azt kérdeztem, mit kacag, azt mondta, hogy ez egy kapitális marhaság, ilyen nincs. (A tartalmát igyekeztem visszaadni annak, amit mondott.) Le voltam sújtva, nem én lettem volna, ha nem igyekszem megvédeni a meggyőződésemet. „Mégis, mit tetszik gondolni, mi történt a fával mialatt egyre északabbra ültették”, hangzott a cáfolhatatlan érvem. „A fa egyszer csak megfagyott”, mondta minden sallang nélkül, magyarázóan apám. Ezt nem tudtam cáfolni, a későbbiekben sem, hiába gondolkoztam el rajta, tehát elfogadtam az érvelését. Felmérni sem tudom, hányan jártak hozzám hasonlóan, de ezek után nem tudtam mindent elfogadni, amit az iskolában tanultunk. Azt hiszem akkor kezdtem elgondolkozni a hallottakon a kritikátlan elfogadás helyett. Ez a későbbi hozzáállásomra nagy hatással volt.
A micsurinizmus zsákutcába jutását elősegítette a nem túl képzett kertész bizonytalan mozgása a tudományban, a kutatás módszertanának nem ismerete, a nem kellőképpen ellenőrzött kísérletek, a szovjet tudomány sikeréhsége, az ideológiai elvárások, a materializmus rosszul értelmezett kényszere. A kertész akkor nagyon fontosnak tűnő népi, munkás paraszt származású volt, ez igaz. De közrejátszottak az evolúció magyarázatának a hiányosságai is, nem tudta magyarázni a tulajdonságok megváltozását (mutánsok megjelenését), illetve nem látta a környezet szelekciós szerepét stb.
Voltak képzett kutatók is, például egy Liszenkó nevű, aki Sztálin barátja volt, tehát amit állított, azt biztosan felkarolták. A későbbiekben igyekeztek mindezeket csendben elfelejteni. Nem tudok az elképzelések kritikájáról, hisz nem vagyok biológus, de gondolom ilyesminek is kellett lennie.
Maga Micsurin viccek szereplője lett. Róla modták, hogy ő hozta létre a sündisznót, keresztezte a patkányt a drótkefével. Keresztezés okozta a halálát is, mert keresztezte a kocsiutat és elütötte valami jármű, kocsi vagy villamos, mert akkoriban az autó még kuriózum volt.
A tudományos tévedések persze hamar nyilvánvalóvá váltak a tudomány művelői számára. Egyetemista korunkban a filozófiatanárunkat frocliztuk a fizikában előforduló, a kommunista ideológia számára „kényelmetlen” kérdéseinkkel. A tanárunk, aki nem volt járatos a természettudományokban, a fizikában még kevésbé, már a kérdést sem értette, nemhogy válaszolni tudott volna rá. Azt mondta, hogy ő nem igazán ért ezekhez a dolgokhoz, de elmondja, hogy mit mond a dialektikus materializmus, s el is mondta az általunk is ismert „dogmát”, a panel szöveget, ami semmit sem magyarázott meg.
A dialektikus és történelmi materializmus társadalomra vonatkozó megállapításai a hatvanas években persze nem voltak ugyanilyen nyilvánvalóan hibásak. A tapasztalatok ellenére is sokan hittek még a kommunizmus igazságosságában. Úgy gondolták, hogy az elképzelés jó, de az iskolázatlan, nem igazán jellemes alakok a gyakorlatban eltorzítják azt. Csak a későbbiekben, miután kikerültünk az egyetemről, gondolkoztunk el azon, hogy a vezető réteg miért alkalmatlan a vezetésre (elenyésző kivétel ebben is volt, magam is ismertem egyet), miért ezek a vezetők. A rendszer sajátja volt, hogy a vezetővé válás legfőbb kritériuma megbízhatóság, a minden felülről jövő parancs végrehajtása, az ideológia feltétlen elfogadása volt. A tudás, a széleskörű műveltség és főleg az önáló gondolkozás szinte kizáró ok volt, hiszen az ilyen emberek az ideológia számára kínos kérdéseket vetettek fel. Hasznosabb volt a hívő, mint a kételkedő. A vezető, ha nem ilyen volt, hamar ott találta magát, ahonnan jött, nem egy példát tudunk erre is mondani.
Végül tehát arról volt szó, hogy „felszabadítóink” ránk erőszakoltak egy nem működő gazdasági-társadalmi rendszert. Apám tudta ezt, megmondta még az ötvenes években, hogy a rendszer működésképtelen, nem tarthat soká. Átvettünk, előre mutató tapasztalatként, egy még a mi társadalmi berendezésünkhöz viszonyítva is elmaradottabb rendszert, súlyosbítva annak működési problémáival. Ez a rendszer bukott meg magától, belső gondjai miatt, igaz nem rögtön. A történelem (majd) megmagyarázza, miért húzta ilyen sokáig.
Rovat: VÉLEM ÉN