Az emberiség jobbik része meg van győződve arról, hogy alapvetően egyenlők vagyunk. Isten előtt, a vallás szerint, születésben és halálban bizonyíthatóan.
A két végső pont között viszont társadalmat építünk az egyenlőség leküzdésére és felülírására. Konzervatívan kasztokba sorolódunk a szüleink helyzete szerint, genetikusan is különféle útravalókat kapunk, és liberálisan küzdünk a sosem teljesen megszüntethető jogi, politikai, esélyegyenlőségi megkülönböztetések ellen.
A nagy kommunista kísérlet ezen a téren a fejéről a talpára állította az évezredes társadalmi piramist, kimondva azt a tételt, hogy ebben a társadalomban a dolgozók az uralkodó osztály. A munkásosztály. Ezen kívül volt még parasztság, meg egy réteg, amelynek értelmiség volt a neve.
Az jól látható az eddigiekből, hogy a fogalmi tisztázás igénye nem egészen hatotta át a társadalom irányítóit. A parasztság például még nem heverte ki azt a sokkot, amivel megfosztották a tulajdonától, és kollektív gazdaságokba kényszerítették őket, az értelmiség pedig eleve gyanús volt, mert az előző (átkos) rendszerben az úri, kizsákmányoló, elnyomó osztály tagjai voltak.
A társadalom, különösen vidéken, lassabban mozdul a fentről elvárt irányba, őriz nagyon sokáig korábbi állapotokat, bevált elveket, s nehezen fogad el újításokat.
Húszévesen, saját bőrömön éreztem meg, mekkora tekintély a falusi tanító az egyszerű emberek körében, ezt még szüleim is megérhették, hogy hozzájuk hasonló emberek fölnéznek a fiukra.
A falusi iskola kicsit modernebb, mint a környezet egésze, a két takarítónő bejár a tanáriba, velünk kávéznak, cigarettáznak, hozzák-viszik a falu híreit. Pici megkülönböztetés, a tantestület tagjai, életkortól függetlenül, tegezzük egymást, a takarítónőket magázzuk és keresztnéven szólítjuk, Esztike, Marika. Ők tanáruraznak bennünket. Ez a fél-tantestületi státuszuk megkönnyíti a dolgukat, a gyerekeket simán visszaparancsolják az osztályba, ha szemetesen hagyták maguk után.
Esztike vén, közel a nyugdíjhoz, és az a típus, aki banyává öregszik, szögletes, ráncos, nagyorrú. Marika átlagos harmincas, gyerekei ide járnak. Barátnők, igazságosan osztoznak a munkán, ha valamelyiküknek sürgős dolga akad, akkor a másik elvégzi az övét is, és hasonló esetben viszontszívességre számíthat.
Esztike mesél. Képzeljék, jövök be a szomszéd faluból biciklivel a salakos úton.
Közbe kell vetnem a közelmúlt egy eltűnőben lévő vívmányát, a salakos utat, amit valószínűleg az ifjabb nemzedékek már nem is ismernek. A széntüzelés elterjedésével az igazi közösségi összefogás terén a falusi emberek a keletkező salak felhasználásával kiváló gyalogutakat építettek. Éveken, évtizedeken át, közösségi felhasználásra, előzetes tervezés nélkül. Amerre a gyalogösvények kanyarogtak, mindenki odahordta a salakot, és a falutól távolabb eső állomások, két falu vagy falurész között megépült a kiváló gyalogút. A salak jól átengedi a nedvességet, minden időben száraz, jól járható, biciklizhető közösségi utak alakultak, s szinte minden faluban salakosnak nevezték. Itt is, a szomszédos faluból vezet nyílegyenesen a vasútállomásra. A salakon nem nő át a növényzet, legfeljebb gyér fű nő rajta, de kétoldalt magas bozót szegélyezi.
Esztike meséli: Hajtom a biciklit, amikor messze előttem látom, hogy egy férfi megy a salakoson. Én úgy megijedtem, hogy azonnal megfordultam, és jöttem kerülővel az országúton.
Marika közbeszól: Mit’ ijedtél meg? Egy nőt nagy baj nem érhet!
Esztike válasza: És ha elveszi a biciklit?
Rovat: VÉLEM ÉN