A vadászat az elit szórakozása és előjoga, mióta megszűnt népélelmezési tevékenységként. De sosem szűnt meg a nép körében, bármennyire is büntették az uralkodó osztályok, elég Shakespeare-re emlékeztetnünk, aki egy vadorzási büntetés elől menekült Londonba, s köszönhetjük ennek a világirodalom legnagyobb drámaíróját, bár az a magyarázat is forog, miszerint a házasság nyűgét unta meg, s vágott bele az írói mesterségbe, ami számára kivételesen anyagi sikereket hozott.
A szocialista magyar vidéken is ugyanolyan módon működött a vadászat, mint a korábbi elnyomó korszakokban, a munkások mint osztály és uralkodó réteg demokratikusan választott vezetői által gyakorolta a vadak mészárlását. És vidéken, faluhelyen, a természet közelségében hagyományosan működött a vadorzás. A természetben élő emberek tudták, hová érdemes kitenni egy-két csapdát, hurkot, sőt néhol akadt eldugott titkos vadászfegyver is. Hiába fenyegetnek büntetéssel, s tekintik lopásnak, az egyszerű ember fejében köztulajdon a vad, mint a gomba, a gyógynövény meg a vadgyümölcs. Vagy a hal a tóban, patakban. Csak éppen rajt ne kapják a rapsicot. Történetünk helyszínén rapsicnak hívják a vadorzó és a tilosban horgászó személyeket.
A nagyközség elitje kombinálta a két vadászati hagyományt. A tanácselnök, a párttitkár, az iskolaigazgató és a téeszelnök titkos éjszakai kirándulásokon gyérítették a környék vadjait. Hogy a hatalmukban bíztak, vagy hitték, nem derül ki titkos szenvedélyük, nem tudjuk már. Mindenesetre feljelentették őket, és a rendőrök egy hajnali tettenérés során megállították a GAZ-t, amelynek csomagtartójában a frissen meglőtt vaddisznó feküdt, mellette a titkos puska.
És hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy történt volna valami. A főszereplők jártak a rendőrségen, a pártbizottságon, készültek jegyzőkönyvek, születtek beismerő vallomások, de se egy újságcikk, se egy rádióriport nem született az ügyben, miközben a falut lázban tartották a várható következmények. És semmi. Mindenki maradt a posztján, ha nincsenek hírek, akkor gyártanak pletykákat, a falu találgatott. El fogják tussolni, a nagyfejűeket sosem éri utol a törvény, vélték egyesek, mások szerint túlságosan szétfutott a hír, nem lehet következmények nélkül hagyni a népvagyon dézsmálását. Az a korszak volt, amelyben Kádár apánk kijelentette, hogy mindenkinek ott kell megélnie, ahol lakik. Ezt az egyszerű ember úgy értelmezte, hogy legalizálva van a munkahelyi fusi és a kislopások kialakult gyakorlata.
És a rendszer nem tudta se lenyelni, se kiköpni a rapsic vadásztársaságot. Közben a nyomozások föltárták, hogy a nagyban űzött vadhúsfeldolgozások termékei, elsősorban kolbászok és szalámik formájában, de időnként frissáruként eljutottak a magasabb polcokon tanyázó elvtársakhoz, sőt egy-két minisztériumi osztályvezetőhöz is. Lassan, az idő koptató hatásait is figyelembe véve, úgy alakult, hogy ez az egy évig is elhúzódó bizonytalanság lett a büntetés.
Osztályfőnöki órát helyettesítettem a nyolcadikban, tanév vége felé jártunk, s arról beszélgettünk, ki hova megy tovább, milyen szakmát, pályát tervez magának. Az egyik fiúcska azt mondta, hogy ő vadász szeretne lenni. Úgy, mint az apukád! – kiáltotta be egy hang a hátsó padból, s olyan elszabadult röhögés támadt az osztályban, hogy percekig nem tudták abbahagyni.
