Itt is a folytonosság a feltűnő. Nyilván párttag volt és nem véletlen került a magas pozícióba, hogy egy teljes járás tanügyét felügyelhette, igazgathatta. Kis szocialista gyártmányú motorral járta a sokszor 40-50 kilométeres távokat, órát és iskolát látogatott, közvetítette és számon kérte a párt akaratát a pedagógusok munkájában. De mindezt valami olyan mély kollegialitással tette, hogy fel sem merült, hogy a hatalmat képviseli.
Eleve a tanári szobába nyitott be, bekapcsolódott az ott folyó beszélgetésbe, anekdotázott, beszélt az orosz frontról, ahol félig megsüketült (és megtanult oroszul), a pályája kezdeteiről, a bennünket közösen sújtó tanügy-igazgatási abszurdumokról, emberi és baráti volt. A pártzsargon távol áll tőle, őszintén hangzik szájából a kolléga szó
Például, az első hetekben végiglátogatta a pályakezdőket, de valami olyan mentalitással mint egykoron a céhmester, aki kíváncsi az új inasokra, segédekre, mennyire bujkál bennük a tehetség. És beül a hátsó padba a gyerekek mögé, és gesztikulál, elismerően bólogat, folyamatosan jelzi a pozitív véleményét. Megerősít, pedig pályakezdőként, érzem, nem a főiskolán tanult elmélet mozgat, hanem simán utánozok néhány nagyemlékű tanárt a múltamból. És elveim vannak, amelyek szerint én embernek és egyenrangúnak tekintem a fiatal és kialakulatlan, butuska és okoska tanítványokat, szép szóval, emberséggel terelhetőnek és meggyőzhetőnek tekintem a teljes emberiséget. A korszak teljes gondolkodó népessége osztozik ebben az idealizmusban, hiába van éppen hidegháború a világ egymást elrettentő nagyhatalmai között, és harcos marxizmus lobog az újságok vezércikkeiben, tudjuk, hogy két világháborúval az emberiség emlékezetében ekkora borzalmak már nem fordulhatnak elő. Lám a vietnámi háború is békekötéssel ért véget, a gyarmati népek sorra függetlenednek, a szocializmus még takarékosságra neveli az embereket, és haladunk a világbéke irányába, bár ezt már ekkoriban is csak szépségkirálynők merik életcélként megfogalmazni.
Ekkoriban éppen a szocialista embertípust kellett nevelni az iskolában, és ennek a feladatnak hat részterülete volt, úgymint a testi nevelés, a szocialista hazafiságra nevelés s így tovább. Az iskolaigazgatók minden év szeptemberében készítettek egy éves munkaterv nevű 80-100 oldalas dokumentumot, amelyben sorra vették a nevelés területeit, s megfogalmazták az iskola feladatait azon a területen az adott tanévben. A nagyobb iskolákban a gépírónő kopogta gépbe, a kisebbekben az igazgató meg a helyettese. Sok indigót kellett átütni, mert egy példány került a tanügyi központba, egy az irattárba, s egy kifüggesztésre került a tanári szobába, ahol is a tantestület tagjai aláírással igazolták, hogy végigolvasták a dokumentumot, és munkájukat ennek alapján végzik. Napokig tartó agyzsibbasztó munka volt két ujjal egy olyan dokumentumot begépelni, amely az elmúlt évinek egy átfogalmazott variánsa volt, és tudhatóan a kutya sem olvasta el.
Éppen ennek tudatában az egyik iskolaigazgató a százoldalas dokumentum nyolcvanötödik oldalán zárójelet nyitott, és beírta folyamatosan: aki idáig elolvassa, annak fizetek két sört.
Már a tanév vége felé jártunk, amikor jött az iskolába Sanyi bácsi, a tanfelügyelő. És ott, a tanáriban, a faliújságon föllapozta a kifüggesztett dokumentum 85. oldalát, odabökött az ujjával, és azt mondta: tudod, öcsém, hogy jössz nekem két sörrel?
