Volt világnézeti nevelés, egész tanszékcsoport foglalkozott a jövendő tanárainak szocialista nevelésével. De valahogy nem volt egészen komolyan véve a dolog, például csoportunk harmada kimorzsolódott az első év folyamán, de egy sem volt, aki világnézeti tárgy miatt esett volna ki.
Sőt maga a marxizmus-leninizmus sem tudott komoly tudománnyá válni, a központilag erőltetett ideológia a szélesebb néprétegekben is működtetett amolyan felvilágosító intézményeket, amelyekbe beiskoláztak kádereket, s szintúgy a tudomány klasszikusainak alapműveit fordították köznyelvre, de a népnyelv hamar foxi-maxi iskoláknak keresztelte át, pontosan megmérve az ott szerzett tudás mibenlétét. S az sem segített a tudományos reputációnak, hogy a létező szocializmus is kritikával fordult korábbi korszakai felé, és a gazdaságirányítás területén ekkoriban vált nyilvánvalóvá, hogy új gazdasági mechanizmusra van szükség, amelyet aztán ideológiai megfontolásokból kiheréltek.
A rendszer úgy működött, hogy tudományos magyarázata kullogott a gyakorlat mögött. Maguk az oktatók olyan témákba menekültek, amelyek kevéssé tűntek vitatottnak. De az egészet lehetett úgy is tekinteni, mint egy világméretű kísérlet az emberiség jobb jövője céljából, s az útkeresés néha zsákutcába vezet. De töretlenül tekintünk a jövőbe, amelyben mindenki képességei szerint fog dolgozni, és szükségletei szerint részesülni a közösen megtermelt javakból, mint azt Karl Marx megjósolta.
A levelező képzés a főiskolán belül is külön téma volt, a korabeli vicc szerint: a varjú is énekes madár, csak levelezőn végzett. Pedagógushiány volt, érettségivel el lehetett menni tanítani, s messze a városoktól, az isten háta mögött megbújó falvakban akár szolgálati lakással lehetett tanítói álláshoz jutni képzettség nélkül, miközben ide kellettek volna a legképzettebb szakemberek. Akkor még beleírták a személyi igazolványba az ember foglalkozását és munkahelyét.
Már ekkor túlnőiesedett a pedagógus pálya. A levelező képzés szorgalmi időszakában háromszor három napra konzultációra hívták össze a hallgatókat, ilyenkor húsz-huszonöt leány és két-három fiú került egy tanterembe, s a falusi iskolákba száműzött lányok tisztában voltak azzal, hogy ha nem rangon alul akarnak férjhez menni, akkor itt az utolsó alkalom párt találni, s ettől férfiemberként a megnövekedett érdeklődés középpontjában érezhette magát az ember.
Félévenként vizsgaidőszak, a két főtárgyból keményen készülni kellett, s voltak még a pedagógiai és a világnézeti tárgyak. Életem első felsőfokú vizsgája a logika nevű tantárgyból zajlott, attól emlékezetes, hogy első, meg a Marxista-Leninista Tanszék ifjú tanára (pár évvel idősebb nálunk), a rendszerváltás táján a Kisgazdapárt tájékán tűnt fel.
Két féléven át volt politikai gazdaságtan, első félév a kapitalizmus polgazdja, a második a szocializmusé. Akkoriban úgy tanultam, hogy a jegyzetet tollal a kézben olvastam, oldalanként kiemeltem két-három sornyi lényeget, és a margóra odafirkáltam gátlástalanul mindent, ami eszembe jutott, akár viccet, asszociációt, bármit, s ezzel sikerült olyan emlék-tudás-élmény egyveleget létrehozni, hogy vizsga előtt elég volt átlapozni a könyvet, átfutni a saját firkákat. A kapitalizmus polgazdja simán ment, kialakult a vizsgáztatóval a párbeszéd, mint a téma iránt érdeklődő két értelmiségi között. Fél évvel később, a szocializmus polgazdjánál viszont sikerült úgy belehúznom, hogy nem sok fogalmam volt arról, mit is kéne itt kifejtenem. De soha nem adjuk fel, beszéltem folyamatosan. Az unatkozó vizsgáztató lapozgatja az indexem, s megállít. – A kapitalizmus politikai gazdaságtanára ötöst kapott nálam, most látom, mi változott? – Azt értettem, tanár úr.
Fogta a tollat, és beírta az újabb ötöst.