In memoriam Tudor Arghezi

Született 1880-ban az olténiai Cărbuneşti községben, meghalt 1966-ban Bukarestben.

A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István csíkszeredai költő filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatalnál. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi édesanyjának valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekintve pedig székely-magyar.

Iskolai tanulmányait a költő Bukarestben végezte. Cukorgyárban dolgozik laboránsként, majd kolostorba vonul, később tanügyi előadó egy tisztiiskolában. Svájcban katolikus egyetemet végez, majd onnan Párizsba távozik, s mindinkább az újságíráshoz, lapszerkesztéshez vonzódik. Két évi börtönre ítélik haditudósításai miatt.

47 éves, amikor 1927. április 22-én megjelenik első verskötete (Cuvinte potrivite – Illő igék). A román hagyományos és avantgárd költészet határmezsgyéjén álló, nagy hatású klasszikus román költő, induló versein Baudelaire hatása érződik. Éltének utolsó évtizedében nagy nemzetgyűlési képviselő, az írószövetség tiszteletbeli elnöke, akadémikus.

Verseit nyelvünkön a legjelesebb magyar költők, műfordítók szólaltatják meg (Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Szemlér Ferenc, Dsida Jenő, Illyés Gyula, Nagy László, Lőrinczi László, Páskándi Géza stb.). 1962-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadó kiadja legszebb verseit magyar nyelven. (CsG)

A költő 1967. július 14-én halt meg

Oseminte pierdute

Iubirea noastră a murit aici.
Tu frunză cazi, tu creangă te ridici.

Atât amar de ani e de atunci!
Glicină tu, florile-ţi arunci.

A mai venit de-atuncea să vă asculte,
Voi plopi adânci, cu voci şi şoapte multe?

Voi aţi rămas întorşi tot spre apus,
Voi creşteţi toţi de-a pururea în sus.

N-o mai zăriţi, din vârfuri, nicăieri?
Ştiţi voi ce vorbă este vorba „ieri”?

La poartă, umbr-aceluiaşi ştejar,
Mă rog, intrând de domnul grădinar.

Fântâna curge, ca şi-atunci, mereu,
Tu curgi, fântână, pe trecutul meu.

Şi toate sunt precum le-am cunoscut,
Rămase-aşa, ca dintr-un început.

I-am spus că vreau să caut un mormânt,
Pe care l-am săpat, de mult, cântând.

Şi mi-a răspuns că nu e în grădina lui.
E-adevărat. Nu este mormântul nimănui.

Eltűnt halott

Szerelmünk itt halt meg valamikor.
Hullj, lomb, emeld meg ágadat, bokor.

Azóta láttam bús évet, sokat.
Glicínia, szórd, szórd a szirmokat.

Jött ő azóta, dús nyárfák, közétek,
Hallgatni, mit suttogtok, mit beszéltek?

Most is nyugatra hajlik ágatok,
S fölfelé nő mindig sudárotok.

Nem látjátok őt, csúcsról nézve fent?
Tudjátok, a „tegnap” szó mit jelent?

A kapunál tölgy, ismerem a fát,
Megkérem a kertészt és bebocsát.

Folyik a kút, mint akkor, szabadon.
Te kút-ér, ott folysz át a múltamon.

Ahogy ismertem, minden úgy maradt,
Nem változott meg annyi év alatt.

S szóltam: A kertnek itt egy sírja van,
Én ástam azt dalolva, rég, magam.

Kertemben nincsen sír – így válaszolt.
Igaz. Hiszen a senki sírja volt.

Áprily Lajos fordítása

Flori de micigai

http://www.romanianvoice.com/sounds/arghezi/Tudor_Arghezi-Flori_de_mucigai.mp3

Le-am scris cu unghia pe tencuială
Pe un părete de firidă goală,
Pe întuneric, în singurătate,
Cu puterile neajutate
Nici de taurul, nici de leul, nici de vulturul
Care au lucrat împrejurul
Lui Luca, lui Marcu şi lui Ioan.
Sunt stihuri fără an,
Stihuri de groapă,
De sete de apă
Şi de foame de scrum,
Stihurile de acum.
Când mi s-a tocit unghia îngerească
Am lăsat-o să crească
Şi nu mi-a crescut –
Sau nu o mai am cunoscut.

Era întuneric. Ploaia bătea departe, afară.
Şi mă durea mâna ca o ghiară
Neputincioasă să se strângă
Şi m-am silit să scriu cu unghiile de la mâna stângă.

Penészvirágok

E sorokat körmöm karcolta falra.
Üres habarcson siklott jobbra-balra.
Írtam magamban, vaksötétben
És nem segélt meg semmiképpen
Sem a bika, sem a sas, sem oroszlán,
Melyek Lukács, János, de aztán
Márk körül is hevertek.
Időtlenek e versek,
Gödrök, vizek
Szomja sziszeg;
Éhség s korom:
Ez mindenik sorom.
Angyal-körmöm amidőn elkopott,
Hagytam, hadd nőjön ki legott,
De mégse nőtt meg –
Vagy nem ismertem őt meg.

Éj volt. Zápor zúgott ott kint az ugaron,
S jobbom sajgott, mint bús karom,
Melyet behúzni nem is tud az ember.
Megpróbáltam körmölni hát a bal kezemmel.

Szemlér Ferenc fordítása

Umbra

Te urmăresc prin veacuri, prin vârste și milenii,
Încă de când spinarea ți-o-ncovoiai pe brânci,
Când, speriat și singur, târâș printre vedenii,
Umblai numai să cauți culcuș sau să mănânci.

Însoțitoare mută-n odihnă și mișcare
Și copie leită, croită pe tipar,
Ne-nghesuiam alături, ciuliți în ascultare,
La pasu-n frunze-al fiarei flămânde, greu și rar.

Ascunși prin gropi și scorburi, alăturea de tine,
Tu nu știai că suntem într-unul singur doi,
Împreunați pe viață din două firi străine
Prin șubreda urzeală de aer dintre noi.

Sunt umbra ta, de-a pururi de om nedespărțită,
Cu linia schițată aceeași de contur,
Pe pulberea fierbinte și-n cremenea tocită,
Ca un păianjen negru ce-ți umblă împrejur.

Sunt peticul de noapte dat ție din născare,
Și ies și intru-n tine în zori și în amurg.
Din mine vii și-n mine te-ntorci în bezna mare,
Firimițată-n oameni și-n zilele ce curg.

În mine-i scris destinul cu slove nevăzute
Ghicește-ți-l, să-l afli, de-ți este plin sau gol
Þâțânele zidite alunecă tăcute,
De-abia lăsând să treacă un fum, ca un simbol.

Az árnyék

Követlek az időben évezredek homályán,
Mióta hátgerinced mancsodra görbitéd,
Midőn a látomások közt csúszva-mászva, árván,
Ételt s vackot keresve bolyongtál szerteszét.

Halk, szótalan kísérőd mozgásban, pihenésben,
Hasonmásom, szakasztott társam, te rám szabott,
Egymás mellett szorongtunk borzongó figyelésben,
Lesvén bozótba járó, éhes vadállatot.

Odúkban, üregekben mellettem bujdokolva
Nem tudtad, hogy a kettőnk egysége már örök,
Két idegen fonálbúl örökre összefonva
A gyenge levegő-szál által, mely összeköt.

Vagyok elválhatatlan ember-árnyad örökre,
Azonos körvonallal rajzolt s karcolgatott
A sistergő homokra s kopott kovakövekre,
Akár egy körülötted járó, fekete pók.

Az éjnek egy darabja, mit kaptál megszületve,
Belőled ki-bejárok hajnalban s alkonyon.
Belőlem lépsz ki, s újra belém szállsz vissza estve,
Embertársakra s tűnő napokra oszthatón.

A sors belém van írva nem látható betűkkel.
Fejtsd meg, ha bírod, vemhes, meddő-e a tied.
Sarkai ajtainknak forognak zajt sem ütve,
S jelképül kibocsátva egy-egy füstfelleget.

Jékely Zoltán fordítása

Inscriptie pe un pahar

Cristal rotund, pe-o umbră de velur,
Cu inima de-a pururea senină,
M-am născocit din ape de azur,
Am îngheţat subt ţurţuri de lumină.

Şi nencetat, ca pietrele de rouă,
Par a renaşte-n locu-mi tot virgin,
Cu-o licărire-n fundul meu mai nouă,
Pe cât mi-i încăputul de puţin.
Dar n-ai să ştii, prin mine ce izvoare
S-au strecurat şi câte, liniştit.
Şi nu cunoşti pe buza mea scânteietoare
Buzele calde câte m-au sorbit.
Ele-s aici-n văzduh, ca nişte foi,
Când îmi încerci răcoarea nebăută,
Şi gura ta, sorbindu-mi stropii noi,
Buzele-n zbor, umbrite, ţi-o sărută.

Şi nencetat, ca pietrele de rouă,
Par a renaşte-n locu-mi tot virgin,
Cu-o licărire-n fundul meu mai nouă,
Pe cât mi-i încăputul de puţin.
Dar n-ai să ştii, prin mine ce izvoare
S-au strecurat şi câte, liniştit.
Şi nu cunoşti pe buza mea scânteietoare
Buzele calde câte m-au sorbit.
Ele-s aici-n văzduh, ca nişte foi,
Când îmi încerci răcoarea nebăută,
Şi gura ta, sorbindu-mi stropii noi,
Buzele-n zbor, umbrite, ţi-o sărută.

Pohárfelirat

Kristály, mély árnyak bársonyán; kerek
szívem derűje, mint a fényes égé.
Azúr-vízből vajúdtak tengerek,
fény-jégcsapok alatt meresztve jéggé

s mint harmat-ékkövet, örökre szűzként,
újjászületni vélsz szüntelenül,
míg rezget aljam új s új pisla tűzfényt,
bármily sekélyke, szűk vagyok belül.

De mit tudod, hány csurgó, enyhe forrás
vizének voltam én már medre itt,
s azt sem tudod, hány forró, tiszta, formás
száj szívta szám csillámló nedveit.

Itt szállnak hullt levélként, holt csapat,
míg hűsömet hörpintni megkisérted,
s új cseppjeimből nedves ajkadat
ajkak csókolják, sok lengő kisértet.

Dsida Jenő fordítása

Testament

Nu-ţi voi lăsa drept bunuri, după moarte,

Decât un nume adunat pe o carte,

În seara răzvrătită care vine

De la străbunii mei până la tine,

Prin râpi şi gropi adânci

Suite de bătrânii mei pe brânci

Şi care, tânăr, să le urci te-aşteaptă

Cartea mea-i, fiule, o treaptă.

Aşeaz-o cu credinţă căpătâi.

Ea e hrisovul vostru cel dintâi.

Al robilor cu saricile, pline

De osemintele vărsate-n mine.

Ca să schimbăm, acum, întâia oară

Sapa-n condei şi brazda-n calimară

Bătrânii au adunat, printre plăvani,

Sudoarea muncii sutelor de ani.

Din graiul lor cu-ndemnuri pentru vite

Eu am ivit cuvinte potrivite

Şi leagăne urmaşilor stăpâni.

Şi, frământate mii de săptămâni

Le-am prefăcut în versuri şi-n icoane,

Făcui din zdrenţe muguri şi coroane.

Veninul strâns l-am preschimbat în miere,

Lăsând întreagă dulcea lui putere.

Am luat ocara, şi torcând uşure

Am pus-o când să-mbie, când să-njure.

Am luat cenuşa morţilor din vatră

Şi am făcut-o Dumnezeu de piatră,

Hotar înalt, cu două lumi pe poale,

Păzind în piscul datoriei tale.

Durerea noastră surdă şi amară

O grămădii pe-o singură vioară,

Pe care ascultând-o a jucat

Stăpânul, ca un ţap înjunghiat.

Din bube, mucegaiuri şi noroi

Iscat-am frumuseţi şi preţuri noi.

Biciul răbdat se-ntoarce în cuvinte

Si izbăveşte-ncet pedesitor

Odrasla vie-a crimei tuturor.

E-ndreptăţirea ramurei obscure

Ieşită la lumină din padure

Şi dând în vârf, ca un ciorchin de negi

Rodul durerii de vecii întregi.

Întinsă leneşă pe canapea,

Domniţa suferă în cartea mea.

Slova de foc şi slova faurită

Împărechiate-n carte se mărită,

Ca fierul cald îmbrăţişat în cleşte.

Robul a scris-o, Domnul o citeşte,

Făr-a cunoaşte ca-n adâncul ei

Zace mania bunilor mei.

Csak a nevem egy könyvbe menekítve…

Testamentum

Nem hagyok mást rád, holtan kiterítve,

Csak a nevem egy könyvbe menekítve.

A lázadást szító estén, mely ím jön

Hozzád egyenest messzi őseimtől,

Szakadékok meredek helyein

Kézen kúsztak a mélyből eleim —

Hogy e bajos út lenne néked könnyebb.

Lépcsőnek szántam, fiam. ezt a könyvet.

Tedd főd alá, úgy legyen veletek,

Ez a könyv nemesi leveletek!

A szűrös-gubás szolgáké, akiknek

Csontjai engem is hoztak és – visznek!

Hogy fölcseréljük tollra a kapát s ma

E tinta-rótta sor legyen barázda:

Gyűjtötték számunkra szorgos atyák

Évszázadok szüretének javát.

Gyalultam a nyájterelő beszéd

Nyers héhóiból találó igét

S bölcsőt a népnek, mely majd születik.

Gyúrva őket több ezer hetekig,

Álmot, szentképet formáltam a szókból,

S mirtuszkoszorút, koronát a rongyból!

De úgy. hogy annál édesebbnek érzett.

Változtattam mézre a sűrű mérget,

Vettem a szitkot, könnyen fonogattam

S kérlelésre vagy káromlásra fogtam.

Holtak hamvából, mit őrzött a tűzhely.

Csináltam kőistent és raktam azt fel

Magasra két világ határkövéül:

Vigyázzon rád. hogy soha meg ne szédülj.

Mennyi elfojtott bánat keserűje

Volt zsúfolva az én egy hegedűmbe;

Járta a gazda, járta egyre csak.

Akár a bőre-nyúzott kecskebak.

Az új kincs, a szépség gennyből fakadt,

Penészből, sárból a kezem alatt!

– Így ád szót a szótlan-tűrt régi korbács,

Megváltva, olyan szívós lánggal éget,

Élő magzatát mindenki bűnének.

Így igazodnak homályban az ágak,

Ha erdő-mélyből föl a fényre vágynak;

Kihajt a zord termés, a hajdani.

Százados bajok szemölcs-bokrai.

Nem lesz kedvére ez a könyv nagyon

A henye hölgynek a lágy pamlagon.

A lángbetű s a vasbetű lobogva

Úgy üli nászát egymásba fonódva

Könyvemben, mint fogóban tüzes vas.

Rabszolga írta, amit ura olvas.

Nem is gyanítva, hogy mélyeiben

Őseimnek vad dühe pihen.

Illyés Gyula fordítása

A Dacia Könyvkiadó 1980-as válogatása, szerkesztette Máthé Gábor, fedőlap: Feleki Károly (Tanulók Könyvtára sorozat)
Jobbról a második Tudor Arghezi, balról az első Nicolae Labis, középen Bodor Pál

Összeállította Cseke Gábor