A Magyar Tudomány, az MTA havi folyóirata 2014 májusában interjút készített Lovász Lászlóval, a világhírű – akkor még nem Abel-díjas – matematikussal, abból az alkalomból, hogy megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia elnökévé. Az eltelt hét év alatt rengeteg minden történt, a legfontosabb minden bizonnyal az MTA hatáskörének csökkentése volt, ennek ismeretében, visszanézve rendkívül érdekes felvetésekre válaszol az új elnök. Ettől függetlenül számos éles és súlyos kérdés terítékre kerül – az interjú Lovász Lászlóval: kordokumentum.
2014. május 6-án a közgyűlés a világhírű matematikust, Lovász Lászlót választotta meg a Magyar Tudományos Akadémia új, huszadik elnökének. Az új elnökkel elképzeléseiről, legfontosabbnak tartott feladatairól Gimes Júlia beszélgetett.
Mi motiválta, hogy elvállalja az Akadémia elnöki tisztségét? Világviszonylatban is élvonalbeli matematikusként ez nyilván nem volt könnyű döntés, hiszen bizonyára nem sok ideje marad majd kutatás folytatására.
Valóban hosszú ideig haboztam, hogy vállaljam-e a jelölést, de nem csak azért, mert tudtam, hogy ha elnyerem a köztestület bizalmát, sokkal-sokkal kevesebb időm lesz kutatni, hanem azért is, mert nagy a családom, és ők is igényt tartanak rám. Végül azért döntöttem az igen mellett, mert nagyon nagy megtiszteltetés egy ilyen patinás intézmény vezetőjének lenni. Hazánk az Akadémia 1825-ös alapítása óta sok-sok politikai vihart élt át, ez az intézmény azonban majdnem kétszáz éve őrzi tekintélyét, megbecsültségét és valóban különleges helyet foglal el a magyar társadalomban. És szerintem ezt nagyon fontos fenntartani.
Ön versenytársaihoz hasonló módon benyújtotta elképzeléseit, koncepcióját a köztestületnek, de azután – Maróth Miklós és Németh Tamás professzor úrékkal ellentétben –, megválasztása érdekében gyakorlatilag nem „kampányolt”. Sőt, a legaktívabb kampányidőszakban egy hónapot külföldön töltött. Ennyire biztos volt magában?
Úgy éreztem, hogy elképzeléseimet leírtam, bárki elolvashatja. Azt a hónapot egyébként Svájcban töltöttem, egy régen meghirdetett és elvállalt kurzust vezettem. Fel sem merült, hogy visszakozzak. Természetesen én is beszélgettem kollégákkal, akadémikusokkal, tájékozódtam a helyzetről, a legégetőbb problémákról, de úgy éreztem, ha az akadémikus közösség úgy gondolja, hogy szüksége van rám, erről nem nekem kell meggyőznöm őket.
Úgy gondolta, hogy nemzetközi szinten is elég tekintélyes tudós ahhoz, hogy ne kelljen kampányolnia?
Tudományos pályafutásomat és nemzetközi tapasztalataimat – hiszen például 2007 és 2010 között négy éven át voltam a Nemzetközi Matematikai Unió elnöke – tudtam felajánlani az Akadémiának. Nem éreztem, hogy egy kampányban ehhez bármit hozzá tudnék tenni.
Azt mondta, hogy ennek a patinás intézménynek a társadalmi tekintélyét, elfogadottságát nagyon fontos fenntartani. Ön ehhez hogyan tud hozzájárulni?
Az Akadémia tevékenységének nem szabad átpolitizálódnia, és úgy érzem, ennek érdekében sokat tehetek. Mi tudománnyal foglalkozunk, márpedig a tudomány alapkritériuma az objektivitás, hiszen objektív igazságokat keres. Másfelől fontos feladatnak tartom az Akadémia és a társadalom kapcsolatának javítását is. Egyrészt a hazai tudományos eredmények hatékonyabb és jobb kommunikációjára gondolok, másrészt arra, hogy vannak olyan társadalmi problémák is, amelyekbe a tudománynak érdemes beleszólnia, mert erre érdemben képes. Szeretném, ha az ilyen kérdésekbe bele is szólnánk.
Mire gondol? Nincs ez ellenmondásban azzal, hogy az Akadémia tartsa magát távol a politikától?
Mondok egy példát. A társadalom egyik legfontosabb tevékenysége a közoktatás. Ennek egyik nagyon fontos eleme, hogy hogyan kell oktatni. A szakdidaktikára, a tantárgyak oktatási módszertanára gondolok. Ez tudományos kérdés, mert tudományos eszközökkel kell vizsgálni, tudományos eszközökkel lehet a felmerülő kérdésekre válaszolni. Az Akadémia bizonyos intézeteiben valaha folyt is ilyen kutatómunka, de mostanra elsorvadt. Ezt – természetesen az oktatási kormányzattal együttműködve, mert nélkülük nem lehet –, nagyon szeretném valamilyen korszerű formában feleleveníteni. Itt számos tudományos kérdés merül fel. Például, hogy a közoktatásban mekkora szerepet kapjon az internet, vagy hogy ma, amikor sok tudományterületen a rendelkezésre álló ismeretanyag zöme az utóbbi tíz-húsz évben született, milyen módszerekkel és mit kell ezekből a tananyagba beépíteni. Régi vita az is, hogy egyáltalán milyen óraszámban kell az egyes tudományokat tanítani. Ezek nem olyan kérdések, amelyekre az Akadémia néhány tudományos ülés keretében megtalálhatja a válaszokat. Ehhez kutatócsoportok kellenek, amelyekhez megfelelő iskolai háttér, kísérleti osztályok, közoktatásban dolgozó kollégák kapcsolódnak. Ugyanakkor ennek a munkának folyamatosnak kell lennie, hiszen az elkövetkező tíz évben a tudásanyag ismét annyira megváltozik, hogy újra át kell majd gondolnunk: mit és hogyan szeretnénk tanítani.
Bizonyos jelek szerint a magyar közoktatásban nem túl rózsás a helyzet. Például a legutóbbi PISA-felmérésben a gyerekek minden eddiginél rosszabbul teljesítettek. Kell-e az Akadémiának valamiféle nyomást gyakorolnia a kormányzatra, hogy az bizonyos kérdésekben kikérje az akadémiai szféra véleményét, s hogy a megszületett eredmények alapján változtatásokat hajtson végre?
Nem hiszem, hogy az Akadémiának nyomást kell gyakorolnia. Az Akadémiának fel kell ajánlania, hogy ebben részt vesz, és a szaktudást, a legmodernebb tudományos eredményekkel kapcsolatos ismereteket, valamint a kidolgozott módszereket megfelelő formában az oktatási kormányzat rendelkezésére bocsátja. Ez természetesen egy hosszabb távú program, amellyel reményeim szerint azt a szemléletet is erősíteni lehet, hogy az oktatás nem egy máról holnapra kezelendő, hanem hosszú távú dolog. Akiket ma tanítunk, azok harminc-negyven-ötven év múlva is a munkaerőpiacon lesznek, és ott helyt kell állniuk.
De ha a kormányzat az eredményeket nem hasznosítja, akkor minden erre költött forint kidobott pénz…
Nem kidobott pénz, hiszen az ilyen kutatások hosszú távon érvényes megállapításokhoz és módszerekhez vezethetnek. Egyébként én remélem, hogy a kormányzat nyitott lesz ezekre a kérdésekre, hiszen az oktatás központosításával óriási felelősséget vállalt magára, és mi a színvonal emelésében segíteni akarunk.
Erre a nyitottságra lát jeleket?
Amikor megválasztásom után néhány nappal Pálinkás elnök úrral a miniszterelnök úrnál jártunk, miniszterelnök úr ezt az elképzelést örömmel üdvözölte.
Melyek azok a kérdések, amelyekbe az „átpolitizálódás” megelőzése érdekében az Akadémia nem szólhat bele?
Például egy történelmi személyiség megítélése nyilvánvalóan politikai, ideológiai kérdés. Az azonban, hogy az illető személyiség élettörténete hogyan alakult, vagy, hogy milyen írásművekkel, milyen tettekkel járult hozzá a történelmi folyamatokhoz, nos, ezek történészekre tartozó kérdések. Tehát úgy gondolom, hogy az Akadémiának szükség esetén vagy kívánságra biztosítania kell ilyen elemzéseket, de hatásköre ennél tovább nem terjed.
Tehát azt például megmondhatják a történészek, hogy a Horthy-korszakban milyen események voltak, és azokban a kormányzónak milyen szerepe volt, de abban már nem foglalhatnak állást, hogy méltó-e arra, hogy emlékének szobrot állítsanak?
Igen. Pontosan így látom.
És a megszállási emlékművel kapcsolatban hogyan látja ezt a kérdést?
A megszállási emlékmű problematikája még bonyolultabb, mert ott mindenféle művészeti kérdések is felvetődnek. Én úgy gondolom, hogy ilyen vitás kérdésekben az Akadémia dolga a tények minél pontosabb tudományos igényű korrekt feltárása és bemutatása. Dönteni nem tud. Lehetnek egyébként olyan kérdések is, amelyeket nem sző át ennyire a politika, a különböző tudományos iskolák azonban eltérő álláspontot képviselnek. Ilyenkor az Akadémiának nem az a dolga, hogy megszavaztassa az illetékes osztályt, és ha kis szótöbbséggel az egyik vagy másik vélemény nyer, akkor az legyen az Akadémia álláspontja, hanem az, hogy azzal, aki az információt kéri, mind a két lehetséges tudományos álláspontot közölje.
Hol a határ, amikor nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy az Akadémia, bár tudományos álláspontját közölte, mégsem ártotta bele magát a politikába?
Ez azért nehéz kérdés, mert az Akadémia semmiképp nem tarthatja magát távol a társadalomtól, beleértve a kormányt is. A MTA és intézetei állami támogatásból működnek. Általános szabályt nem tudok mondani, úgy érzem, azt kell felmérni, hogy a tudomány meddig tudomány, és mikor kezdődik az egyéni vélemény. És valahol ott kell meghúzni a határt.
És például a magyar őstörténet vagy a rovásírás?
Úgy gondolom, hogy ha ezekről olyan publikációk jelennek meg, amelyek nem a tényeken, hanem valamiféle romantikus elképzeléseken alapulnak, akkor ezekre az Akadémiának tudományos igényű választ kell adnia.A tényeket, a bizonyítékokat, a korrekt ismereteket a világ elé kell tárnia, ahogy ez nemrégen éppen ezekkel a témákkal kapcsolatban a Magyar Tudományban történt. Azt viszont nagyon fontosnak tartom, hogy ezt valóban komolyan vegyük, és a tényeket minél szélesebb körben, minél támadhatatlanabbul ismertessük, mert akkor talán a társadalom is kevésbé lesz nyitott a tudománytalan vagy féltudományos nézetekre. És nemcsak a politikailag motivált kérdésekre gondolok. Beszélhetnénk a társadalomra veszélyes oltásellenességről, vagy arról, amikor súlyos betegeket a természetgyógyászok lebeszélnek az orvosilag elfogadott, fájdalmasabb, de bizonyítékokon alapuló gyógyszeres kezelésekről, és csodaszereket, csodagyógymódokat ajánlanak.
Szinte az egész világon megfigyelhető a tudománnyal szembeni bizalomvesztés. Terjednek az áltudományos nézetek, a kuruzslók, csodaszerek egyre népszerűbbek. Ráadásul ezeknek a tanoknak a terjesztői a tudomány terminológiáját használják, így aztán a laikusnak fogalma sincs arról, hogy jó eséllyel bizonyítékok nélkül mondják, amit mondanak. Az ezek ellen való küzdelemben mi lehet az Akadémia stratégiája?
Szerintem nem a tiltakozás, hanem az, hogy megmutassa a tudományok fejlődését, és azt a világot, amelyben megszületnek azok a műszaki, orvosi, vagy éppen agrártudományi eredmények, amelyek nélkül a mai világ összeomlana. Ezért is nagyon fontos, hogy ha egy akadémiai kutatóintézetben vagy egyetemi tanszéken születik valamilyen fontos új eredmény, akkor ennek valamilyen vetületét mutassuk meg a társadalomnak. Lehet, hogy történeti vetülete van, lehet, hogy alkalmazási, lehet, hogy csak néhány nagyon szép képpel tudjuk a témát a közvélemény számára fogyaszthatóvá tenni. De valamit meg kell mutatnunk, hiszen ezzel azt is közvetítjük, hogy az eredmények nem egyik napról a másikra születnek. Megmutatjuk, hogy nem arról van szó, hogy valaki a hasára üt, és azt mondja, hogy ez a kemikália vagy növényi anyag gyógyítja ezt vagy azt a betegséget. Közvetítjük, hogy a tudomány meghatározott módszerekkel dolgozik, és hogy csak bizonyított, ellenőrzött dolgokat fogad el igaznak. A butaság és tudatlanság ellen csak korrekt információkkal tudjuk felvenni a harcot, és persze korszerű iskolai oktatással. Ugyanakkor ennek a véget nem érő küzdelemnek és tevékenységnek az is hozadéka lehet, hogy az egyetemek természettudományos szakaira több fiatal jelentkezik, illetve, hogy a tanári pálya presztízse nő.
És mi van akkor, amikor a szélhámoskodás „belülről” érkezik? Amikor például a negyvenezer éves magyar kultúráról vagy a finnugor nyelvrokonság cáfolatáról szóló elméleteket tudományos háttérrel rendelkező emberek terjesztik?
A tudományos kutatás szabadságához tartozik, hogy akár nagyon régi „tanokat” is meg szabad kérdőjelezni, de csak tudományos eszközzel szabad a témához nyúlni. Tehát, ha valaki olyan bizonyítékokat talál, amelyek régóta elfogadott ismereteket cáfolnak, ezt jogában áll kutatni. Ugyanakkor olyan esetekben, amikor nyilvánvaló szélhámosságról van szó, már tudományetikai kérdésről beszélünk.
Miket tart még legfontosabb feladatai között számon?
Szeretném folytatni a Pálinkás elnök úr által bevezetett, valóban sikeres Lendület programot, de szerintem szükség van módosításokra. A Lendület eddig elsősorban a természettudományos alapkutatások területén váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és jóval kevesebb pozitívumot hozott az alkalmazott kutatások, illetve a humán- és társadalomtudományok terén. Gondolkodni kell azon, hogy a pályázati rendszer milyen módosításaival lehetne ezen változtatni. Például az alkalmazott területeken gazdasági szereplőket is be lehetne vonni a „rendszerbe”. Például egy pályázó számára előnyt jelenthetne, ha kutatási témája iránt érdeklődés van a gazdaságban. És a gazdasági szervezet, abban a reményben, hogy az eredményeknek előbb-utóbb majd hasznát látja, maga is részt vehetne a kutatás támogatásában. Itt egy új modellről van szó, amelynek a részletei még kidolgozásra várnak, de szerintem el kellene mennünk ebbe az irányba. A humán-, illetve a társadalomtudományok területén pedig fontos kérdés, hogy vajon ott is kutatócsoportokban kell-e gondolkodnunk. A Lendület program ezekben gondolkodik, pedig lehetséges, hogy ezeken a területeken hasznosabb lenne, ha kisebb egységeket támogatnánk, és esetleg hosszabb ideig tennénk ezt. Én különböző konzultációkat folytatok a humán- és a társadalomtudományok képviselőivel, hogy konszenzusra jussunk: mi lenne az a forma, ami számukra ugyanúgy lendületet tudna adni, ahogy a Lendület a természettudományos alapkutatásoknak lendületet adott.
A hazatérés segítésének koncepciója megmarad? Sokak szerint igazságtalan, hogy egy pályázó csak azért előnyt élvez, mert külföldön van.
Csak kis előnyben van. Sokan nem azért nyertek a Lendület pályázaton, hogy hazajöjjenek, hanem azért, hogy itthon maradjanak. Természetesen az agyelszívás nem jelent minden tudományterületen ugyanakkora problémát, de csaknem minden területen megvan, és majdnem minden területen jó lenne megfordítani. Azon is dolgozunk, hogy részt vegyünk az európai pályázati rendszer ezzel kapcsolatos anomáliáinak a megváltoztatásában. Például ha valaki, mondjuk Győrben megszerez egy európai pályázati pénzt, abból feleakkora fizetést vehet fel, mint ha 50 km-re nyugatra, Ausztriában ugyanabból a forrásból, ugyanolyan munkára nyert volna támogatást. Ez nagyon visszás dolog, amit az európai pályázati rendszerben orvosolni kellene.
Ez nem mutat túl az MTA lehetőségein?
Valamennyire túlmutat, de ugyanezzel a problémával az összes kelet-európai tagállam kutatói küzdenek. Közösen kell elérnünk, hogy az uniós pályázati rendszer ne kényszerítse a kutatókat arra, hogy anyagi okokból költözzenek el onnan, ahol kutatási szempontból legalább ugyanolyan inspiráló közegben dolgozhatnak.
Természetesen nagyon fontos, hogy a fiatalok utazzanak, és minél több országban, sőt minél több kontinensen lássák a dolgok működését és a problémákat. És persze vannak olyan kutatási területek is, amelyek műveléséhez különleges, csak adott helyen elérhető infrastruktúra szükséges, például a részecskefizikusok számára ilyen intézmény a CERN. Ilyenkor az állandó utazgatás szakmai kényszerűség is. A baj csak az, hogy Magyarország mindig a vesztes oldalon áll, pedig jó lenne, ha mi is képesek lennénk némi agyelszívásra. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy nagy tekintélyű külföldi tudósok néhány évre ide jönnek kutatni és/vagy tanítani.
Ma, amikor a tudomány annyira nemzetközivé vált, amikor egy-egy projektre hatalmas, akár kontinenseken átívelő konzorciumok szerveződnek, a magyar tudomány számára miért káros az agyelszívás? Nem mindegy, hogy egy eredmény Prágában, Londonban vagy Szegeden születik?
Az lehet, hogy mindegy, de az már nem, hogy a fiatalok kiktől tanulhatnak. Kik oktatják őket az egyetemeken, és kik irányítják őket, amikor például doktoranduszok. Nem mindegy, hogy a legmodernebb technológiákat, módszereket sajátítják-e el, nem mindegy, hogy igazán korszerű problémákkal és kérdésfelvetésekkel találkoznak-e. Ha a legkiválóbb vezető kutatók elmennek, helyüket a másodvonal veszi át, tehát romlik az oktatás, a képzés, a kutatás színvonala. Aztán az így képzett generáció is elhelyezkedik, és akár a gazdaságban, akár máshol teszi ezt, többé-kevésbé ezt a másodvonalbeliséget képviseli és adja tovább. Az agyelszívás megakadályozása, csökkentése tehát azért fontos, hogy ne csússzunk le. Ahol az élvonalban vagyunk, ott maradjunk is az élvonalban.
A kutatóintézetek átalakításával kapcsolatban Önre milyen feladatok hárulnak?
Az átalakulás folyamata gyakorlatilag lezárult, a humán-, valamint a társadalomtudományi kutatóház felépülése és „belakása” azonban még előttünk áll. Ez, mint minden hasonló folyamat, sok időt és fáradságot fog igényelni, nem beszélve arról, hogy nemcsak nyertesei, vesztesei is lesznek. Azért fogok dolgozni, hogy a felmerülő problémákat úgy oldjuk majd meg, hogy a veszteségeket minimalizáljuk, s magát a kutatómunkát minél kevésbé zavarjuk meg. Fontosnak tartott feladataim között még nem említettem, hogy az Akadémiának a tudomány fejlődése során felvetődő belső kérdésekre is választ kell találnia. Például az egész világon sürgetően napirenden van a publikációk kérdése. Egyrészt a tudományos teljesítmények elbírálását illetően nagy viták folynak a különböző tudománymetriai mutatók – idézettség, impaktfaktor, Hirsch-index – valódi szerepéről, jelentőségéről, hiszen ezekkel a paraméterekkel az egyes területeket nem lehet egyformán mérni. Két szélsőséges példát említenék. Ha valaki társszerzője egy publikációnak, amelyet több mint ezren jegyeznek, mert mondjuk az eredmény a CERN nagy hadronütköztetőjében született, akkor azt hogyan kell értékelni? És mit jelent egy ilyen szerzőség ahhoz képest, amikor például valaki tíz évig dolgozik egy könyvön? Hiszen mindkettő egyetlen publikációnak számít, mégis, eltérő módon értékelhető. Természetesen az osztályok már régebben deklarálták, hogy az egyes tudományterületeken például az akadémiai doktori cím elnyerésének milyen kritériumai vannak, de a témát nem lehet lezárni, napirenden kell tartani. A különböző idézettséget mérő paraméterek egyébként is változnak, más számok lesznek divatosak. Erre az Akadémiának figyelmet kell fordítania, és vezetnie kell az ezekkel kapcsolatos vitákat.
Egy másik súlyos probléma, hogy a tudományos folyóiratok előfizetési költsége rettenetesen nő, ezért évről évre egyre nagyobb gond, hogy a kutatók számára a hozzáférést biztosítsuk. Például az EISZ (Elektronikus Információszolgáltatás) rendszer fenntartása idén is komoly problémákat okozott. Az Akadémiának mindent el kell követnie annak érdekében, hogy a tudományos kutatás ne akadozzon, tehát a kutatók valóban hozzájussanak azokhoz a folyóiratokhoz, amelyekre szükségük van. Vitatkozni kell, érvelni kell, hogy megszerezzük az ehhez szükséges anyagi forrásokat, nem beszélve arról, hogy a kiadókkal is alkudozni kell. Ugyanakkor kapcsolatokat kell fenntartani az európai akadémiákkal, és egyéb tudományfinanszírozási szervezetekkel, mert az egységes fellépés segíthet ezeknek a problémáknak az enyhítésében vagy megoldásában. Például, amikor 2012-ben Timothy Gowers, a Cambridge-i Egyetem matematikus professzora blogjában bojkottot hirdetett az egyik legnagyobb tudományos lapkiadó, az Elsevier ellen, a bojkotthoz a világ minden tájáról tudósok ezrei csatlakoztak. És bár a problémák nem oldódtak meg igazán, az „akció” nem volt eredménytelen. És az sem volt eredménytelen, amikor az amerikai NIH (National Institute of Health) előírta, hogy a szövetségi pénzből támogatott orvosi kutatások eredményeit nyilvánosságra kell hozni, tehát a hozzáférés nem köthető drága előfizetéshez. A közös fellépésnek tehát lehet ereje, ezért én hiszek abban, hogy az európai akadémiák, az európai tudományfinanszírozási szervezetek közösen sokat tehetnek. És ebben nekünk is részt kell vennünk.
Többször említette a hazai tudományos eredmények népszerűsítésének fontosságát. Tudományos újságíróként tapasztalom, hogy sokszor a véletlenen és személyes kapcsolatokon múlik, hogy a hazai eredmények eljutnak-e a sajtóhoz és így a szélesebb közvéleményhez. Nem ritka a szemrehányó telefon: külföldi eredményekről bezzeg beszámoltok. Mi is csináltunk valami hasonlót, az legalább akkora durranás, arról persze hallgattok. De mit tehetnénk, ha nem tudunk róla? Ha a külföldi egyetemek, kutatóintézetek több energiát fektetnek abba, hogy eredményeiket nyilvánosságra hozzák? Feladatának tekinti-e, hogy elnöksége idején ebben változás legyen?
Úgy gondolom, az intézetek kötelezettségévé kellene tenni, hogy eredményeiket rendszeresen kommunikálják. Ez már valamennyire el is indult. A feladat azonban nem könnyű, mert ehhez szükség van olyan kutatókra, akikben van hajlandóság mások eredményeinek megértésére, és közérthetőbb nyelvre történő lefordítására. A többieknek pedig el kell fogadniuk, hogy ez fontos és hasznos tevékenység. Aztán persze a „lefordítás” után tudományos médiaszakemberekre is szükség van, hogy a témát a közvélemény által is fogyaszthatóvá tegyék. Terveim közt szerepel, hogy az MTA és a nagyközönség között működőképes kommunikációs rendszer épüljön fel.
Önt rendkívül becsületes, tisztességes, tiszta embernek tartják. Vannak, akik úgy vélik, kicsit naiv is. Mit gondol, mennyire alkalmas a személyisége arra, hogy egy ilyen érdekellentétekkel átszőtt, ugyanakkor sok pénz felett diszponáló intézményt vezessen?
Hát ez majd elválik. Nyilvánvaló, hogy sok tekintetben más vezetési stílust képzelek el, mint Pálinkás elnök úr, akivel egyébként jó viszonyban vagyunk, és tudománypolitikáról is sokat beszélgetünk. Én azonban egy kevésbé központosított rendszerben szeretnék dolgozni, tehát azon igyekszem, hogy minél többen vegyenek részt a döntések kialakításában, és minél többen álljanak elő az Akadémia életét érintő kezdeményezésekkel. Persze hozzáteszem, hogy ha nekem kellett volna az intézethálózat racionálisabb működési formára történő átalakítását irányítanom, akkor valószínűleg egy ilyen stílust nem engedhetnék meg magamnak. De hogy válaszoljak a kérdésre: talán erősségem, hogy szót tudok érteni a különböző tudományterületek művelőivel, és megértem eltérő problémáikat. Ezen kívül azt hiszem, megvan bennem az a képesség, hogy odafigyeljek arra, amit mások mondanak, és közben nem azon gondolkodom, hogy hogyan cáfoljam meg, vagy söpörjem le, hanem hogy mi benne a jó és megvalósítható. Szerintem ez tulajdonsága minden jó vezetőnek, és azt hiszem, bennem megvan.
Forrás: Magyar Tudomány 2014/8. szám
