Az ENSZ Közgyűlése megszavazta, hogy emléknapot kapjon a srebenicai népirtás. Magyarország ellene voksolt. Így a szavazáson egy társaságba kerültünk Oroszországgal, Észak-Koreával és Szíriával. A mészárlás 1995. július 11-én történt, amikor Srebrenica környékén mintegy 8700 bosnyákot – főleg férfiakat és fiúkat – végeztek ki. Az évekig elhúzódó délszláv háború a koszovói háborúba torkollott, és a sikertelen nemzetközi béketárgyalásokat követően, a pusztítások és a háború további eszkalálódásának megfékezésére végül a NATO 13 országa 1999. március 24-én légi hadműveletet indított a jugoszláv haderő ellen. Az „Allied Force” fedőnevű hadműveletnek a célja a jugoszláv haderők Koszovóból való kivonásának kikényszerítése volt. Csupán tizenkét nappal előbb, 1999. március 12-én a nyugati katonai szövetséghez csatlakozott az egykori Varsói Szerződés Szervezetének három volt tagja. Magyarország mellett Lengyel- és Csehország is tehát akkor lépett be a NATO-ba. A szövetség délszláv hadműveletében az új tagok nem vettek részt. A közvetlen szomszédságunkban bekövetkezett háború és a NATO hadművelete sokkoló hatással volt hazánkra is. Munkatársunknak, Trom András, Aranytoll-életműdíjas újságírónak az akkori kormányzati magatartást bíráló cikke jelent meg a 168 Óra 1999. április 29-i számában. A hazai helyzetet kiválóan érzékeltető írást az alábbiakban közöljük. Memento mori! (A nyitó képhez: srebrenicai tömegsír exhumálása 2007-ben.)
A háború első napjaiban –amikor a NATO legfőbb mozgatórugóját Tony Blair úgy fogalmazta meg: „a huszadik század nem érhet úgy véget, hogy a fasizmus bárhol is újra győzedelmeskedik” – a médiamániás magyar kormány gyakorlatilag hallgatott a saját céljairól, és csak szövetségesi manővereibe enged bepillantást. Orbán Viktor nem reagált arra az elképesztő realitásra, hogy szövetségeseink bombázzák szomszédainkat. A miniszterelnök a március 24-én megkezdődött szövetséges hadművelet magyar értelmezéséhez csupán azzal a kijelentésével adta meg az alaphangot: a NATO a történelmi igazságtételt is szolgálni fogja. Aztán hosszú, néma csend.
Gondolom, másnak is szemet szúrt: Orbán Viktor akkor napokra eltűnt. Hallgatott. Ezt a hallgatást sajnos nem lehetett úgy értelmezni, mint az államférfiú döbbent, felelősségteljes visszavonulását gondolatai rendezése végett, hogy aztán szóljon minden állampolgárhoz, félretéve ideológiát, pártállást, egyéb megosztó, parciális érdekeket, s őszintén arra válaszoljon, ami mindenkit érdekel: ezt akartuk? Ezért léptünk be? És most hogyan tovább?
Mikor, ha nem ezekben a napokban kellett volna kiállnia és elmondania:
1. ezt igenis meg kellett lépni, szerinte ezért, meg ezért;
2. ez a lépés rettenetes, de elkerülhetetlen volt, ezért, meg ezért;
3. nekünk egyaránt fontos az újsütetű szövetségesi hűség és az ezeréves együttélés játékszabálya;
4. szomszédjaink és az a terület, amelyen élnek, számunkra nem térkép csupán;
5. a mi törekvésünk – túl azon, hogy vállaljuk a nyugati értékrendet – ez és ez, meg ez;
6. éppen ezért a koszovói válság megoldására a mi javaslatunk, amelyet szuverén államként képviselünk a NATO fórumain, ez és ez, és ez;
7. végül: éppen ezért a magyar néptől ezt meg ezt várja – és köszöni.
Ehelyett jött az influenza… Akkor, amikor NATO-n innen és túl minden politikai vezető kötelességének tartotta, hogy naponta magyarázza el, miért elkerülhetetlen a légitámadás-sorozat, hol tart a konfliktus, milyen lépéseket fontolgatnak. Ez amúgy nem kegy, hanem a nagypolitikát képviselő első számú vezetők kötelessége a nép iránt. Ilyenkor nem államtitkárokkal üzengetnek, reagáltatnak, és nem politológusokkal és katonai szakértőkkel végeztetik el a munkát. És nem is újságírókkal. Csak részben. Miután a politikusok már színt vallottak.
Az egész ügyben a legszomorúbb, hogy Orbán Viktor a magatartásával nem maradt egyedül, és mind a mai napig mellette áll frakció, ellenzék egyaránt. Senki sem szólítja egyperces néma felállásra a parlamenti honatyákat minden, határainktól délre elpusztult áldozat emlékére. Senki sem szólított fel az exodusról érkezett első hírek pillanatában a polgári segítségnyújtásra. Napokig üvöltötte minden csatorna, hogy melyik ország mekkora menekültkontingenst fogad, mire végre a szenvtelen bürokrata jogi kormányzati magyarázatot elmondta valaki: hozzánk – ha nem tudnánk – annyi menekült jön, amennyi akar, hiszen szomszédok vagyunk. És közben semmi másról sem hallani hivatalos értékelésekben, mint hogy a vajdasági magyarok helyzete határozza meg hazánk óvatos lépéseit és hozzájárulását, de ezt a NATO érti.
Amit én nem értek ebben a helyzetben, az az, hogy nálunk az igazi hír: a sportminiszter levette fülbevalóját, metró, vagy amit akartok, politikusok, el a kezekkel a sportállásoktól, agrár-felsőoktatást parasztfelügyelettel. Az igazi tét a Kossuth Lajos téren: kié legyen a budi?! Business as usual –az élet megy tovább. Mintha nem léptünk volna bele halkan az elképzelhetetlenbe: az ezredvég ismét háborút produkál a szomszédunkban, és a Le Monde-ban stratégák már azt latolgatják, hogy Szerbiát a legkönnyebben Magyarország felől lehetne lerohanni. Anélkül, hogy riogatni akarnék, meg kell kérdeznem: mi a hír, ha nem ez?!
Bill Clinton eközben Barksdale-ben, a B52-esek louisianai támaszpontján a repülőerődök személyzetének és hozzátartozóiknak tartott beszédében nagyon emberien elmondta: „Azt akarjuk szövetségeseinkkel együtt, hogy gyermekeink számára a 21. század már más legyen, mint a 20. volt. Nem akarjuk, hogy amerikai katonák sokasága a hazától távol adja életét csupán azért, mert elmentünk a koszovói faji, vallási, etnikai atrocitások mellett. Nem engedhetjük, hogy a Balkán destabilizálja egész Európát. Büszke vagyok arra, amit önök tesznek. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.”
Persze, mondhatják, ez is csak retorika. És különben is: mi itt össze vagyunk zavarodva, és nem tudjuk, mit akarunk. Pontosabban, dehogynem: békét és békés egymás mellett élést fajra, vallásra, etnikumra való tekintet nélkül. Ehhez képest azonban a legkritikusabb pillanatban hagyta magára a népet a magyar nagypolitika, mert nincs mondanivalója a nép számára. Ez a népmagány állapota. Talán jobb is így. Mert ha megszólalnak – mint Orbán tette Londonban, Washingtonban, intenzívebb bombázásokat sürgetve –,abban végképp nincs köszönet.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
