Dobozi István elemzése az Újnépszabadságban.
A tavalyi elnökválasztási küzdelmekben Joe Bidenról kialakított általános vélemény nem volt hízelgő: öreg, fáradt, friss elképzelések nélküli, középutas politikus, aki fölött eljárt az idő. Biden azonban vaskosan rácáfolt a negatív várakozásokra: elnöki repülőstartját sokan Franklin Rooseveltéhez hasonlítják, aki az 1930-évek elejének gazdasági depressziója után a New Deal nevű radikális programjával viszonylag gyorsan talpra állította a gazdaságot és szociális reformjaival (társdalombiztosítás stb.) lefektette az amerikai jóléti állam alapjait. A meglepetés azért is drámai, mert kampányában Biden mérsékelt, centrista jelöltként szerepelt a „demokratikus szocialista”, szélső balosnak elkönyvelt Bernie Sanders ellen. Egyik kampánybeszédében mondta: „Elnökségem alatt nem lesznek sarkalatos változások, visszatérünk a Trump előtti normalitáshoz. Nem kell az egész országot kiforgatni a sarkából, ahogy Bernie akarja”.
Az első öt hónapban megvalósított és közétett nagyratörő, kolosszális állami kiadásokkal járó társadalomátalakító programjai miatt a jobboldalon Biden elnökre ilyen (szándékosan túlzó) minősítéseket ragasztanak rá: „csendes forradalmár”, „rejtőzködő szocialista”, „Sanders trójai falova”. Mitch McConnel, a szenátus republikánus frakcióvezetője a bideni elnökséget „beetetős választási trükknek” tartja: „Biden mérsékelt elnökjelöltként indult és nyert, de most radikális balosként kormányoz”. A Kongresszus márciusban fogadta el a Biden-kormány 1,9 billió dolláros Mentési Tervét a koronavírus-járvány gazdasági sokkhatásainak gyors csillapítása és az üzleti élet felélénkítése érdekében. Ez a GDP 9 százaléka, jóllehet tavaly csak 3,5 százalékkal esett vissza a gazdaság. Ezért inkább a gazdaság mesterséges túlélénkítéséről van szó. A terv számos gazdaságilag indokolatlan intézkedést tartalmaz. Például a felnőtt lakosság kétharmada 1400 dolláros állami adományt kapott. A heti 300 dolláros munkanélküliségi pótsegély az állástalanok jelentős részének magasabb jövedelmet eredményez, mintha dolgoznának. A bőséges állami juttatások miatt a családok túlnyomó többsége nem szenvedett el semmilyen jövedelemkiesést a pandémia alatt.
A központi jegybank, a Fed által is túláradóan támogatott gazdaság már a múlt év második felétől hasít, az idén 6 százalék körüli növekedés várható, a munkanélküliség 6 százalékra csökkent, s jövőre megközelítheti a válság előtti, 4 százalékos szintet. Ezenkívül a szövetségi kormány 4 billió dollár körüli (a GDP ötödét kitevő) hosszú távú infrastrukturális és szociális programot jelentett be a jövő évi költségvetés részeként. Az Amerikai Családok Terve elnevezésű jóléti program többek között ingyenes, állami felsőfokú alapképzést, tizenkéthetes fizetett betegségi és szülési szabadságot, általános napközi ellátást, gyermekgondozási támogatást és jelentős családi adókedvezményt foglal magában. Biden ezeket a megaprogramokat a vállalatokra és a szupergazdagokra kivetett adók komoly emelésével kívánja finanszírozni. A főként gazdagokat érintő tőkejövedelmeket a munkából származó jövedelmekkel azonos vagy annál is magasabb szinten akarja megadóztatni. Például a tőkenyereségadó a duplájára – 20-ról 40 százalékra – futna fel az évi egymillió dollárnál nagyobb jövedelműek számára. Biden állja a szavát, hogy az évi 400 ezer dollárnál kevesebbet kereső családok nem fizetnek több adót.
Az utóbbi fél évszázadban Bidené lenne az első komoly kísérlet a jövedelmi egyenlőtlenségek adórendszeren keresztüli tompítására. Ám az új nagy programokat és adóváltoztatásokat még el kell fogadtatni a Kongresszussal, ahol a demokratáknak hajszálnyi a fölényük mindkét házban. Ha Biden kétpárti alapon akarja programjait jóváhagyatni, ahogy szeretné, akkor borítékolhatóan komoly engedményeket kell tennie. Amerikából követve az eseményeket, szerintem több tényezővel magyarázható Biden éles politikai irányváltása. Az elnökválasztás hajrájában Biden alkut kötött a demokraták Sanders által vezetett, erős progresszív szárnyával. A vermonti szenátor tevékeny támogatásáért cserében vállalta, hogy a sandersi politikai prioritások jelentős részét – még ha némileg tompítva is – beépíti elnöki platformjába.
Becslésem szerint a bideni kormányprogram kétharmada összhangban van Sanders 2020-as választási platformjával. Sanders joggal érezheti úgy, hogy – néhány fontos kivételtől eltekintve (például általános állami egészségbiztosítás) – Biden nagy vonalakban az ő platformját valósítja meg. Az annus horribilisnek tartott 2020-as év tripla válsága – közegészségügyi, etnikai és gazdasági – radikalizálta Bident. Az egyébként is hatalmas jövedelmi aránytalanságok tovább mélyültek. A tőzsdék például szárnyaltak és történelmi csúcsokat döntögettek, miközben a reálgazdaság és a lakosság szenvedett. Ez sarkallta Bident arra, hogy a sandersien osztályharcos, radikális adóreformjával két legyet is üssön egy csapásra: új programjainak finanszírozását és a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentését. Kína mint egyre veszélyesebb és magabiztosabb stratégiai rivális erősen megmutatkozik a Biden-kormány alakulóban lévő stratégiáiban, köztük a hosszú távú infrastruktúra tervben is, amelynek egyik kimondott célja Kína legyőzése az infrastruktúra versenyben. Biden már a választási kampányban világpiaci versenyképességi hátrányként és nemzetbiztonsági kockázatként beszélt az ország elhanyagolt infrastruktúrájáról, amely a tizenharmadik helyen van a fejlettségi világrangsorban. A 2022-es költségvetési terv ezért csillagászati összeget, 2,3 billió dollárt irányoz elő infrastruktúra fejlesztésre, amelybe a szélessávú internetkapcsolat és a zöld energiahálózat is bekerült.
De talán 2022. november 8. a legfontosabb tényező Biden elnök erőteljes balratolódásában és nagyvonalú költekezésében. Vagyis a következő félidős kongresszusi referendum, amikor újraválasztják a képviselőház összes tagját és a szenátus egyharmadát. Az időközi választásokon általában mindig veszít a hivatalban lévő elnök pártja, s a Fehér Ház gazdája béna kacsává válik a törvényhozásban, ezáltal jórészt a kormányzásban is, ugyanis a csupán elnöki rendeletekkel való államvezetésnek jogi és politikai korlátai vannak. A jelenlegi, meglehetősen kiegyenlített kongresszusi erőviszonyok miatt a republikánusoknak még egy piciny győzelem is megtenné, nem csoda, hogy nagyon fenik a fogukat a kongresszus mindkét házára. A trumpizmus szemmel láthatóan túlélte a novemberi választási bukást és a január 6-i „puccskísérletet”.
A Republikánus Párt – komoly kihívó nélküli – vezéreként Trump mindinkább visszatér a politikai színpadra, s dagadó kampánypénztárcájával 2022-re összpontosít; de kacérkodik a 2024-es elnökválasztáson való indulással is. Egyik felmérés a másik után mutatja, hogy a Biden-kormány kormány költekező megaprogramjai fölöttébb népszerűek a nem republikánus kötődésű lakosság körében. Biden tetszési indexe nemcsak a a Covid-járvány eredményes kezelése miatt van jóval 50 százalék fölött, hanem a népszerű gazdasági és jóléti programjai miatt is. Biden elnök aktivista kormányon alapuló, roppantul költséges terveinek van egy közvetlen politikai célja: előzetes szavazatvásárlás – különösen a választásokat rendszerint eldöntő független szavazók körében – a gazdaság és a lakossági jövedelmek mesterséges csúcsra járatásával, és mit sem számol a lehetséges, távolabbi baljós következményekkel, az infláció megugrásával (amelynek előjelei bőségesen mutatkoznak), valamint a költségvetési hiány és államadósság második világháború óta nem látott elszaladásával.
Nagyon úgy tűnik, hogy Biden elnök és a kongresszusi demokraták számára semmi sem drága a papírvékony kongresszusi többségük megtartásáért és Trump (vagy saját kezűleg kiválasztott hasonmása) Fehér Házba való visszatérésének megakadályozásáért. Biden azonban szemben úszik a történelmi árral, s imádkoznia kell azért, hogy a gazdaságra és a lakosságra hulló sűrű pénzeső ne siklassa ki a sebességhatár fölött száguldó gazdasági vonatot, mert akkor biztos lesz a politikai bukás.