Ha valaki azt mondja nekem idén április elsején, hogy a frissen létrehozott vagyonvisszaszerzési hivatal leendő elnöke miatt alakul ki botrány, azt mondom: április tréfa.
Ha valaki azt mondja, hogy a NER-nek vége és a parlament a nagy vezér nélkül áll fel, meglepve ingatom a fejem, hát még akkor, ha közlik velem, hogy Rogán, Szijjártó vagy épp Lázár sem tagja az országgyűlésnek.
Ha azt mondják, hogy a költségvetésmódosítással 700 milliárdot spórol az új kormány és gyors döntéseivel 4000 milliárd nem kerül kifizetésre NER-közeli cégeknek, csak hitetlenkednék, mint ahogy azon is, hogy a KEKVA-modell felszámolásával a pénznyelő kamu alapítványok egy része megszűnik, másik része az ingatlanvagyonnal együtt az államhoz kerül.
Alig hinném el, hogy elindult a Tisztítótűz, visszaélések sorában történt feljelentés, például az MNB- és a lélegeztetőgépbotrány több száz milliárdos ügyében is.
Kikerekedő szemmel hallgatnám, hogy csatlakoztunk az európai ügyészséghez, csettintenék, hogy létrejött az 500 milliárdos a Havaria-alap az aszálykárok és az energiaválság enyhítésére.
Ha azt mondanák, hogy a minimál nyugdíjat 28.500 forintról 120.000-re emelik, hogy a vényköteles gyógyszerek áfamentesek lettek, hogy Iványi Gáborék újraindíthatják a Wesley-iskolát, hogy L. Ritók Nórát rehabilitálták egy méltó elismeréssel és hogy Mácsai Pál az NKA bizottságába került, ujjonganék, ahogy afelett is, hogy Feledy Botond és Rácz András lett a Magyar Külügyi Intézet igazgatója és helyettese.
Ha valaki azt mondta volna a választások előtti április elsején, hogy a NER-es Duna Aszfalt maga fizet vissza 126 milliárdot az államkasszába, hogy a vitatható tevékenységű kisegyházak állami pénzzel való kitömése ügyében is megtörténik a feljelentés, hogy Király Nóra egyesületei és Orbán Győző cége sem kerülte el a hatóság figyelmét, hogy a vagyonnyilatkozatok reformja is megvalósult és megszületett az ország első vízvisszatartási törvénye, én bizony örültem volna.
Mint ahogy annak hallatán is, hogy a forint erősödött, a benzinársapkát kivezették, de az ár stabil, Sulyok már nincs, a közmédia megújul, a volt miniszterelnök médiása ügyében is megtörtént a feljelentés, közben a balatoni luxusberuházások elveszítették a kiemelt beruházási státuszukat és országos átvilágítás és ellenőrzés indult az akkumulátorgyáraknál.
Ha valaki akkor elém áll és közli, hogy augusztusig jogszabályi keretet kap a vagyonadó, hogy a miniszterelnöki mandátumot nyolc évben maximalizálták, hogy Szabó Bence és Pálinkás Szilveszter is szerepet kapott az új államigazgatásban, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszűnt és hogy a gyerekvédelmi rendszer átvilágítása is megkezdődik, plusz a szükségszerű vezetőcserék mellett egymilliárdos kártalanítási alapot hoztak létre, azonnali, 25 százalékos béremelést vezettek be, illetve törvénymódosítással elérték, hogy a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális és egyéb, súlyos bűncselekmények soha ne évülhessenek el, elégedett lennék.
Ha mindehhez hozzáteszik a választások előtt tizenegy nappal, hogy száz nap alatt eljutunk oda, hogy leállítják az állami cégek reklámköltéseit, vége a rendeleti kormányzásnak, leállítják a korábbi végrehajtói maffia által elindított, gyanús hátterű ingatlanárveréseket is, nincs többé kotorékozás és tarvágás, van viszont 500 milliárd a kórházak adósságrendezésére és gyorsprogrammal megoldják a műtők és kórtermek klimatizálását, elismerően mosolyognék.
Akkor, április elsején, amolyan bolondok napi túlzásnak tűnt volna egy ilyen felsorolás. De ha el is hittem volna, hogy ez itt mind – az oktatásügy reformjáról és nyilván sok minden másról még nem is beszéltem – tényleg megvalósul, szerintem lett volna bennem annyi józanság, hogy azt gondoltam volna, hibák nélkül nem fog menni az egész.
Borítékoltam volna, hogy lesznek rossz döntések, lesznek olyan láncszemei a változásnak, akik a vártnál gyengébbek. És sejtettem volna azt is, hogy ez a sokat szenvedett nép, amelyik különösen az elmúlt tizenhat évben járta be a kiábrándultság összes állomását – csalódottság, düh, hitehagyottság, majd apátia – már nem tud tovább várni.
De az, hogy együtt fejlődik-e azzal a hatalommal, amelynek ő adott bizalmat, vagy a fejlődésre, javulásra már nem ad esélyt, a saját döntése.
Érdemes visszalapozni az emlékezetünkben. Felidézni azokat a kétségeket, amelyek akkor, április elején hangosan üvöltöttek bennünk.
Ha akkor azt mondják, hogy abban élhetünk, amiben most, szó nélkül elfogadtuk volna.
De több kell.
Gyorsabban kell.
A tökéletes kell.
Olyan viszont nincs.
Összetett dolog a demokráciát tanulni. A hangunkat hallatni, a döntésekre reflektálni, a nemtetszést kifejezni.
Tizenhat évnyi belénk fojtott szó után felemelő érzés ez.
De ehhez hozzátartozik a hallgatás képessége is. Az, hogy elfogadjuk, talán nem nekünk van igazunk. Ha tizenhat évnyi bűn árnyékát hagytuk magunkra vetülni, talán nem kéne száz nap után a tökéleteset elvárni.
Nem áprilisi tréfa, hogy a fent felsorolt eredménysor már a miénk.
Mint ahogy az sem tréfa, hogy ezt az egész történetet mi is el tudjuk szúrni.
Nem némaságot szeretnék és kritika nélküli beletörődést, de ez a kegyetlen csatazaj, ami most van, lassan ugyanúgy mérgez, mint a NER-éra valósághajlító reménytelensége.
Nem tudom, mit kívánjak magunkat. Talán azt, hogy képesek legyünk újra bízni.
És felismerjük, hogy mikor kell szólni, mikor kell hallgatni és mikor kell inkább csak kivárni…

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. augusztus 28-án.