E cikk megírását Magyar Péter első, sikertelen köztársaságielnök-jelölési próbálkozása motiválta.
A miniszterelnök Polgár Juditot kérte fel erre a pozícióra, és ő azt ezekkel a szavakkal utasította vissza:
„Nagyra tartom a miniszterelnök gesztusát, hogy pártjának meghatározó parlamenti súlya ellenére is független, pártok felett álló jelöltet kért fel köztársasági elnöknek. Ugyanakkor nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy magamra vállaljam egy megosztott nemzet egyesítésének történelmi felelősségét, így a felkérésnek nem tudok eleget tenni. Egy új, független és elismert köztársasági elnököt minden tőlem telhető módon támogatok majd e célok elérésében. Polgár Judit”
Elegáns megfogalmazás, és aki ismeri a döntést előzményeit, olvasta a sakkvilágbajnokunkra zúduló gyűlölettől átitatott kommenteket, átérzi a „nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy magamra vállaljam egy megosztott nemzet egyesítésének történelmi felelősségét”.
Itt álljunk meg egy szóra, és menjünk kicsit mélyebbre abban, hogy vajon kinek a felelőssége a megosztott nemzet újraegyesítése. Egyáltalán, rátehetjük-e ezt a felelősséget egy személyre? Évtizedes kutatói és tapasztalati munkám azt mondatja velem: semmiképpen.
Ezért is örültem meg annak, hogy elindult egy komoly kezdeményezés hazánk (elég ramaty állapotban lévő) mentális állapotának komplex kezelésére, hiszen ennek a megoldása bőven túlmutat a hagyományos kereteken. E cikkben több kutatási eredményre is támaszkodom. Elsőként álljon itt az a nemzetközi felmérés, amelyben öt posztkommunista országban mérték fel a társadalmak traumaérintettségét és annak hatásait. Az eredmények egyrészt meglepőek voltak, másrészt mégis mélyen megerősítőek azok számára, akik ismerik a közös történelmünket, és rendelkeznek azzal a pszichológiai tudással, amely régóta sejtette, hogy az évtizedes elnyomás milyen mélyreható sebeket hagyott bennünk. A kutatási eredmények alapján egyértelmű, hogy a társadalmaink megosztottsága nem sima, egyszerű véleménykülönbséget takar, hanem egy mélyebb, történelmi rétegekre épülő fel nem dolgozottságot, amelynek a gyökereivel is tisztában kell lennünk.
És itt jön a lényeg.
A kollektív traumák nem tűnnek el attól, hogy lezárult egy korszak; tovább élnek bennünk: a bizalmatlanságban, a félelemben, a kimondatlan történeteinkben, és abban a belső bizonytalanságban, amelyet generációk adnak át egymásnak.
Ha ezekkel nem nézünk szembe, könnyen hihetjük, hogy egyetlen ember képes lehet „egyesíteni” a társadalmat, de valójában ezt a feladatot irreális egy ember vállára helyezni. A gyógyulás nem karizmatikus személyeken múlik, hanem azon, hogy mi, egyszerű polgárok hogyan beszélünk egymással – nyilvánosan és zártabb köreinkben –, s milyen idegrendszeri hatást gyakorlunk a közösségeinkre minden egyes megszólalásunkkal.
Az alábbi ábra nagyon képletesen szemlélteti, hogy a komplex PTSD (poszttraumás stressz) hatása milyen személyiségtorzítást eredményez a posztkommunista országok társadalmaiban.
Az ábrából is leolvasható, hogy az itthoni válaszadókra a legjellemzőbb a negatív énkép, a bizalmatlanság, a kapcsolati problémák és a reménytelenség volt. A kutatás egy „új” fogalmat is behozott, a CPTSD-t vagy komplex PTSD-t, amely a fenti állapotok összefoglaló megnevezését jelenti.
Innen szép nyerni – mondhatnánk, és én biztos vagyok abban, hogy meg fogjuk csinálni, bár nem lesznek hamar látványos eredmények, de ha nap mint nap tudatosan teszünk érte, akkor menni fog. A helyes kommunikáció az egyik kulcsa a gyógyulásnak, ebben mindenképpen fejlődnünk kell.
Az egyik legkényesebb kérdése a traumatudatos vezetői kommunikációnak az, hogy miként hozzuk felszínre a korábbi bűnöket és sérelmeket. Egy vezető hogyan kommunikáljon úgy, hogy a megbántott tömegekért jogosan kiállva tudatában legyen annak, hogy könnyen átcsaphat a bűnbakkeresésbe, a retraumatizálásba ahelyett, hogy az elhallgatott eseményeket gyógyító módon tárná fel?
Az elhallgatott sérelmek kimondása mindig nehéz, mert a múlt nem csupán a tényekből áll, hanem érzelmi lenyomatokból is, amelyeket generációkon át adunk tovább a történeteinkben. A posztkommunista térségben a hibáztatás különösen érzékeny terület, hiszen évtizedeken át nem volt szabad beszélni arról, ami történt, és nem volt szabad megnevezni azt sem, aki a fájdalmat okozta. A hallgatás azonban nem gyógyít: csak mélyíti a sebeket. Mégis, amikor a hibák végre felszínre kerülnek, könnyen megtörténhet velünk, hogy a kimondás már nem a gyógyulást szolgálja, hanem feltépi a régi sebeket. A bűnbakkeresés nem a múlt feldolgozását segíti, hanem a múlt újrajátszását, és közben újraaktiválja azt a mélyen beágyazott félelmet, amelyet a kutatás is a régió egyik központi tüneteként azonosít.
A vezetői kommunikáció egyik legnehezebb része nem az, hogy mit mondunk, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami bennünk megmozdul, mielőtt megszólalnánk. Edith Eva Eger írja le A döntés című könyvében azt a jelenetet, amikor egy újfasiszta fiatal férfi jelent meg nála terápián azzal a szándékkal, hogy „kifehérítse Amerikát”. A szavai hevesek voltak, indulatosak, és minden mondata emlékeztetett arra a világra, amelyben Edith túlélni próbált Auschwitzban. Könnyen visszavághatott volna. Joggal. De ő észrevette magában a sértett, még be nem gyógyult részét, és csak egyetlen mondatot ismételgetett magában: Keresd meg a benned lévő gyűlölködőt! Amíg nem találta meg, és nem tudott kapcsolatba lépni vele, nem tudott megszólalni. Amikor helyreállt a belső hanggal a kapcsolata, és sikerült megnyugtatnia, akkor kezdődhetett el a valódi beszélgetés.
Úgy gondolom, mindannyiunkban élhet egy hasonló belső hang, amely a saját sérelmeinkből, félelmeinkből, történeteinkből táplálkozik.
Nem szégyen, ha megszólal. Az a fontos, hogy ne ő irányítson. A vezetői kommunikációban ez különösen lényeges, mert a tudatalatti kimondatlan indulatok könnyen válnak bűnbakkereséssé, még akkor is, ha a szándék nem ez. A traumatudatos megszólalás nem az indulatok elfojtását jelenti, hanem azt, hogy nem adjuk át őket a társadalomnak feldolgozatlan formában. A vezető akkor tud gyógyító módon jelen lenni, ha előbb saját magában teremti meg azt a belső biztonságot, amelyet később a közösség felé is közvetíteni szeretne.
És talán itt válik igazán érthetővé, miért nem lehet egyetlen ember vállára helyezni a társadalom egyesítésének feladatát. A gyógyulás nem attól történik, hogy valaki „összefogja” a társadalmat, hanem attól, hogy egyre többen vállalják a saját belső munkájukat: a kimondás felelősségét, az indulatok átdolgozását, a méltóság tiszteletét. Minden vezetőnek – és valójában mindannyiunknak – érdemes újra és újra feltenni a kérdést: amit most mondani készülök, az a félelmet erősíti, vagy a biztonságot? A megosztottságot, vagy az egyesítést? A múltba betonoz, vagy a jövőt nyitja ki?
Mert végső soron nem az számít, hogy ki képes egyesíteni a társadalmat, hanem az, hogy mi magunk hogyan járulunk hozzá ahhoz, hogy a közös valóságunk ne a régi sebekből, hanem a méltóságból épüljön tovább.
Lehet, hogy az olvasók közül páran azt mondják, ez egy lehetetlen küldetés, nagyon bonyolult és nehéz is, mire eljut egy vezető odáig, hogy ilyen mély önreflexiós munkát végezzen. És ha azt mondom, hogy ez nem opció? Hogy ez egy megkerülhetetlen előfeltétele annak, hogy a társadalmunk kinőjön az áldozattudatiságból, s elinduljon a felelősséget vállalni akaró és tudó társadalom felé?
A második kutatás Kővágó Pál Lajos disszertációja, amelyben azt vizsgálta, hogy a kollektív áldozattudat milyen korrelációt mutat a kisebbségek elleni gyűlölet megélésével. A kutatás nagyon pontosan megmutatja, milyen belső logika mentén működik egy áldozattudatiságtól terhelt közösség. Az exkluzív áldozattudat esetén a csoport úgy érzi, hogy a saját sérelmei egyedülállóak, másokéval nem összehasonlíthatók, és ez a gondolkodásmód együtt jár a fenyegetettség élményével, az „ostromlott” állapottal, valamint a kisebbségekkel szembeni ellenséges attitűdökkel. A kutatás azt is kimutatja, hogy ilyen helyzetben könnyebben jelenik meg bűnbakképzés, a közöny mások szenvedése iránt, sőt, morálisan megkérdőjelezhető cselekedetek is, miközben a csoport továbbra is áldozatként tekint magára. Az inkluzív áldozattudat ezzel szemben azt jelenti, hogy a közösség a saját sérelmeit más csoportok sérelmeivel összehasonlíthatónak látja, s ez összefügg a támogató, együttműködésre képes hozzáállással és a „szenvedésből született altruizmussal” is.
A vezető szempontjából ez nem elméleti különbség, hanem nagyon is gyakorlati kérdés: milyen áldozattudatiságot erősít a kommunikációjával?
Ha a saját csoport sérelmeit hangsúlyozza, ha a múltat elsősorban igazolásként használja, könnyen az exkluzív áldozattudatiságot tartja fenn, ezzel együtt a fenyegetettség élményét és az ellenségességet (itt utalnék az első kutatásra is). Ha viszont úgy beszél a közösség fájdalmáról, hogy közben teret nyit mások szenvedésének és méltóságának is, akkor az inkluzív áldozattudatiság felé mozdítja a közösséget. Ez a fordulat nem relativizálja a saját sérelmet, hanem tágítja a perspektívát: elfogadtatja a széles tömegekkel, hogy az elmúlt évtizedekben nem volt olyan rétege a társadalomnak, amelyik nem szenvedett veszteséget.
William Ury gondolata, miszerint egy békítő folyamat végére helyreáll a „respekt” – az újralátás –, pontosan ehhez kapcsolódik. A gyógyulás pillanatában nemcsak azt látom másképp, aki bántott, hanem önmagamat is: a saját szenvedésemet, de a megküzdésemet, az erőmet, a képességeimet, a tehetségemet is. Amíg csak áldozatként tekintek magamra, addig a kiszolgáltatottságom dominál, és nem tudok valódi felelősséget vállalni magamért. Egy áldozattudatiságtól szenvedő tömeg ugyanezt éli meg: nem azért nem vállal felelősséget, mert nem akar, hanem mert akarva-akaratlanul egy olyan identitás foglya, amelyik korlátozza a cselekvőképességét.
A traumatudatos vezetői kommunikáció ezért egyszerre gyógyító és felhatalmazó. Nem elég, ha a vezető „megérti” a közösség fájdalmát; úgy kell beszélnie, hogy közben lassan visszaadja az embereknek a belső hitüket abban, hogy képesek a saját sorsukat jól irányítani. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a sérelmeket nevezi meg, hanem a megküzdést is, nemcsak a veszteségről beszél, hanem az erőről, amely a veszteség ellenére is jelen van. Így tud a vezető abban segíteni, hogy a közösség az exkluzív áldozattudatiságból az inkluzív felé mozduljon: hogy ne csak a saját szenvedését lássa, hanem a saját felelősségét és lehetőségeit is.
A traumatudatos vezetői kommunikáció és jelenlét kifejlesztése nem ördöngösség, hanem egy követhető folyamat. Az első lépés a megértés, rálátás pillére, a kollektív traumával kapcsolatos tudás elmélyítése: annak megértése, hogy az exkluzív áldozattudat fenyegetettséget és ellenségességet szül, míg az inkluzív áldozattudat képes megnyitni az együttérzés és az egymásra figyelés támogató tereit. A vezetőnek tudnia kell, hogy a közösség reakciói nem a jelenből fakadnak, hanem a múltból, és hogy a fenyegetettség élménye mélyen belénk kódolva, idegrendszeri szinten gátolja a kiszabadulást.
A második lépés, a feldolgozás, gyógyulás pillére a vezetők fejlesztése érzelmi tudatosság és érzelemszabályozás tekintetében. A vezető csak akkor tud gyógyító módon megszólalni, ha a saját indulatait, félelmeit és belső feszültségeit nem adja át feldolgozatlan formában a közösségnek. Ez a belső munka teremti meg azt a stabil alapot, amelyből valódi gyógyító jelenlét fakadhat – azt a fajta belső „respektet”, amelyben a vezető nemcsak a másikat látja újra, hanem önmagát is: a múltbeli sérelmeit feldolgozva a saját megküzdését, erejét és felelősségét.
A harmadik pillér a gyógyító jelenléthez a traumatudatos, inkluzív és felhatalmazó kommunikáció kialakítása. Olyan nyelv használata, amely nem a sérelmekre erősít rá, hanem az együttérzés és a belső erő lehetőségeire is.
A vezető akkor mozdítja a közösséget az exkluzív áldozattudatból az inkluzív felé, amikor a kimondás nem megaláz, hanem megértést teremt, és amikor a múlt felidézése nem újbóli ellenségességet szül, hanem lehetőséget ad arra, hogy a társadalom újra felelősséget tudjon vállalni önmagáért.
Névjegy
Móricz Emese traumatudatos coach, vezetőfejlesztési specialista. Nemzetközi vállalatok vezetőjeként kezdte karrierjét, 2006 óta vezetők fejlesztésével foglalkozik. Munkája során Európa szinte minden országában tartott képzéseket, és eddig mintegy háromezer vezető vett részt a programjain. Többéves vezetőfejlesztési projekteket vezetett olyan nagyvállalatoknál, mint a Lufthansa Systems és az NNG, továbbá a METU Transformational Agile Leadership mini-MBA-programjának egyik fő fejlesztő-oktatójaként dolgozott 2019 és 2021 között.
Szakmai fókusza a vezetői működés mélyebb, idegrendszeri és pszichológiai alapjainak a megértése, valamint azoknak a kommunikációs mintáknak a meggyökereztetése, amelyek képesek bizalmat, együttműködést és stabilitást teremteni nagy terhelés alatt is. 2014 óta foglalkozik traumákkal, és egy nemzetközi kutatócsoport tagjaként azt vizsgálja, milyen módszerek hoznak tartós változást egyéni és kollektív traumák feldolgozásában.
2022 óta a Magyar Nemzeti Múzeum Málenkij Robot Emlékhelyen vezet tárlatokat egy történésszel közösen, Elhallgatott sorsok címmel. Ez a munka mélyen összekapcsol a magyar történelmi veszteségek feldolgozatlan rétegeivel, és élő tapasztalatot ad arról, hogyan öröklődnek tovább a kollektív traumák a mai generációk identitásában és kommunikációjában.
Munkásságának középpontjában az a vízió áll, hogy traumatudatos társadalmat hozzunk létre – olyat, ahol a vezetők kommunikációja nem újratermeli a félelmet és a megosztottságot, hanem képes gyógyítani, szabályozni és példát mutatni. Hisz abban, hogy a parlament kommunikációs kultúrájának a megújítása kulcsfontosságú lépés Magyarország társadalmi regenerációjában és hosszú távú stabilitásában.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. augusztus 9-én.
