A Tűz című, Bécsben megjelenő irodalmi hetilap szerkesztősége 1922 nyarán Gaál Gáborra bízta a kritikai rovat vezetését. (A lap költészeti reszortját ugyanakkor Franyó Zoltán szerkesztette.) Gaál Gábor rovatvezetői programadó cikkében (Irodalmi nevelés, Vál. írások I. 46–49.) a kritikai rovat hivatását a nemzeti művelődés Kármán József-i eszményének, „a nemzet csinosodása” ügyének szolgálatában látta. A nemzeti művelődést világirodalmi műveltséggel kívánta megalapozni, hangsúlyozva, hogy a világirodalmi műveltség fogalmát nem meríti ki az olvasottság, nélkülözhetetlen eleme a rendteremtés, a világnézeti tájékozódás, az állásfoglalás is.
A provinciális beszűkülés ellen meghirdetett világirodalmi műveltség és tájékozottság programja természetszerűen jelentette a világkultúrában ez idő tájt oly dinamikusan fellépő különböző avantgarde műveszeti irányzatokban való tájékozódást is. (Ezekkel volt már találkozása egyetemi hallgató korában is, közvetlenül a háborút megelőző években.) Hogyan vélekedett róluk a húszas évek első felében?
A MEGTÉVESZTŐ LÁTSZAT
Erre a kérdésre a Válogatott írások avantgarde-témájú bíráló cikkei nem kínálnak egyértelmű választ. Ezek az írások leegyszerűsített képletet adnak. Aki pedig a problémát e leegyszerűsítések abszolutizálása mentén próbálja megfejteni, annak óhatatlanul megtévesztő választ sugallnak. Félreértések elkerülése végett: a leegyszerűsített képletet lényegesen nem korrigálná publikált írásainak még oly bő válogatása sem. Azok a kulcsfunkciót betöltő adalékok, amelyek a kötetekben olvasható cikkek ellentmondásait megnyugtató módon feloldják, megfejtik, G. G. bécsi jegyzetfüzeteiben találhatók meg. (Írásos hagyatékából négy jegyzetfüzet került elő ezekből az évekből.)
Ez a magyarázata annak, hogy a Válogatott írások egyik recenzense, a szocialista avantgarde-irodalom kérdéseiben kiváltképpen illetékes Illés László (az Irodalomtörténeti Közlemények 1967. évi 5–6. számában) csupán a kötetek anyagára utalva arra a megállapításra jut, hogy „a realizmuscentrikus irodalomszemlélet következményeként Gaál nem rokonszenvezett a húszas-harmincas évek avantgarde-irányzataival”. De mivel a tanulmányozott szövegek ellentmondó mozzanatai és meggondolkoztató fogalmazásbeli árnyalatai nem kerülik el figyelmét, e megállapítása érvényét az irodalomra korlátozza: más területre (ipari formatervezés, színház) ez a megállapítás nem terjeszthető ki – hangsúlyozza. Az irodalomban viszont Illés László feltevése szerint G. G. a gondolatiságot félthette az irracionáliáktól, a világnézeti idealizmustól, amit nem egy expresszionistánál vagy szürrealistánál tapasztalhatott. A tények azonban e képnek még további árnyalására késztetik a jó érzékű recenzenst. Figyelmét nem kerüli el az sem, hogy G. G. később is milyen nagyra becsüli az avantgarde-irodalom különböző eredményeit, Illés szavaival, hogy „a megszülető, feltörekvő proletár irodalom által főleg az avantgarde-tól átvett műfajokat, formákat, struktúrákat elfogadta és beépítette realizmus-felfogásába”. Tehát: a hagyományos értelemben vett realizmus-koncepción alapuló kezdeti fenntartásai ellenére végül is részleges engedményeket tett az avantgarde-nak. A Válogatott írások két kötetéből az avantgarde-jelenség ilyenszerű értelmezését lehet kiolvasni. Ezen túl legfeljebb még egy kis bizonytalanság marad a módszeresen vizsgálódó kutatóban, csak meghatározatlan sejtése annak, hogy ebben az értelmezésben nincs minden a helyén. Észlelhetjük ezt Illés Lászlónál is, amikor a jelenség paradox voltát kénytelen megállapítani. Szerinte paradox módon egy „lényegében ambivalens magatartás” tette képessé Gaál Gábort arra, hogy eredeti – tehát hagyományosan – realista koncepciójába korszerű vívmányokat épitsen be. Ezzel az „ambivalens magatartással” viszont máshol ütközünk újabb ellentmondásba. Hiszen szigorúbb szóval elméleti eklekticizmusnak kell neveznünk ezt az ambivalenciát, ami megint sehogy sem illeszthető be Gaál intellektuális- és jellemportréjába, amelynek legjellegzetesebb vonásaként rajzolódik ki egész élete során az elméleti igényesség és elvi következetesség, vagy ahogy ő maga nevezte ezt: „a vagy-vagy”-attitűd.
Másként ítéli meg Gaál Gábornak az avantgarde-hoz való viszonyulását Szász János A Korunk költészete című antológia bevezető tanulmányában. Érthető módon. Míg Illés László csak a Válogatott írások két kötetének témánkat illetően korántsem konkludens szövegeire volt utalva, addig Szász János, mint a Korunk-antológia szerkesztője, természetesen összeveti a Gaál-írásokat a szerkesztő művével, a Korunk évfolyamaival is, pontosabban azzal, amit a Korunk versanyaga (1932–1940) szerkesztője avantgarde-vonzalmáról vall, s e Korunk-anyag nem csupán az előbbihez hozzáadható plusz: világánál a Gaál-írások is többet mutatnak meg magukból. Szász János tehát jól látja, hogy G. G. „az avantgarde benső harcainak részeseként” birkózik annak ellentmondásaival, hogy „nézeteit az avantgarde-ról (…) a jelenség bonyolult összetevőinek bírálata és megértése jellemzi”, hogy „Gaál esztétikája a harmincas évek első szakaszán az avantgarde-művészet csúcsteljesítményeiben (…) az új forradalmi költészet egyik fontos formanyelvi forrását látta”.
A FORGATAG FŐSODRÁBAN
Hogyan viszonyul hát G. G. az avantgarde-hoz? Kérdésünk legalább egy évtizedet átfogó történelmi folyamatra vonatkozik. Ennek során: 1. fejlődik G. G. – még pedig döntő módon (az önmaga elvesztésének válságától a kommunista mozgalomban való önmaga megtalálásáig, filozófiailag az irracionalizmus felé való átmeneti közeledéstől a marxizmus-leninizmusig; 2. rendkívül bonyolult módon változik az avantgarde, amely a kezdet kezdetén sem volt egységes irányzat, hanem egymásból kinövő, egymást támogató és gáncsoló, egyetértő és vitázó, összefonódó és szétváló, ellentétes irányban mozgó, sokféle változatban polarizálódó irányzatok tarka zajlása.
Nos, G. G. nem a hagyományos realizmus partjairól szemléli a húszas évek tarka avantgarde-kavalkadját, hanem éppenséggel benne van a forgatag fősodrában, töpreng és vitázik, azonosul és szembefordul (még pontosabban: közeledve egyes avantgarde-irányzatokhoz, szükségszerűen más, ugyancsak avantgarde-irányzatoktól távolodik), hogy a harmincas évek elején az avantgarde megtartva-meghaladásával jusson el „új-realizmus”-koncepciójához, amelyet elnevezésében is megkülönböztet a hagyományos realizmustól. (Később a szocialista realizmussal azonosítja.) Az avantgarde-vívmányokat pedig mindig is realizmus-eszménye szerves alkotó részének tekinti majd.
Mivel igazolhatjuk fenti megállapításunkat? Kiinduló pontnak egyértelmű és félremagyarázhatatlan a húszas évek legkorábbi Gaál-dokumentumainak, a bécsi jegyzetfüzeteknek a tanúságtétele. E jegyzetek mai olvasója még az új művészeti irányzatok – expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus – iránt tanúsított rokonszenvnél is jellemzőbbnek találja a naturalizmus, realizmus, materializmus elutasításának indulatos, szenvedélyes hangját. (Jegyzeteiben nem használ következetes terminológiát, a naturalizmus itt hol irodalmi stílusirányzatot jelent és összemosódik a realizmussal, hol filozófiai irányzat megjelölésére szolgál, mint a vulgármaterializmus szinonimája, más szövegekben viszont a materializmus és pozitivizmus kontúrjai mosódnak össze.)
A bécsi füzetekben az avantgarde-irányzatok közül csupán a futurizmust utasítja el, mellékesen, egy-két megjegyzésben, a naturalizmust, realizmust és materializmust viszont mindig frontálisan támadja, íme, néhány szemelvény: „A ma irodalma hadat üzen minden realizmusnak, minden olyan
művészetnek, mely az életet át akarja menteni mint valóságot a műveszi formába. Minden jelenkori irodalom konstruáló (…) Amit eddig az irodalomban egyedül lehetséges értelmezésen vettünk, a valóság és művészet viszonyát illetőleg, az hamis feltevés volt”. Ugyanebben a jegyzetben a keletkezőben levő új étoszról, a dogmává lett hagyományok felrúgásának szükségességéről ír, és arról, hogy a korszerű író típusa a forradalmár, nem az akciót illetőleg, de a mentalitást”. (1. sz. füzet, 3–11.)
Más helyt a naturalizmus líráját bírálja. Ez a költői magatartás szerinte a pillanat érzéki benyomását akarja költészetté emelni, a líra rugója a pillanat hajszolása lesz, kialakul a költő egy olyan típusa, amely mindig a pillanatot várja, a termékeny percet. S a lényeg az, hogy ezt kívülről várja. Tehát nem pusztán az ösztönösséget kifogásolja, hanem a kívülről ösztönzést, amiért is ezt a költői naturalizmust mint „tudatossághiányt” utasítja el. (4. sz. füzet, 14–16.)
Még egy jegyzetéről szóljunk itt, elsősorban döntően fontos fenntartásáért. A művészi megélés és alkotás különböző „formáit” vizsgálva, az alsó fokon kezdi, „a közönséges élés” fokán, amikor a látás-hallás nem tudatos funkció, a lélek nem realizálódik. „Ez a látás tiszta fotografikus” – szögezi le. Ez az alapja „a naiv naturalizmusnak és naiv realizmusnak”. S ez után a következő – most már szó szerint idézett – szöveg olvasható: „Azonban ezektől a látásoktól sem tagadható meg minden érték, mert a megírás irodalmivá avathatja (Heinrich Mann: Göttinen, Carl Sternheim novellái és drámái).” (4. sz. Füzet, 33–39.)
IZMUS – DOGMÁK NÉLKÜL
Fontos megjegyzés ez. Benne elvi szinten megfogalmazva az, ami kritikusi gyakorlatát jellemzi (és megtéveszti a majdani kutatókat): a művészi alkotás megítélésében nem vezetik doktrinér szempontok és izmus-dogmák, hanem mindig csak az alkotás művészi megformálása és a mű állásfoglalása. Ebből kerekedik a Válogatott írások első kötetének elején az a fonák kép, hogy néhány esetben egymást követi, például, naturalista mű dicsérete és avantgarde-produkció elmarasztalása. A megtévesztő jelenség egyszerű titka pedig az, hogy G. G. „elvei fenntartásával” az egyiket jónak, a másikat sikerületlennek ítélte meg.
Ez történik Révész Béla: Mindenkivel egyedül című novelláskötetének kritikájában, mert Révésznél „a naturalista jellegű mese egy ragyogó esztétizmussá desztillálódik”, s bár megjegyzi, hogy „a stíl-flaubertizmus (…) sok helyen lankaszt” (a figyelmes és tájékozott olvasó több helyt is felismerheti ilyenszerű közbevetett fenntartásait a naturalizmussal szemben, más helyt meg a szerző naturalizmusát kimagyarázó, mentegető sorokat), egészében a könyvet mint művészi alkotást sikerültnek tekinti. (Válogatott írások I. 50–52.)
Még tanulságosabbak a Sztanyiszlavszkijról szóló színikritikák. Az olvasó első – felületi – benyomása ezekről az írásokról az. hogy a naturalista szinjátszás dicsőítését, az expresszionista színház elmarasztalását fogalmazzák meg. Valójában: hódolat ez Sztanyiszlavszkij művészetének, aki „még ma is a naturalizmus eszközeivel dolgozik”, de – állapítja meg máshol – nála a „természethez való hűség sokkal többet jelent, mint másolás” – vagyis: többet jelent mint naturalizmus, bár a naturalizmus eszközeivel dolgozik. Valóban fölébe helyezi Sztanyiszlavszkij színházát az expresszionista rendezői kísérleteknek. amelyekből – új dráma hiányában – még nem nőtt ki az új színház. De végül is éppenséggel nem a naturalizmust dicséri Sztanyiszlavszkijnál, hanem a magasrangú művészetet, és nem az expresszionizmust ítéli el, amely „sok újat és jót hozott” (vö, Válogatott írások. I. 56–57. és 77–78.), hanem az expresszionizmus felületes divatkonjunktúrájától óvja a színházat.
És magát az expresszionizmust is.
Megjelent A Hét I. évfolyama 7. számában, 1970. december 4-én.
