A szolnoki Ünnep Könyvhét megnyitója
Az Antarktisz jégtakarójának olvadását és az esőerdők pusztulását aggódva követjük, de arról már kevesebb szó esik, hogyan apad napról napra a magunkkal hozott tudás, hogyan fogy azoknak a száma, akik még tudják, hogy a könyv titok, vigasz, fegyver és társ. – Tóth Krisztina beszéde csütörtökön hangzott el Szolnokon, az Ünnepi Könyvhét szolnoki megnyitóján.
Nemrégiben egy ismerősöm szerette volna eladni a lakását. Szép, könyvekkel teli nappalijáról tetszetős fényképeket készített a délután beáramló, teaszínű fényben. Az ingatlanos megkapta a fotókat, aztán az eladó lakásról egy drapp konyhapultot és egy mikrohullámú sütőt töltött fel a portálra profilképnek. Ismerősöm értetlenkedő kérdésére, hogy ugyan miért nem a meleg, intellektuális hangulatú nappalit mutatta meg, az ingatlanos szabadkozni kezdett: – Nézze, ne haragudjon meg érte, de egy könyvekkel telezsúfolt lakást képtelenség manapság eladni. Egy ilyen faltól falig könyvespolc mindenkit elriaszt!
Ismerősömnek, aki a könyv embere, elkerekedett a szeme a szemüvege mögött. Az ingatlanos szelíden elmagyarázta, hogy egy tömött könyvespolc bizony nagyon öreges benyomást kelt. Rosszabb, mint egy láncdohányos lakása. Az emberek az ilyen lakást nagy ívben elkerülik.
Én is tapasztalom, hogy egyre kevesebben gyűjtenek otthon könyveket. Hogy a mobilitás, a könnyedség fontosabb, mint a könyvek felhalmozása. Alig akad már olyan harmincas, negyvenes, aki leemeli otthon a polcról Vörösmarty vagy Kosztolányi összegyűjtött verseit, hogy csak úgy belelapozzon.
Jó volna erről valamiféle statisztika. Hogy hány könyv van ma átlagosan egy magyar háztartásban. Jó volna tudni, hogy milyen mértékben fogynak a könyvek és velük az olvasók. Az Antarktisz jégtakarójának olvadását és az esőerdők pusztulását aggódva követjük, de arról már kevesebb szó esik, hogyan apad napról napra a magunkkal hozott tudás, hogyan fogy azoknak a száma, akik még tudják, hogy a könyv titok, vigasz, fegyver és társ. Testvérim vannak, számos milliók, ahogy Vörösmarty írja a Gondolatok a könyvtárban című versében, csak meg kell találnom őket. Elrejtőztek könyvekkel telezsúfolt, öreges lakásaikban, és nem szívesen jönnek elő manapság.
Ha én magam fognék neki a kutatásnak, és minden járókelőt megszólítanék, mondjuk, a budapesti Keleti pályaudvar előtt, vajon mennyit kellene várnom a számos milliók közt felbukkanó testvérlélekre, az Olvasóra? Játsszunk csak el a gondolattal! Megszólítanék sorban minden egyes szembe jövőt.
Ne haragudjon, uram, éppen Szolnokra indulok megnyitni az Ünnepi könyvhetet. Önnek mi jut erről eszébe?
– Nincs pénzem, nem adok.
– Szolnokra? Nem ott van az a repülőmúzeum?
Ne haragudjon, asszonyom, éppen Szolnokra indulok megnyitni az Ünnepi könyvhetet. Önnek mi jut erről eszébe?
– Nem veszek semmit.
– Na, húzz el a vérbe!
– Ez valami kandikamera?
– Szolnokra? Aha. De mi az a Könyvhét?!
Ott szobroznék három teljes napig étlen-szomjan, a Keleti pályaudvar előtti kövezett téren, lassanként kiszáradnék, szédülnék, megszoknának, aztán lepiszkítanának a városi galambok, de én továbbra is állhatatosan megszólítanék mindenkit, mígnem végre-valahára szembejönne a várt testvérlélek, az Olvasó, aki meglepő módon még ismerné a magázódás ősrégi szokását is. Így válaszolna nekem nyájasan:
– Valóban Szolnokra utazik? Nocsak, hiszen ott él a kiváló költő, Jenei Gyula is, aki az Eső című irodalmi folyóiratot szerkeszti. Mondja csak, véletlenül nem a Verseghy Könyvtárban lesz a megnyitó?
Csakhogy mindez már a harmadik napon történne, addigra rég lekéstem volna a vonatot, a megnyitót, és nem olvasnám most fel itt ezt a szöveget.
Vagyis tulajdonképpen jó és helyes, hogy nem vágtam bele ebbe a személyes, teljességgel amatőr kutatásba, hogy felmérjem a magyar lakosság olvasási szokásait. Hogy lesújtó volna az eredmény, azt így, minden kérdezősködés nélkül is bátran megmondhatom, elég csak magamra nyitnom a televíziót vagy beleolvasnom a kommentekbe bármilyen tetszőleges hír alatt.
Én magam a könyvgyűjtők nemzedékéhez tartozom. Otthon annyi kötetem van, amennyi kitenne egy fiókkönyvtárat. A polcokat, hogy fenntarthassam a betűrendet, újra és újra át kell rendeznem. A magyar szerzők közül különösen a V és az M betűs kollégák írnak feltűnően sokat, ott előbb utóbb mindig tömörülniük kell a már helyükön álló könyveknek, vagy fektetve jönnek föléjük az újonnan érkező társak. Amíg Tandori Dezső élt, a T betűs polc is kritikus zónának számított, és boldogan adtam egyre nagyobb és nagyobb polcszakaszt szaporodó műveinek.
Időnként át kell gondolnom, hogyan tudok újabb helyeket felszabadítani. Három héttel ezelőtt, hétfőn például végzetes lépésre szántam rá magam.
Évek óta próbáltam értékesíteni a régi szótáraimat. Az antikváriumok nem veszik át őket, az ismerőseim sorban kiröhögtek, amikor a gyerekeiknek ajánlottam fel a régi orosz vagy francia szótárakat. Később kitettem a szótárakat a kerítésre. Senki sem nyúlt hozzájuk. Szemerkélni kezdett az eső, behoztam őket. Végül mindet összecsomagoltam, és levittem a pakkot a szelektív hulladékgyűjtőbe. Miközben cipeltem le a lépcsőn a teli Ikea-szatyrot, tudtam, hogy amit teszek, az bűn, hogy most olyan vagyok, mint a gyilkoló vadőr, akinek a meglévő állományt kell védenie.
Iszonyú érzés volt. Dübögve hullottak alá. Gáldi László – Uzonyi Pál: Magyar-orosz, orosz-magyar szótár. Bumm. Eckhardt Sándor: Francia magyar, magyar francia szótár. Bumm. Országh László: Angol-magyar, magyar-angol szótár. Bumm. Igyekeztem a felszabaduló, értékes helyre gondolni, de közben keservesen éreztem magam.
Olyannyira, hogy másnap reggel papucsban lerohantam kihalászni a kedves, régi szótáraimat. Rádöbbentem, hogy hülyeséget csináltam. Csakhogy a szelektív szemetet kedden viszik el, a kiürített kukát már vissza is tolta egy lakó a helyére.
Ha meghalok egyszer, a gyerekeimnek egy könyvekkel telezsúfolt lakást kell majd értékesíteniük. Nehéz dolguk lesz. Én pedig már tudom, hogy azok a kidobásra ítélt, senki által sem forgatott szótárak valójában mi magunk vagyunk. Foszladozik a borításunk, nem kellünk már senkinek, csak az értékes helyet foglaljuk.
Fogynak az olvasóink, hiába vagyunk telis-tele szavakkal.
Állítsuk meg az Antarktisz jégtakarójának olvadását, az esőerdők pusztulását, és az olvasók millióinak fogyását. Vigyenek haza egy-egy egy új könyvet magukkal innen, a Könyvhétről, és csúsztassák szépen arrébb a polcon a többit. Siratom az agyonhasznált, ezerszer fellapozott, pecsétes és foszladozó borítójú, öreg szótáraimat. Ott döngenek a visszhangos sötétben az aláhulló szavak: livre, книга, book. Vigyázzunk a szavainkra, mert késő lesz, és mire felébredünk, már semmi sem marad, csak a szótár nélkül is érthető hangulatjelek. 🙁
A szolnoki Ünnep Könyvhét megnyitója 2022. június 9-én.
