Sajnos nem tudok úgy örvendeni A Hét szerkesztősége által kezdeményezett vitának, ahogy illenék. Azért nem, mert a tudománynépszerűsítés problémája igen későn kerül napirendre komolyabb formában. Aki aggódik tudománynépszerűsítésünk mai helyzete miatt, a vita alkalmával elmondja majd javaslatait, véleményeit. Semmiképpen nem elég azonban ennyi: a továbbiakban gyakorlati intézkedésekre van szükség, hogy ne maradjon minden a régiben, hogy ezek a javaslatok valósággá váljanak. A múltat s a jelenlegi helyzetet véve tekintetbe, az említett kezdeményezés mindenkit csak örömmel tölthet el.
Abból kell kiindulnunk, hogy „az oktatás nem szorítkozik az iskolára csupán, hanem mindazoknak az információknak az összességét jelenti, melyet a társadalom a mozgásban levő civilizációra fogékony ember kialakítása céljából közöl” (Mircea Maliţa: A 2000. év krónikája). Minden ország jövőjét elsődlegesen az határozza meg, milyenné alakítja felnövő nemzedékeit. E tekintetben pedig már igen súlyos mulasztásaink vannak.
Minden oktatás célja és értelme – azt hiszem – így foglalható össze: 1. széles körű érdeklődés kialakítása 2. a lényeges és a lényegtelen elválasztásához szükséges képesség kialakítása. Ez utóbbi az információk tömegében való eligazodás képességét is jelenti. Mind gyorsabban változó világunkban a fejlődés legerősebb fékezője nem az anyagi eszközök hiánya, hanem az a tény, hogy a társadalom tagjai nehezen alkalmazkodnak az új megfelelő befogadásához.
Az érdeklődés kialakításához (nem egyszerű felkeltéséről van szó) szükséges, hogy az aktív tanulás során ki-ki egyéni erőfeszítéssel jusson az ismeretek birtokába. A szellemi akadályok legyőzésének élménye az az ösztönző erő, mely újabb szellemi kalandok keresésére késztet. Oktatásunk azonban jobbára még ma is a szokványos tanórákra épül, ahol a diák aktív szerepe minden javítgatás ellenére 50 százalék alatt marad, és amin a modern oktatási eszközök bevezetése sem segít, ha a módszereket nem változtatjuk meg alapvetően. Tankönyveink legnagyobb része ma is száraz adathalmaz, a gondolkodtatást kevéssé szolgálja.
Hogy jön ez a tudománynépszerűsítéssel kapcsolatos vitához? Úgy, hogy csak a fentieket is számbavéve mérhetjük fel társadalmunk oktatást szolgáló eszközeinek reális helyzetét.
A tudománynépszerűsítő cikkek (ha jók) a gondolkodtatásnak és különösen az érdeklődés kialakításának kitűnő eszközei lehetnek, hiszen eleve feltételezik az olvasó önálló erőfeszítését. E tekintetben némileg pótolni tudnák az iskolai oktatás hiányosságait is. Az érdeklődési körök kialakításával segítséget nyújthatnának a pályaválasztásban is.
A helyzetet mindnyájan ismerjük. Tudománynépszerűsítésünk töredékes és esetleges, gyakran csak a szenzációéhség kielégítését célozza. Azt hiszem azonban, hogy kielégítő megoldást nem is várhatunk azoktól a lapoktól, melyek jelenleg e feladatra vállalkoztak. Román nyelven sem sokkal rózsásabb a helyzet, hiszen évtizedeken át tulajdonképpen egyetlen lap, a Știinţă și Tehnică foglalkozott a műszaki tudományoktól kezdve a biológiáig minden tudományág népszerűsítésével.
A magyar nyelvű tudományterjesztésre visszatérve, szerintem égető szükségesség az ifjúsági lapokat (Napsugár, Jóbarát, Ifjúmunkás) rendszeres tudományos melléklettel ellátni. Ezek lehetséges szerepéről és profiljáról a szerkesztőség kerekasztal-értekezletén már szó esett. Néhány évvel ezelőtt lapjainkban vita folyt művelődésünk irodalomközpontúságával kapcsolatban.
A vita hatása A Hét kerekasztal-értekezletén elhangzottak bizonysága szerint nem tükröződött kellőképpen a kiadók terveiben. Vajon ennek a vitának is hasonló eredménye lesz?
A kerekasztal-értekezleten kevesellték a népszerűsítéssel foglalkozók számát, sőt szó esett arról is, hogy nálunk nincsenek „főhivatású népszerűsítők”. Hogy valaki ezt választhassa főhivatásának, ahhoz az szükséges, hogy meg tudjon élni belőle, és itt megint az említett mellékleteknél és a magyar nyelvű folyóiratnál kötöttünk ki. Mert a tudományterjesztés hivatásszerű űzése csak bajosan egyeztethető össze például a tanári pálya elfoglaltságaival.
Szó esett arról is, hogy hiányoznak a környezetünk földrajzi, természetrajzi stb. leírásával foglalkozó munkák. Erről jut eszembe, hogy Barna Andrásnak, a Szatmár melletti Daróc tanárának Szatmár megyéről szóló jól dokumentált, térképekkel ellátott kézirata várja jó ideje a kiadót, de hiába. Vajon hány ember van még szerte az országban, akinek ha nincs is készen anyaga, de a benne rejlő képességek csak érdeklődésre, lehetőségre várnak?
Nem ad okot az ujjongásra a könyvterjesztés már számtalanszor szóvátett problémája sem. Életünk minden területe szakembert igényel, vajon pont a könyvterjesztésé lenne kivétel? Többször felvetődött annak a gondolata is, hogy legalább kikérjék szakemberek véleményét a könyvek megrendelésekor, de mindez süket fülekre talált.
Hogy mindezek ellenére mégis hiszek a kérdés pozitív megoldásában, az annak tulajdonítható, hogy végül mindnyájan szükségszerűen rájövünk: a haladás szempontjából a legnagyobb érték az emberi értelem, és minden, ennek művelésére fordított fáradozás vagy összeg búsásan megtérül. Mint Mircea Maliţa írta A 2000. év krónikája című könyvében: „A haladás legfőbb parancsnoksága, a gyors fejlődés kulcsa, a legnagyobb hatásfokú beruházás: az oktatás”. Mert a haladás állandó változást, a tudomány legújabb vívmányainak az ember szolgálatába állítását jelenti. És a „tudomány eredményeinek alkalmazása nem annyira azt jelenti, hogy új dolgokat oldunk meg segítségükkel, mint inkább azt, hogy rendelkezünk az azokat megértő és alkalmazni képes emberekkel”.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.