Szöget ütött a fejembe egy érv. A szurkolásról. Húsz év után nyilván gondtalanul engedem el a fülem mellett a vádakat, miszerint nem is vagyok magyar, továbbá sejthalmaz és véglény, valamint tornából felmentett. Ezeken csak röhögök, van ebből ezerszám, nem hat meg.
Legjobban akkor mulatok, amikor alig bírja szegény kinyögni a szitkait, mert én, a zsidólibsi hazaáruló kábé tizenötször jobban beszélem édes anyanyelvünket, mint a feldemhedett honfi, akinek alany és állítmány, meg általában a szavak jelentése és az írásjelek is gondot okoznak. De azért ő a magyarabb, hogyne.
Csak az érint meg, amikor valaki érvel, és elgondolkodtat. Az ellenvetés úgy szól, hogy bajnokaink – még ha nagyjából érdektelen sportágakban versenyeznek is – annál jobban teljesítenek, minél inkább drukkolunk nekik. És hogy ez benne a szép, a buzdítás, meg az a természetfeletti kapcsolat, ami létrejön ilyenkor a tévé előtt ordító polgár, meg a stadionban indiánszökdelő sportoló között.
Oké, ezt megértem. Biztos motiváló úgy versenyezni, hogy maga mögött tudja az ember azt a sok lelkesen integető drukkert. De hány világhírű magyar van, akinek nélkülöznie kell ezt a segítséget? Lékó Péternek talán nem esne jól, ha egy sakkpartin a háta mögött pár száz ultra üvöltene, hogy Anand, Anand, homoszexuál…
Perényi Miklósnak vagy Fischer Ivánnak hányszor kellett úgy kiállnia egy szál csellóval vagy karmesterpálcával a Carnegie Hallban, hogy egy árva molinón se olvashatták, hogy RIA-RIA-HUNGÁRIA?
Szegény Kocsis Zoltán! Ő talán nem örült volna, ha egy-egy nehéz zongoraversenyen megtámogatjuk azzal, hogy kopasz férfiak huhognak az ellenséges zenekarra, főleg ha van benne színesbőrű. Vagy ha dobálnák őket vécépapírral. Vagy legalább úgy adnák a tévében, hogy közben egy beszédkényszeres pszichopata ordít, hogy “és bebillenti, bebillenti neki, nem hiszem el ezt a billentést, megcsinálta! Zolika, istenem, kicsi fiú!”
Nehéz ezt innen eldönteni. Talán csak maguk a versenyzők a megmondhatói. Mindenesetre eddig valahogy megvoltak enélkül, és egész jó pontszámokat hoztak a maguk sportágában.
Lehet, hogy mégis megy minden teljesítmény a maga útján anélkül, hogy bárki magából kivetkőzve ugatna akár a helyszínen, akár a képernyő előtt. És pláne még úgy is érezné, hogy ettől ő is csellózik, sakkozik vagy zongorázik.
Vagy csak vannak az emberagynak különböző fejlettségi szintjei.
Forrás: Újnépszabadság