A Konklávé egy kiváló film egészen az utolsó tíz percéig. Nyilván nem vagyok egyedül azzal, hogy ateistaként is érdekel az egyház története és jelene, az egész kétezer éves, bizarr intézmény, ahonnan cölibátusban élő férfiak csaholnak a melegekre, amiért azok nem szaporodnak. A film ebbe a bohókás társaságba enged betekintést, ennek is a legtitkosabb szívcsakrájába, a pápaválasztó buli intrikáiba. A Szentlélek nyilván nincs jelen, a frakciók, pártok, aljas cselszövések annál inkább. Kiváló színészek, reális törésvonalak, logikus taktikák és ambíciók, színek, kamera, minden a helyén.
Aztán a végén megválasztanak pápának egy interszexuális mexikóit. Töke van a menyasszonynak, méhe van a pápának!
És ebben a pillanatban úgy érzem, mintha egy szaros vécépumpával tömöckölnék le a torkomon azt, amit amúgy már megemésztettem, tudomásul vettem, és nem igénylek belőle leckéket. Igen, Imane Helif sem férfi, tudjuk. Léteznek ilyenek, van elég bajuk; senki ép ésszel és erkölccsel nem vonja kétségbe, hogy emberek, és nem akarja megkeseríteni az életüket.
De nem is akar állandóan velük foglalkozni. És nem óhajt felemelt mutatóujjakba futni minden sarkon, ahol számon kérik, hogy mit tett aznap a méhhel élő pápákért.
Épp elég érdekes és jó film lett volna ez úgy is, ha nem egy intertexmex nyeri a pápaválasztást, hanem egy libsi vagy egy fundamentalista; a katolikus egyház önmagában elég deviáns, groteszk, képmutató, korrupt, titkokkal terhes. És a legnagyobb titka nem az a béna fordulat, amit a film hoz – hanem az, hogy nincs semmiféle isten.
De nem, muszáj volt beleírni a vörös farkat, vagy hát a szivárványszín petefészket, mert az aztán mekkora dobás lesz. Akkora dobás volt, hogy abban az egy percben simán leszavaztam volna Trumpra.
Aztán nyilván verném a fejemet a falba, hogy nem a spanyol inkvizíciót akartam, de akkor meg már késő. Még szerencse, hogy épp nem volt választás, amikor megnéztem. De amikor Amerikában bemutatták, pont volt egy.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. február 22-én.