Évekig hittem, hogy ez csak az én őrültségem. Húzódozva hoztam elő egy hosszú autóúton, kollégák előtt; legfeljebb hülyének néznek, de köztünk marad. Aztán kiderült, hogy mindannyian átéltük.

Lemegy az ember a kedvenc boltjába, mondjuk a sarki Aldiba, megveszi, ami épp kell; felismeri a pénztárost, talán már a nevét is leleste a kitűzőjéről: Anett. És nyilván a kasszás is megismeri a szemüveges pupákot, aki hetente három-négyszer viszi a krumplit meg a karajt és a Röfi Ropit. Fizet, kártya lesz, és most el kell pakolni a zsákmányt, avagy a bevásárolmányt. Nem fér a hátizsákba, tehát zacskó elő – és jaj, a zacskó, az a rohadt zacskó, arra bizony rá van írva, hogy SPAR.

Lesunyt fejjel, elpirulva tuszkolom bele a kenyeret meg a paradicsomot, talán gyorsan meg lehetne fordítani, de hát úgyis látták már, mindannyian látták, tudják, lebuktam, és most megvan a véleményük. Én másik boltba is járok.

– Csak ha muszáj – mondanám, átfut az agyamon egy egész elfogadható történet arról, hogy Salgótarjánba szólított a munka, és ott csak Spar volt, de amúgy sose tenném, egyszer… megbotlottam, gyenge voltam, de már akkor megbántam.

– Nem is volt jó – mondanám a pénztárosnak, ha még meghallgatna, és nem a következő vevővel lenne elfoglalva. Panaszkodnék, hogy azoknál fonnyadt a hegyes-erős, nincs is Kovászos Cipó, és egyáltalán nem mosolyognak úgy, mint itt. De felém se néz. Talán nem vette észre – reménykedem, de hát észrevette, felvéste, megjegyezte, műszakzárás után kibeszélnek majd Tündével és Máriával, hogy az a szemüveges tökfej a Sparba is jár, hogy milyen álságosan bazsalyog rájuk, de simán leveszi a lábáról egy Budget sóspálcika. Minden férfi kurva!

Esetleg mondhatnám, hogy ajándékba kaptam ezt a sparos zacskót. Vagy hogy egy vendég hagyta nálam. Találtam az utcán. Ismeretlen személytől vásároltam a lengyel piacon. De úgyis tudnák… ezek a nők a vesémbe látnak, kiszagolják a félrelépést, nincs mentség. Az idegen bugyi előkerült, a hajszál a zakón, a kimosott mozijegy a nadrágzsebben.

Útitársaim megnyíltak, mindannyian érezték már ennek a súlyát. Van, aki visszafordul az utcáról, amikor rájön, hogy idegen zacskóval indult a boltba. Más akkurátusan készletet épít, és ravaszul a tájbaillő szatyrot húzza elő a katalógusból. És van, aki csak süllyed némán, vállalva a megvetést, és fogadkozik magában, hogy egyszer megjavulok én, jó leszek majd.

Eljátsszuk. Közben persze tudjuk, hogy sem a kasszás, sem a polcfeltöltő, sem senki a boltban le se szarja, vásárolunk-e máshol, és egyáltalán mennyire kötődünk ahhoz a sarki közérthez. Tudjuk, hogy a hűséget kártyákon tartják nyilván, beárazzák, megkapjuk érte az egy százalékot, hetven forint; ennyit ér az egész, Tünde és Mária pedig alapvetően csak haza akar már menni, és cseppet se bánja, ha végigvásároljuk a Lidlt és a Spart és a Tescót, felőlük akár a CBA-val is kikezdhetünk.

Csak szeretnénk, hogyha szeretnének. Pedig úgy lenne illő és helyénvaló. Van közünk egymáshoz, hiszen ők adják a betevő krumplit és a Röfi Ropit, én meg nekik a pénzt, ez mégicsak szeretet kell hogy legyen; hit, remény, szeretet, e háromból a legnagyobb a krumpli, annak neve legyen áldott. Hát nincs már köztünk semmi?

Milyen sok fájdalom lappang egy üres zacskóban.

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. november 15-én.