Hatvan éve, 1914. december 27-én hunyt el Herman Ottó. Szép, mozgalmas élete, tudományos munkássága mintha a szophoklészi szavakat példázná: „… az embernél nincs csodálatosabb“.
Herman Ottó 1835. június 28-án született Bréznóbányán, de igazi szülőföldjének a legmaradandóbb gyerekkori élményeket nyújtó borsodi Bükkvidék Hámor községét vallotta. Tudományos munkássága Kolozsváron kezd kibontakozni. Határtalan lelkesedése a természet iránt már gyerekkorában megmutatkozott. Nyugtalan, érdeklődő természete viszi el arra a meggondolatlan kiruccanásra is, ahonnan fülgyulladással tér vissza, ami egész életére kiható és egyre súlyosbodó nagyothallást eredményez.
A szabadságharc bukása után Ottót az apa előbb a korompai gépgyárba adja lakatosinasnak, majd a bécsi politechnikum előkészítő tanfolyamára küldi. Talán még ő maga sem gondolta, hogy későbbi munkássága során az itt elsajátított ónművesi eljárásnak mennyire hasznát veszi a tárolástechnikában. Szabadidejében bejár a múzeumba, ahol elmélyíti madártani tudását.
Betegsége ellenére tizenkét évi katonaságot szabnak rá, amiből a szerencsés véletlen révén csak hatot kell letöltenie. Katonáskodása alatt sok időt fordított önképzésre, tudományos megfigyelésre.
Lengyelországban önkéntesként támogatta a cári önkényuralom elleni nemzeti felkelést. Hazatérése után egy ideig Kőszegen fényképészkedik, ahol Chernel Kálmánnak, a híres természetbarátnak feltűnik Herman kivételes állatpreparáló és madártömő képessége.
Amint egyik tömött állatpéldányát a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet igazgatója, Brassai Sámuel meglátta, ismeretlenül is a múzeum konzervátorának hívta.
Kolozsváron adódott alkalma az autodidakta Herman Ottónak, hogy adottságait bizonyítva múzeumi konzervátorból tudományos kutatóvá váljék.
Már az ekkori tudományos beszámolóit külföldi szaklapok közölték. Külföldi kutatóútja elé rossz anyagi helyzete állít legyőzhetetlen akadályt.
Szorult helyzetében az újságíróskodással is megpróbálkozott, de a lap megalkuvó szerkesztőjével történt nézeteltérése miatt hamarosan fölhagyott ezzel a szakmával, önzetlen barátai támogatásával önerőből folytatta természettudományos munkáját. Ez a támogatás azonban nem elegendő elképzeléseinek véghezviteléhez, ezért az Afrikába való kivándorlás gondolata foglalkoztatja. Szerencsére közbelépett Szily Kálmán, a Természettudományi Társulat igazgatója, akinek közbenjárására Hermannak ösztöndíjat utaltak ki, ami elegendő volt további munkájának zavartalan folytatásához. A Társulat megbízásából feldolgozta többek között Erdély pókfaunáját. A magyar és német nyelven megjelent mű nemzetközi viszonylatban is jelentős természetrajzi monográfia. Azután halászati könyvével bővítette a tárgyi néprajz tudományát. Ezzel a művével ráirányította a figyelmet a halászatra, a vadászatra és a méhészetre. Szellemi útravalót ad Munkácsi Bernátnak és Jankó Jánosnak ázsiai kutatásaikhoz. Ellátta tanáccsal Bíró Lajost, Melanézia és Új-Guinea kutatóját. Szintén Herman Ottó madártani megbízatásával indul afrikai kutató – és vadászútjára Kittenberger Kálmán.
Kiadja Petényi Sándor madártani kutató szakirodalmi hagyatékát, ugyanakkor madártani intézetet létesít és megszervezi az első muzeológus és természettudományos festő, grafikus illusztrálógárdát. Bevezeti a madarak gyűrűzését mint a madárátvonulások nemzetközi megfigyelésének legeredményesebb módszerét.
Tudományos munkája mellett – melynek csupán érzékeltetésére sokkal nagyobb térre lenne szükségünk – aktívan politizált; rendkívül érdekli a művelődéspolitika. Harmonikusan egyesíti a tudóst a népművelővel: tudományos ismeretterjesztő előadásait, művelődéspolitikai beszámolóit tízezrek hallgatták nagy érdeklődéssel. A világon elsőként rendezett szabadtéri néprajzi kiállítást – ezt az 1900. évi párizsi világkiállításon úgy emlegették, mint a tudományos kiállításrendezés iskolapéldáját.
Élete vége felé visszavonult a politikai élettől, főképpen a Természettudományi Társulat nyilvános előadótermeiben és az általa alapított Ornitológiai Központban tevékenykedett fiatalos hévvel. Gyenge hallása miatt kétszer is baleset érte – a másodikat már nem tudta kiheverni.
Hóviharban kísérték utolsó útjára. A megvívott óriási nehézségeket is beleszámítva szép sorsa volt: még életében megérhette, hogy elismerjék.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.