Régi törekvés, hogy az eseményekről az érdekeltek gyorsan és félreérthetetlenül értesíthessék egymást, hogy a távol levő személyek élőszó útján értekezhessenek. Gondoljunk csak az óriási perzsa birodalom királyára, aki – hogy az ország bármely részében történő eseményekről gyorsan értesülhessen – minden irányban erős hangú őröket állított fel, akik mind az eseményeket, mind a király rendeleteit kiabálva továbbítoták, míg a hír rendeltetési helyére ért. (Ezek voltak a „király fülei“.) Nagy Sándor idejében e hírszolgáltatást „beszélő csövek“ használatával tökéletesítették.
A távbeszélő gondolata tehát visszanyúlik a legrégebbi időkbe; az első közelítő lépés a telefon felé az úgynevezett szálas telefon volt, amelyről 1667-ben Hooke angol fizikus emlékezik meg. A beszélő a szócsőbe beszélt, amelynek alapjára hártyát feszítettek a hangrezgések felfogására. A rezgések rostos anyag vagy fémszál útján jutottak a vevőkészülékbe, amelyet a hallgató a füléhez tartott.
A mai értelemben vett telefon korszaka akkor kezdődött, amikor a távbeszélés elérésére a villamos áramot próbálták felhasználni. 1837-ben említi az amerikai Page, hogy ha egy tekercsbe váltakozó irányú áramot vezetett, akkor a hozzá közel elhelyezett mágnes a váltakozásnak megfelelően „zümmögött“.
Mint annyi találmány, úgy a „csodák csodája“ is (mert így nevezték annak idején a telefont) a „véletlennek“ köszönheti születését.
Alexander Graham Bell, a bostoni (USA) süketnéma intézet pedagógusa a multiplex távíró tökéletesítésén dolgozott, amikor a készülékben beállott üzemzavar más irányba terelte figyelmét. A kísérletezéshez szükséges adóvevő-készüléket Bell útmutatása szerint munkatársa, A. Thomas Watson készítette el. 1875. június 2-án Watson
kísérletezés közben szokatlan jelenségre figyelt fel. Kontaktushiba következtében a telepáram köre nem zárult, a lemez pedig szabadon rezgett az elektromágnes tekercse fölött. Ezáltal Watson – akaratlanul – áramot indukált, amely eljutott a vevőn figyelő Bellhez. Az adóban keletkezett indukált áram áthaladván a vevő tekercsén is, abban váltakozó erősségű mágneses teret létesített, amely megrezegtette a fölötte levő lemezt. Ez a véletlen segítette Bellt arra az útra, amely a nagy találmányhoz vezetett. Mintegy negyven heti megfeszített munkára, kísérletezésre volt szükség, amíg 1876. március 10-én a telefon először közvetíthetett érthető emberi hangot.
Belltől függetlenül Elisha Gray is folytatott kísérleteket a távbeszélés megvalósítására. A két kutató egyidejűleg kért készülékére szabadalmat az Egyesült Államok szabadalmi hivatalától, amiért is közöttük az elsőbbséget eldöntő per indult. Az első bíróság Bell javára döntött, majd egy szindikátus mindkét szabadalmat megvásárolta, s ezzel a további perlekedés megszűnt.
Bell, találmányának szabadalmaztatása után, a Függetlenségi Nyilatkozat 100. évfordulójára rendezett philadephiai kiállításon a nyilvánosságnak is bemutatta a telefont. Kezdetben a látogatók nem sok érdeklődést tanúsítottak a találmány iránt, amíg egy érdekes epizód le nem játszódott. A kiállítást megtekintette az akkori brazil uralkodó is, aki Bellt a bostoni intézetben tett korábbi látogatása alkalmával ismerte meg. Az ismeretségre való tekintettel a császár érdeklődést tanúsított a telefon iránt, és – divatos kifejezést használva – reklámot csinált neki. Ha már megnézte, hallani is akarta. Kívánsága teljesült, mert rövidesen hallhatta a híres Hamlet-monológ bevezető szavait: „To be or not to be“… A császár a meglepetéstől kiejtette kezéből a hallgatót. Ez a kis epizód felkeltette az érdeklődést a telefon iránt, amely elindult világhódító útjára, s rövidesen bebizonyosodott, hogy egyike a legnagyobb gyakorlati jelentőségű műszaki megvalósításoknak.
Az első készüléknek az volt a nagy hátránya, hogy egy telefonról csak egy, vele közvetlen összeköttetésben levő készülékkel lehetett beszélgetést folytatni. Ez volt a helyzet, amikor Puskás Tivadar felkereste Edisont a telefonközpont gondolatával. Puskás terve az volt, hogy a készülékeket ne kössék össze közvetlenül, hanem minden vezetéket irányítsanak egy központi helyre, ahol a hívójelzésre megteremthető az összeköttetés a kért készülékkel.
Puskás tervei nyomán telefonközpontok létesültek – először Amerikában, majd Európában –, ezzel kezdődött el világszerte a telefon gyors térhódítása.
Hazánkban az első hivatalos értesítés a telefonközpontról a Monitorul Oficial 1886. március 3-i számában jelent meg, amely öt állomást összekötő központról ír. Az első interurbán vonal 1900-ban létesült Galaţi és Brăila között, majd Brăila és Bukarest között. Az első automata telefont 1906-ban mutatták be a nemzeti kiállításon, az első automata központot pedig – háromezer számmal – 1927-ben adták át.
A fejlődésben nincs megállás, az automatizálás egyre nagyobb léptekkel halad előre. Egyik nagy vívmánya a gépkapcsolású telefonközpont. A következő lépés a távválasztási rendszer nálunk is folyamatban lévő kifejlesztése, amelynek révén a különböző városok előfizetői tárcsázással hívhatják egymást.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.