Az Új Élet marosvásárhelyi szerkesztőségének negyedik kiállításán Balázs Imre huszonöt olajfestményét láthattuk. Valamennyi portrékompozíció. Se táj, se csendélet. A lét és nemlét határán meglátott és megidézett fejek és arcok úgy világlanak elő, mint sorsunk fölött őrködő lelkiismeret, (öreg paraszt, Madonna, Asszonyok csoportja). A lármás, tarka felületekhez szokott kortárs néző talán elkomorul a képek láttán, de a szűk szerkesztőségi szobák bebarangolása után lassan felismeri, hogy Balázs Imre ennek az őrködő lelkiismeretnek az elkötelezettje. Történelmi személyiségeket idéző portréi (Petrarca, Dózsa) sajátos meglátás és megformálás eredményeként épp annyira jelenvalókká válnak, ahogyan kortárs művészekről (Baász, Ughi) festett arcképeit „történelmieknek“ érezzük-látjuk. Balázs Imre a valóság festője, nem a natúráé, de nem is a tárgyi realitásé.
Látszólag hagyományos „színvilág“ egyéni módon találkozik nála bizonyos spontánnak tetsző formaalakítással. Vázlatosság és befejezettség: képeinek nem ellentétes arculata ez, inkább eddigi festészetére is jellemző, a témához igazodó funkcionális megoldás. Balázs Imre, a töprengő, gondolkodó ember vizsgálódik, elemez, mérlegel. Mint alkotó megsejt, ráérez, megragad. Társadalmi lényként racionális rendszerező, de amikor fest, egyszerre képes lelkesedni és gyötrődni is a kifejezéséért.
Mert csak ez érdekli: a festői eszközökkel megvalósított kifejezés. Képeinek sötét barnás-vörös „légkörét” egyesek romantikusnak, mások drámainak érezték, de voltak, akik pesszimistának mondták.
Tömören és súlyosan hatnak ezek a képek – nem nehézkesen. A színek drámaian mélyek – nem sötétek. Nem pesszimizmust sugall ez a művészi szemlélet, hanem a sötétség tagadását.
Erőt, amely illik a valóság szigorúságához és az igazi művészet nemes erkölcsiségéhez.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 32. számában, 1975. augusztus 8-án.
