Ezek a munkák egy-két motívumra épülő alapformák variációi, amiket üvegbe vagy nemesebb anyagba képzelt az alkotói fantázia. A természet is kitermel ilyen formákat, de itt pont a rendszerezés, a mondanivaló sűrítése által válik egyéni, önálló rendszerré a sorozat. A térbe való kilépés nem csupán az anyag plasztikáikig tiszta formában való megjelenítése, hanem a mértani alapformák, a fizikai törvények és a filozófiai igazságok összekapcsolása révén egy általános, egyetemes értelmű mondanivaló hordozója.
A filozófiából jól ismert „ellentétek harcát“ a tudatos művész szinte munkamódszerként alkalmazza, és a végeredmény a két ellentét találkozásából születik. A folyékony anyag – a szilárd ellentéte – a mértani és fizikai törvénynek engedelmeskedve, önmagát kényszeríti, hogy felvegye a kívánt alakot, s a mű, a bizonyos stádiumban megállított folyamat eredménye. Egytengelyű formák, mint a korongot forgató, ősi kerámiaművészet, de a modern kor emberének érzésvilágával ötvöződve. S ezek a térformák egy természetes park fái közé éppen úgy odaillenek, mint egy hipermodern városnegyed tereire.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 20. számában 1973. május 18-án.
Láta László: Portré (vászon, olaj)
