A megbékélt délutáni jóllakottság nagyon egészséges – nyugdíjas bácsikák számára. Irodalmi élet azonban épp ellenkező szempontok alapján válhat egészségessé. Ez persze, így kimondva, amolyan lámpással való fénykeresés. A lapok időnként zúgnak a vitacikkektől, még az Utunk Levélváltás-rovatának válaszait is vitatják. Nincs szándékomban az elhangzottakat újra elismételni, nem akarok állást foglalni abban a kérdésben sem, hogy az irónia mennyiben helyes vagy helytelen, de az Otthon című folyóirat 1894. október–1895. szeptemberi évjáratát lapozgatva kiválogattam néhány nagyon ismerős – s bevallom, számomra nagyon élvezetes példát a Szerkesztői posta rovatból (szerkesztő: Hevesi József):
B. F. – Már bocsásson meg, de költői elbeszélésnek furcsa egy kezdet ez: „Büszkén emelkedik magasba a csarnok, tövében sétálnak emberek és barmok.” Uram, ha ön plagizálni akar, ne plagizáljon olyan koszorús (és kotillonordós) poétától, mint Hazafi Verai János, ki egy „megrovási kalandjában” a következő átokkal illette boldogult Török főkapitányt: „Nem vagyunk mi gyáva barmok, Dűljön rád az iparcsarnok”.
D. V. – Isten mentsen meg, hogy egyszerre beküldje mind a hatszáz versének kéziratát. Megelégszünk mi a mutatvánnyal is. Megjósolhatjuk önnek, hogy önből sohasem lesz poéta.
Z. J. – Így ma már nem írnak novellát. Az egészben az a jó, hogy igen rövid, de az nem ellensúlyozza a roppant sok hibát.
V. M. – Jó rímek, rossz gondolatok.
H. F. – Önnél félig megfordítva áll: rossz rímek és – rossz gondolatok.
F. D. – A grófokról és grófkisasszonyokról szóló novellákat ebben a demokratikus világban nagyon jól kell megírni. A holdvilágos parkról, bűbájos csalogányokról és kábító rózsaillatról manapság nem szokásos írogatni, vagy ha igen, akkor nem úgy, mint azt ön teszi.
M. P. – „Vándorlás”. Igen, a papírkosárba.
K. A. – Hogy elfogadunk-e öntől novellát7 Hogyne, csak jó legyen.
V. D. – „Szomorúság”. Bizony az, amikor ilyen verseket kell olvasnunk.
M. R. – „Hová forduljak?” Nem bánjuk, akárhová, csak mihozzánk nem.
F. H. – Ön így kezdi „Tél” czímű versét: „Hull az eső, egyre hull.” Ha nem láttuk volna a borítékon a miskolczi bélyegzőt, úgy azt hittük volna, hogy legalábbis Algírból küldi ezt a verset. De így is rossz.
B. Z. – Kérem, mit gondol? Ön ajánlatot tesz, hogy meg akarja énekelni versben az összes emlős állatokat? És mi adjuk ki ezeket a verseket? Azt hisszük, hogy az „Állatvédő egyesület” is fölemelné ez ellen tiltakozó szavát.
F. D. – Ön nem talál azon nevetnivalót, hogy valaki folyóiratunkban versben óhajtja megénekelni az összes emlős állatokat. Azt írja, hogy ön már több ízben olvasott ilyen fajta verseket. Mi is. De nem egy komoly folyóiratban, hanem olvasni tanuló gyermekek képes ábécéskönyvében.
M. M. – Ön az éjjeli vonattal érkezik, s ezért még az éjjel óhajt nálunk bekopogtatni, hogy verseit bemutassa. Legyen nyugodt. Ott lesz az egész redakczió feketében, hogy ezt a nevezetes momentumot lássa. Mert hát verset csak minden tíz évben egyszer kapunk.
R. V. – Ön azt hiszi, hogy elegendő czím és neve alá odaírni, hogy elbeszélés, és akkor már valóban elbeszélés. Úgy tesz ön, mint a kis Laczi, aki ákombákom rajzaira odaírta: „Ez egy ló”, „Ez egy bika”, hogy meg lehessen ismerni! Bizony, bizony kísértésbe jövünk, hogy az ön neve alól kitöröljük az elbeszélés jelzőt, és olyasmit írjunk oda, mint a kis Laczi.
R. D. – Közlünk-e allegóriákat? Mindent közlünk, ami jó, semmit sem, ami rossz. Csak azt akarjuk megjegyezni, hogy az allegória nem valami divatos forma.
SHAKESPEARE-UTÓD: – Édes istenem, még egyszer megírni Rómeó és Júlia történetét, mégpedig ismét csak drámában! Hová gondol? Vagy olyan erőt érez két karjában, hogy azt a Shakespeare nevű angol atyafit lepipálja? No, csak rajta, kísértse meg: mert bár megírta az új ötfelvonásos Rómeó és Júliát, a mi számunkra nem írta meg, mert nem vállalkozunk rá, hogy elolvassuk. Kéziratát kivételképp félretettük.
TALMI: – Bizony talmi e világon sok minden, de legtalmibb az ön poézise. Verset vagy jót kell írni, vagy semmit, de írni nem kell.
R. – Már bizony ön nagyon ravasz egy ember. Azt írja, hogy az ön aranymondásait csak az okos emberek értik meg. Bennünket ez a kijelentés nem vesztegetett meg, és tudatjuk tisztelettel, hogy mi ostobák maradunk az ön aranymondásaival szemben.
Nyolcvan évvel ezelőtt íródtak a fentebb idézettek, már-már sajtótörténeti dokumentumnak tekinthetőek; nem tudtam ellentállni a kísértésnek, hogy meg ne próbáljam közzétételüket. Ami a tanulságot illeti, az mindenki számára annyi, amennyit levon.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.
