VICTOR WEISSKOPF neves amerikai fizikus itt közölt tudományfilozófiai előadása az Európai Fizikai Társulat bukaresti reprezentatív jellegű tudományos konferenciáján hangzott el. (Az Európai Fizikai Társulat bukaresti tudományos konferencia többi előadásainak az ismertetésére a következő számokban még visszatérünk.) Mégpedig egy esti plenáris ülésen, melyet Frank Cecil Powell angol Nobel-díjas fizikus emlékének szenteltek. Előadása bevezetőjében Victor Weisskopf megemlékezett korunk nagy fizikusáról, F. C. Powellről, a kiváló tudósról és nagyszerű emberről. Elmondta, hogy Powell tulajdonképpen korunk egyik legérdekesebb tudomány ágának, a szubnukleáris fizikának a megteremtője, ő fedezte fel 1948-ban kísérletileg a kozmikus sugárzásban a Yukawa által megálmodott pi-mezont, mely a nukleonok közötti kölcsönhatást, a magerőket közvetíti. Ezért tüntették ki fizikai Nobel-díjjal 1950-ben.
Mint közeli barátja, Weisskopf kiemelte Powellről, hogy milyen különlegesen vonzó egyéniség volt az emberekkel, barátaival való kapcsolataiban. A tudományt, a fizikát nem mesterségnek tekintette, hanem hivatásnak, szenvedélynek, életformának. A nemzetközi tudományos együttműködés, de főleg az európai fizikusok összefogásának harcosa és szervezője volt. Élete végéig a Tudósok Világszövetségének elnöki tisztjét töltötte be.
E pár sor Powell-idézés után mutassuk be röviden A Hét olvasóinak magát Victor Weisskopfot. Habár ma hivatalosan amerikai fizikusnak számít, származása és életének első fele Európához köti. Bécsben született 1908-ban, tanulmányait szülővárosában meg svájci és német egyetemeken végzi. Még a harmincas években meghívják Amerikába a híres MIT (Massachussets Institute of Technology) elméleti fizikai tanszékére. Majd Oppenheimerrel, Bethevel, Fermivel és másokkal együtt ott van ő is Los Alamosban, és részt vesz az első atombomba megteremtésében. A háború után megint elfoglalja elméleti fizikai professzori katedráját az MIT-ben, ahol megteremti az elméleti magfizika és szubnukleáris fizika egyik legerősebb iskoláját. Ebből az időből származik Elméleti magfizika című (I. Blattal közösen írt) híres könyve, melyből fizikusok generációi – e sorok írója is – tanulták és még ma is tanulják a nukleáris fizika elméleti alapjait. De közben nem tagadta meg európai mivoltát sem. Egyik kezdeményezője az európai magfizikusok és nagyenergiájú részecskefizikusok közös vállalkozásának, a genfi egyesített atommagfizikai kutatóközpontnak (CERN), melynek azután évekig a vezérigazgatója is volt.
E sorok írójának abban a különleges szerencsében volt része, hogy személyesen is megismerhette ezt a kiváló tudóst, e rendkívüli vonzó előadót, nagyszerű embert és a modern idők új humanistáját. Többször volt alkalmam előadásait hallgatni és vele beszélgetni. Ma is elevenen élnek bennem azok a gondolatok, melyeket részletesen kifejtett a neutrínókról és a kvarkokról, 1972-ben a Neutrínó–72 nemzetközi konferencia záróelőadásában. Ezzel kapcsolatban említenék meg egy személyes jellegű epizódot. Habár Weisskopf közvetlenül nem vett részt azokban a kutatásokban, melyek 1956–57-ben a gyenge kölcsönhatások paritás-sértésének hipotézisével és kísérleti felfedezésével elindították azt az érdekes eseménysorozatot a fizikában, melynek fejleményei és következményei teljesen ma sem zárultak még le – neve mégis bekerült a fizikatörténet ezzel kapcsolatos fejezetébe. Itt azokról a levelekről van szó, melyeket a neutrínóhipotézis megteremtője, Wolfgang Pauli küldött Weisskopfnak Amerikába, pontosan a paritás-sértés által keletkezett forrongás napjaiban, 1958 őszén és 1957 elején. Ezeket a leveleket idéztemén is a neutrínóról írott könyvemben, melyet az említett Neutrínó–72 konferencián Weisskopfnak is megmutattam. Ő akkor nevetve azt válaszolta, hogy még ma sem tudjuk, ezek a dolgok mire vezethetnek. Megkértem, írja be ezt a könyvem egy példányába, oda, ahol a neki címzett levelek szerepelnek. Ő ezt meg is tette és a példányt, mint a modern fizika fejlesztésének egyik bizonyítékát, ma is őrzöm.
Ebben az évben még egyszer volt alkalmam meghallgatni Weisskopf egyik nagyon érdekes előadását az Eötvös LorándFizikai Társulatban, ahol Weisskopfot tiszteletbeli taggáválasztották. Az itt elmondott székfoglaló előadásában a modern szubnukleáris fizika történetét vázolta fel – a proton és pozitron felfedezésétől – egészen az új szupernehéz részecskékig. Az itt közölt munkájában Weisskopfot új oldaláról ismerjük meg: mint sokoldalú, nagy műveltségű, a szintézis megteremtésére képes tudományfilozófust, az emberiség nagy problémáira rendkívülien érzékeny új humanista tudóst. Esszéjét magyar nyelven először közöljük A Hét hasábjain.
Ez úton is megköszönjük V. Weisskopf professzor úrnak, hogy a közléshez szíves hozzájárulását adta.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 38. számában, 1975. szeptember 19-én. A szöveg a lapban Victor Weiskopf előadásának bevezetőjeként jelent meg, lásd ott (is).