Új tudományág van kialakulóban: a tudományok tudománya – tudományelmélet vagy szcientika néven válik egyre ismertebbé. Ugyanakkor rohamos fejlődésnek indult megint a már évszázados múltra visszatekintő tudományfilozófia is. Gondolom, nem érdektelen megvizsgálni azt, hogy a magyar drámairodalom halhatatlan „poéme d’humanité“-jében. Az ember tragédiájában milyen tudományfilozófiai és szcientikai elemeket találhatunk.
Tudományfilozófiai és szcientikai elemek Az ember tragédiájában főleg a XII. (falanszter), a XIII. (az űr) színben és a két prágai (VIII. és X.) színben találhatók. Hogy milyen előszeretettel foglalkozott Madách a tudós és a tudomány kérdéseivel, már onnan is látszik, hogy egyetlen személy, aki a tizenöt színből két képben is megjelenik, az éppen a tudós Kepler, a nagy német csillagász a két prágai színben.
Kezdjük talán egy olyan kérdéssel, amely ma is aktuális a tudományfilozófia számára és ugyanakkor a tudomány fejlődésének mai szintjén is jellegzetes, nevezetesen a tudományok szakosodása és integrációja közti kapcsolat – vagy másképpen a tudományok szűk szakosodásának és ugyanakkor szintézisre törekvésnek a szükségessége. Ezt a kérdést Madách a falanszter-színben tárgyalja. Ádám és Lucifer tudósoknak álcázva látogatást tesznek egy, a falanszterben dolgozó, tudósnál s amikor az megkérdezi: „mely szakmába tartoztok sajátlag?“, akkor Ádám válaszában a tudományfilozófus, a széles látókörű tudós valóságos „ars poeticáját“ fogalmazza meg ekképpen:
Mi, a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek.
Erre azonnal következik a szűk specialista, „a szakbarbár“ álláspontját kifejező válasz a falanszteri tudós szájából:
Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,
Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.
Ádám további válaszában elismeri ennek a felfogásnak a részleges és viszonylagos igazságát, de ugyanakkor bírálja is e felfogás elsőbbségének létjogosultságát a tudományos alkotás és megismerés folyamatában:
Igaz. – Tudom jól, hogy kell olyan is,
Ki homokot hord, vagy követ farag:
Nélküle nem emelkedik terem.
De ez csak a homályban tévelyeg.
S fogalma sincs arról, miben segít. –
Csak az építész látja az egészet,
S bár megfaragni nem tud egy követ,
A művet ő teremti, mint egy isten. –
Ily építész nagy a tudásban is.
Madáchot alaposan foglalkoztatta ez a problematika, látható abból is, hogy a Tragédiához készített jegyzeteiben hasonló következtetésre jut:
„… Szükségesek e részletek, hála munkásainak; – de a mint előbb csináltak teóriát s rá alkalmazták az életet, most midőn azt vizsgálják tüzetesen, eredményiből kellene a teóriát vonni. Nem a szirmok száma, kémiai agenciák s a többi; – de a szabály, mi ezekből kijő, fogja adni az igazi filozófiát.“
E két irányzat – a szakosodás és a szintézisre való törekvés – ma is jelen van a tudományok fejlődésében, sőt talán sokkal erőteljesebben jelentkezik, mint Madách idejében. Manapság, az információrobbanás korszakában még ugyanazon tudományon belül is annyira megnövekedett az új adatok száma, hogy átfogó szintézisük szükségesebb, mint valaha.
Egyébként a fizika fejlődésének utóbbi száz éve is igazolja Madách véleményét „a nagy építészek“, a tudományos szintézisre képes nagy szellemek szükségességéről. Ilyen értelemben említsük meg J. C. Maxwell nevét, akinek az elektromágneses erőtér elméletében sikerült megteremtenie mind az elektromos, mind a mágneses törvények szintézisét és egyesítenie a két különálló terület (elektromos és mágneses) partikuláris, sajátos törvényszerűségeit egy egységes, koherens rendszer keretében.
Nagy szintetizáló szellem volt A. Einstein is, a relativitáselmélet megalkotója, aki egy olyan elméletet fogalmazott meg, mely magába foglalja a nagy sebességgel mozgó testek összes fizikai törvényeit (speciális relativitás) és ugyanakkor kidolgozta a tér, idő és a gravitáció, esztétikai szempontból is szép. összefoglaló elméletét (általános relativitás). Ide kívánkozik még W. Heisenberg és E. Schrödinger, a kvantum- és hullámmechanika megalkotóinak neve is, akiknek sikerült a fizika különálló fejezeteinek összes kvantumjelenségét egy logikus, ellentmondásmentes rendszerbe összefogni. Nem véletlen az, hogy ezeket a híres fizikusokat egyben kitűnő tudományfilozófusoknak is tekintik.
Nagyon érdekes megjegyezni, hogy Madách száz évvel ezelőtti véleménye a tudományos szintézisre képes széleslátó körű nagy szellemek szerepéről és fontosságáról megegyezik a nagy fizikusnak, W. Heisenbergnek erre vonatkozó gondolataival, amiket nemrég (1972) a következőképpen fogalmazott meg a müncheni Tudományegyetem 500. évfordulóján tartott beszédében: „Az utóbbi ötven évben a kép megváltozott és a modern természettudományokban a szűk és lelkiismeretes szakembernek még fontos szerepe lehet, de nem élenjáró szerepe. Mert függetlenül attól, hogy fizikáról, kémiáról, biológiáról vagy medicináról van szó, ha jelentős haladást akarunk elérni és megérteni, arra vagyunk kényszerülve, hogy túltekintsünk ezeknek a diszciplínáknak határain, a szomszédos területek felé és néha még ezeken is túl, egészen a filozófiáig.“ (W. Heisenberg, Universitas, 1972. nr. 9. Stuttgart).
Az elemi részek fizikája fejlődésének mai szakaszában is, ahol az utóbbi években óriási kísérleti adatmennyiség halmozódott fel, szükségét érezzük egy vagy több szintézisre képes nagy szellemnek, olyannak, ki Madách kifejezésével élve, képes „az egésznek átpillantására“. Talán egy új Einsteinra vagy egy új Heisenbergre lenne szükség, hogy kidolgozza az elemi részecskék és azok alapvető kölcsönhatásainak egységes és mindent átfogó elméletét. (Egyébként úgy tűnik, hogy ma, a hetvenes években minden remény megvan arra, hogy „a kvantumlétra“ negyedik fokozatán állva lehetséges lesz egy ilyen unitér elmélet megfogalmazása.)
Egy másik tudományfilozófiai kérdés, melyet Madách szintén a falanszterszínben vet fel, a természettörvények jellegével és azok igaz voltának kritériumaival kapcsolatos. A falanszterbeli tudós kísérleténél Lucifer az egyik alapvető természettörvényre utalva azt kérdezi:
Bámullak, tudós! Még csak azt nem értem.
Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon.
Ne vonja egymást, és ne lökje el
Az ellentét.
Tudós:
Minő badar beszéd;
Örök törvénye ez az anyagoknak.
Lucifer:
Ah, értem, mondd csak el, min
alapúl?
Tudós:
Min alapúl? Törvény, mert úgy
vagyon.
Mutatja nékünk a tapasztalás.
Amint látjuk, Madách itt olyan világosan és határozottan fogalmazza meg a tapasztalat, a kísérlet szerepét, mint a természettörvény vagy elmélet érvényességi kritériumát, hogy ilyen értelemben felesleges minden további magyarázat.
Maradjunk tovább is a falanszter-jelenetnél, hol Madách nagyon érdekesen tárgyalja a tudományfilozófia egyik annyit vitatott kérdését: az Univerzum hőhalála elméletét. Ez, mint tudjuk, szoros kapcsolatban áll az emberiség energiaforrásainak ma olyan sokat emlegetett és sajnos egyelőre meg nem oldott problémáival.
A falanszterbeli tudós a következőképpen vázolja fel Ádámnak a Föld és a Nap jövőjét:
Négy ezredév után a nap kihűl.
Növényeket nem szül többé a föld;
Ez a négy ezredév hát a mienk.
Hogy a napot pótolni megtanuljuk,
Elég idő tudásunknak, hiszem.
Fűtőszerül a víz ajánlkozik.
Ez oxidált legtűztartóbb anyag.
Ha a négyezer év, amiről Madách beszél, nem is egyezik mai tudásunkkal, mi szerint Napunk még körülbelül ötmilliárd évig sugározhat energiát, mégis a kérdés ilyen felvetése ma is korrektnek minősíthető. A Nap más energiaforrásokkal való helyettesítésének módozatát pedig Madách egészen helyesen képzelte el. Ismeretes, hogy ma az egész világon több nagy kutatócsoport dolgozik a szabályozott termonukleáris fúzió kísérleti megvalósításán. A fúziós energiatermelés megoldása, melyet a szakemberek és a prognoszták 1980–2000-re jósolnak, azzal a vonzó lehetőséggel kecsegtet, hogy többmilliárd évre előre biztosíthatná az emberiség egyre növekvő energiaszükségletének kielégítését, mégpedig egy olyan fűtőanyaggal, mint a tengerek és óceánok vize (mely szinte korlátlan mennyiségben tartalmazza a termonukleáris fúzióhoz szükséges deutériumot). Tehát, Madách gondolata – „Fűtőszerül a víz ajánlkozik“ – időszerű és reméljük, hogy időszerűsége a közeljövőben növekszik.
A látnok Madách eljut egy ma annyit vitatott és olyan sokat emlegetett kérdéshez, mint a földön kívüli civilizációk létezésének lehetősége. Mint tudjuk, az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja a földön kívüli értelem létezésének gondolata. Sokáig csak álmokat szövögettünk, ábrándoztunk ezekről a kérdésekről, de most, a XX-ik század hetvenes éveiben, elérkeztünk oda, hogy fegyelmezett módon, logikusan gondolkodva, a modern természettudomány egzakt módszereivel keressük a választ ezekre a kérdésekre – melyeknek olyan általános-filozófiai aspektusai vannak, hogy jelentőségüket egyelőre csak sejtjük, de teljesen belátni még nem tudjuk. A földön kívüli civilizációk létezésének lehetőségét Madách az Űr-színben veti fel, amikor Lucifer Ádámmal együtt elhagyja a Földet. A világűrben repülve Ádám kérdezi Lucifertől:
Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?
Lucifer:
Hát nem vágytál-e menten a salaktól
Magasb körökbe, honnan, hogyha jól
Értettelek, rokon szellembeszédét
Hallottad?
Továbbá következik magának az űrrepülésnek egy nagyon is valószerű leírása, majd később, a Föld Szelleme szavaiból tudjuk meg, milyen is az a „más idegen világ“:
Oh, ami itten örökös igazság,
Egy más világban aztán képtelen.
És a lehetetlen tán természetes.
A súly nem létez, a lét nem mozog.
Mi itten lég, az ott tán gondolat.
Mi itten fény, az ottan hang talán,
S jegecül tán, mi itten nőve nő. –
Ma elvben elfogadjuk a földön kívüli civilizációk létezésének a lehetőségét, mi több, számos fizikus és asztrofizikus, mint F. Dyson (The Search for Extraterrestrical Technology – 1965 – H. Bethe emlékkötet), I. S. Sklovszkij (Univerzum, élet, értelem című orosz nyelvű könyve, 1973) és mások elfogadják azt is, hogy létezhetnek olyan földön kívüli „szupercivilizációk“, melyeknél sok olyan kérdés, aminek megoldása számunkra csak utópiának tűnik (háború és fegyverkezés, energiahiány, demográfiai robbanás, hatalom és kényelem kísértése, környezetszennyeződés stb.) „náluk“ már rég természetes és egyszerű megoldásra talált. Ilyen értelemben tehát Madách látnoki hipotézise nem is olyan fantasztikus, mint amilyennek első látásra tűnik.
Az a tény, hogy Az ember tragédiájában olyan kérdések jelennek meg, mint: az Univerzum hőhalála, a Nap pótlásának gondolata stb. természetesen nem véletlen, hanem Madáchnak azzal a széles spektrumú tudományos érdeklődésével magyarázható, mellyel figyelemmel követte kora tudományos és technikai felfedezéseit, megvalósításait.
Itt a XIX-ik század közepéről és második feléről, főleg az 1850-1860-as évekről van szó, mikor Madách megalkotta főművét, a Tragédiát. Mint ismeretes, ebben az időben (J. R. Mayer, S. Carnot, R. Clausius és mások munkássága eredményeként) a fizikának egy új ágazata, a termodinamika van kialakulóban.
Az irodalomtörténészek szerint Madách személyes könyvtárában a kor fontosabb irodalmi, történelmi és filozófiai művein kívül megtalálhatók voltak J. R. Mayer tudományos könyvei, valamint Humboldt Kozmosza, Büchner Kraft und Stoff című könyve és több más korabeli tudományos és technikai érdekesség is. Tehát a Nap kihűlésének kérdése például, nem véletlenül jelentkezik Madáchnál, hanem egyszerűen kora tudományos problémakörének visszatükröződéseként.
A két prágai színben (VIII. és X.) a nagy német csillagász, Johann Kepler alakjában Madách azt a tehetséges tudóst mutatja be, aki tehetségét eladni kényszerül és értékes tudományos kutatások helyett áltudományokkal, asztrológiával foglalkozik, horoszkópokat csinál Rudolf császárnak és udvaroncainak, habár teljes tudatában van annak, hogy mindez hazugság.
Ádám-Kepler nejével, Borbálával vitázva mindezeket a következőképpen fogalmazza meg:
Nem fáradok-e éjet és napot?
Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoszkópokat csinálok.
Eltitkolom, mit lelkem felfogott.
És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Pirúlnom kell, mert rosszabbá levék,
Mint a Szibillák, kik hívének abban.
A mit jósoltak, míg én nem hiszek.
Utána mindjárt a tiszta tudományokkal, az alapkutatásokkal, „a szférák titkos harmóniájával“ foglalkozó tudós egyetlen kívánságát és egyben tudósi hitvallását is kinyilatkoztatja ekképpen:
Hisz nékem nem kell semmi a világon;
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája,..:
• • •
Madách minden kétséget kizáróan a tudóssal rokonszenvezik, de ugyanakkor tehetségének tudatos áruba bocsátásáért a Diderot-i („Tehetségükkel a többi ember fölé magasló emberek kötelesek önmagukat és az utókort is respektálni. amikor arról van szó, hogyan használják fel idejüket“) bírálatban részesíti. Más szóval Madách itt felveti a tudós felelősségének kérdését. Felelősséget mind a saját tehetségével, mind a tehetségének és tudományos felfedezéseinek tudomány- és társadalomellenes felhasználásával szemben. Mi ma nagyon jól tudjuk – Hirosima után különösképpen! –, hogy a tudósok felelősségével kapcsolatos problémakörnek milyen óriási a jelentősége nemcsak a tudomány, de az egész társadalom számára is.
A tudomány, a tudományos igazságok és felfedezések a társadalom céljaira való felhasználásával kapcsolatban – a második prágai színben – Kepler és egy tanítványa közti vitában, Madách megjósolja, mintegy előrevetíti azt a kort, amikor majd a tudományos igazságok a társadalom érdekeit fogják szolgálni.
Ugyanitt, a mester és a tanítvány beszélgetésében, Madách a tudományos elméletek kialakulásának folyamatára vonatkozó egyik érdekes tézisét fogalmazza meg. Nevezetesen annak a szükségszerűségét, hogy a régi, elavult és ugyanakkor bonyolult és belső ellentmondásokkal teli elméleteket olyan logikus és ellentmondásmentes elméletek váltsák fel, melyek koherens és egyszerű voltuk következtében könnyen népszerűvé válnak, úgyannyira, hogy széles tömegek is megérthetik. Ezek a gondolatok Madáchnál a következőképpen jelentkeznek:
Egykor nevetni fognak az egészen
S a tant, mely most őrültséghez vezet,
Szövevényes voltával, akkoron.
Bár nem tanúlja senki, minden érti.
A tudományok történetében számos idevágó példával szolgálhatunk, kezdve a ptolemaioszi bonyolult epiciklusoknak az egyszerű és logikus kopernikuszi heliocentrikus rendszerrel való helyettesítésétől a kvantummechanika és a relativitáselmélet megteremtéséig.
Megdöbbentően és izgalmasan érdekes az, hogy Madách fenti véleménye mennyire aktuálisan hangzik, ha összehasonlítjuk például a neves Nobel-díjas fizikus, R. Feynman a modern elemi részfizika egyik kulcskérdését ismertető, nemrég elhangzott előadásának egyik részletével. Feynman a kvarkok hipotéziséről beszélt, olyan alapvető részecskékről, melyeknek segítségével minden más erősen kölcsönható részecske (hadron) felépíthető: „Az elmélet alapfeltevése nagyon egyszerű, és röviden fogalmazható meg: minden – a természetben eddig megfigyelt erősen kölcsönható – részecske néhány speciális építőkőből felépíthető. Ezeket nevezzük kvarkoknak… Az elméletet persze paradoxszá teszi az a tény, hogy mind a mai napig nem találtunk kvarkokat a természetben. De éppen ettől válik a fizika érdekessé! Lehetséges, hogy egy napon majd felismerjük feltevésünk hibás voltát. De éppen úgy az is kiderülhet, hogy mindaz, amiről ma beszéltem, igaz, és a kvarkokat azért nem láttuk eddig, mert… a blabladronok konsternációja tezimális (??!!)… – ahogy ezt huszönöt év múlva minden iskolásgyerek tudni fogja“ (Fizikai Szemle, 1973. 1. sz.).
Visszatérve arra a Madách által megálmodott korra, mikor a tudománynak jelentős szerepet szánt a társadalom fejlődésében, végezetül megemlítjük, hogy a látnok Madách egy ilyenszerű társadalmat zseniális költői intuícióval képzelt el. Nem mint a falanszter-rendszer gépesített társadalmát, melyet egyébként el is ítélt, hanem egy olyan társadalmat, ahol mind a tudománynak, mind a humanista eszméknek fontos szerep jut. Ezt az új humanizmust, a modern racionális humanizmus eszméjét Madách így fogalmazza meg:
Én társaságot kívánok helyette.
Mely véd, nem büntet, buzdít, nem
riaszt.
Közös erővel összeműködik
Minőt a tudomány eszmél magának.
És melynek rendén értelem virraszt. –
Ez el fog jőni, érzem jól, tudom…
*
Az RSZK Akadémiája Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Bizottsága által, 1974 novemberében, Bukarestben megrendezett tudományos ülésszakon elhangzott előadás rövidített és átdolgozott változata. Az eredeti megjelenik angolul az Akadémia „NOESIS“ sorozatában.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.
