Beszélgetés Jakó Zsigmond professzorral a Scrierea latina in evul mediu megjelenése alkalmából.
„Középkori latin írásbeliség”, e címet olvasva – valljuk be – a laikus olvasó önkéntelenül is csak a történészeket, filológusokat, szakembereket érdeklő könyvre gondol. Jakó Zsigmond kolozsvári és Radu Manolescu bukaresti egyetemi tanárok közös kiadványa valóban főleg a szakemberhez szól, de számíthat ugyanakkor a művelődni vágyók szélesebb köreinek érdeklődésére is. Az elmúlt korok megismerésére szolgáló forrásanyag legközvetlenebb, legszemléletesebb részét az írott emlékek jelentik, melyek zöme azonban ma már csak kevesektől ismert „holt” nyelveken és nehezen olvasható, szokatlan formájú betűkkel íródott. A könyvből megtudjuk, hogy hazánk, különösen pedig Erdély múltjának mai kutatója az 1542-ig terjedő időszakból mintegy harmincezer,
1800-ig pedig több millió latin oklevél, kézirat gazdag örökségével kell hogy számoljon. Ezek módszeres kutatása a középkortudomány legsajátosabb feladatainak egyike, és ehhez kívántak segítséget nyújtani a szerzők. Kérdésünkre, hogy ez a könyv mennyiben jelent újat a hazai írástörténeti kutatásokban, Jakó Zsigmond, az erdélyi fejezetek szerzője a következőket válaszolta:
– Először is tisztáznunk kell, hogy a korszerű paleográfia (a régi írások tudománya) feladata nem merül ki a régi korokban használt írásmódok megismerésében. Az írás fejlődését az a társadalmi közeghatározta meg, amely igényelte és felhasználta az írást társadalmi szervező tevékenysége során. Így például a városi polgár már a középkorban sem mellőzhette az üzleti levelezést, pénzügyleteinek nyilvántartását, nem nélkülözhette tehát az írás és számvetés elemi ismereteit sem. Ezért törekedett az írástudás elsajátítására, iskolákat szervezett, és az írás ezáltal az intellektuális fejlődésnek is tényezője lett. De az írásos ügyvitel serkentette a gazdasági élet magasabb szintű megszervezését is, a pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatok egész Európát behálózó rendszerének létrejöttét. Nem tekinthető csupán a véletlen művének, hogy a középkori Itália egyik legfejlettebb kereskedővárosában, a kb. 80 000 lakosú Firenzében a XIV. század folyamán a hagyományok szerint tízezer körül mozgott az iskolákban tanulók száma. E nagy szám hallattára válik érthetővé az a gazdasági és kulturális szerep, melyet e város a reneszánsz világában vállalt.
Ezek az összefüggések késztetik néhány évtized óta a paleográfia művelőit arra, hogy az írást művelődéstörténeti jelenségként vizsgálják. A marxista történetírás érdeme, hogy a paleográfiát a művelődéstörténet után a társadalomtörténettel is kapcsolatba hozta és új szempontokkal gazdagította. Könyvünk ezt a legfrissebb szemléletet alkalmazza a hazai latin írásfejlődés bemutatására. A helyi tényezők, a latin és cirill írásterület határvidéke különleges viszonyainak feltárása és a kötethez csatlakozó album oklevélhasonmásai lehetővé teszik azt is, hogy a külföldi szakkörök végre felfigyeljenek a hazai latin írásfejlődésre, mint az európai középkori műveltség egyik sajátos jelenségére.
– Lapunk olvasóit bizonyára közelebbről érdekelné, hogy számunkra milyen sajátos mondanivalót közvetít a professzor elvtársak könyve?
– Szellemi örökségünk legrégibb emlékeit latin betűkkel és latin nyelven jegyezték fel a latinul író, de magyarul beszélő írástudók. E sokszor névtelen írástudók kezén formálódott a magyar írás, mely a latin írásbeliségből nőtt ki és indult önálló útjára. Az 1310-20 körüli évekből való legrégibb erdélyi magyar nyelvemlék, mint ismeretes, a gyulafehérvári latin kódexben búvik meg. Könyvünkből tehát a magyar olvasóközönség anyanyelvű műveltségének középkori előzményeit, azt a társadalom- és művelődéstörténeti keretet ismerheti meg, melyből a magyar íráskultúra is kisarjadt.Kiadványunkkal talán sikerül felhívni a figyelmet azokra a művelődési javakra, melyek középkori műveltségünkből örökségként ránkmaradtak, és azokra az európai összeköttetésekre, melyek a latin írás révén gazdagították országunk kultúráját. Így például XII–XIII. századi okleveleinknek a korszerű írástörténeti szemlélet nagy úttörője, Hajnal István által végzett összehasonlító tanulmányozása bebizonyította, hogy írástudóink azokban az időkben a párizsi egyetemen szerezték műveltségüket. Várad és Gyulafehérvár XV. századi püspökeinek gazdagon díszített kódexei olasz kapcsolatokról és a reneszánsz művészi ízlés meghonosodásáról vallanak. A váradi püspöki aulában 1419 előtt már akkora könyvtár volt, hogy kezelésére külön könyvtárosi állást kellett létesíteni. Különben maga Mátyás király is nevelője, Vitéz János váradi püspök könyvtárától kapta az első indítékokat a Corvina létesítéséhez. Művelődéstörténetünknek tehát mindenképpen jelentős kérdése középkori latin örökségünk hasznosítása. Közönségünket e kutatások egyebek mellett azért is érdekelhetik, mert ebben benne foglaltatik a magyar lakosság hozzájárulása is az ország előrehaladásához.
– Az elmondottakból kitűnik, hogy a hazai latin írásbeliség történetének megírásával még nem fejeződött be az a munka, melynek célja a latin betű útjának követése. Ezért érdekelne, hogy melyek a professzor elvtárs tervei e kutatási területen.
– Valóban a kötet több évtizedes kutatási terv részleteként jött létre, melynek lényege: feltárni a történeti kutatások számára az ország régi történeti forrásanyagának 80 százalékát kitevő, latin betűs részét. Latin betűs forrásainknak azonban csak egy és főként legrégebbi része íródott latin nyelven. A XVI. század közepétől fogva hatalmas tömegben maradtak fenn latin betűvel, de magyar vagy német nyelven írott emlékeink. E forráscsoportunkhoz kapcsolódó fontos tudományos érdekek késztettek a hazai magyar nyelvű írásosság múltjával való foglalkozásra. Eredményeimről olyan összefoglalásban kívánok számot adni, mely a rovásírástól kezdve a XIX. század közepéig kíséri nyomon a magyar betű sorsát országunkban. Ez a munka azonban csak akkor válhat teljessé, ha elkészül a hazai német írásosság monografikus feldolgozása is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 41. számában, 1971. október 8-án.