Aznap, amikor megjelenik a hír, hogy a kormánypártok átalakítják a választási szabályokat, Orbán Viktor azt mondja egy lakossági fórumon: ha veszítünk, mindent veszítünk. A magyar közéletben régen láttunk ilyen egységet. Hogy ennyire világosan egymás mellé kerüljön a tartalom és a forma, valamint a cél és az eszköz.
A budapesti körzetek átmachinálása vegytiszta beismerő vallomás. A kormánypártok sokadjára bizonyítják, hogy bármire képesek a győzelemért, és hogy a magyar közéletben csak ők fogták fel a jelentőségét Giuseppe Tomasi di Lampedusa híres mondatának, miszerint „ahhoz hogy minden így maradjon, mindennek meg kell változnia”.
Ráadásul a fővárosi (és agglomerációs) körzetekben jelentkező lélekszám-növekedés részben pont a kormány kudarcos vidékpolitikájának köszönhető. Hogy az Országgyűlésben ülő ellenzéki pártok a budapesti machinációk miatt sokkal jobban aggódnak, mint annak kapcsán, hogy a tervezet szerint nem kell majd borítékot adni szavazólaphoz a voksolásnál, az megint csak látleletértékű. Ennek a módosítónak ugyanis azokban a falvakban lesz majd jelentősége, ahol ők képtelenek voltak tizennégy év alatt megvetni a lábukat. Ráadásul a 2022-es választás másnapján elengedték azt a mintegy 20 ezer önkéntes szavazatszámlálót is, akik legalább megpróbálhatnák elejét venni annak, hogy teljesen nyílttá váljanak a választások bizonyos kistelepüléseken.
Mondjuk, nem is a fővárosba szorult ellenzék veszélyezteti azt a bizonyos „mindent”, aminek az elveszítése miatt Orbán Viktor aggódik. Nem, nem az következik ebből, hogy a miniszterelnök számára az jelenti a veszélyt, hogy legyőzi őt a Magyar Péter vezette Tisza Párt. Még csak az sem, amit a „meglepetésvendégként” Pátyra csempészett kormányfő mond, hogy oda akkor az úgynevezett családvédelem, a migránsok elleni állítólagos védekezés, a geopolitikai nonbinaritás hazai megfelelője, a gazdasági semlegesség, valamint a már rég értelmét veszítő rezsivédelem.
Ami Orbán számára aggodalomra adhat okot, hogy június 9-én kiderült számára is, egyre többen vannak már a Fidesz bevehetetlennek hitt bázisaiban is azok, akiknek az általa megvédeni kívánt fogalmak már nem többek szóvirágnál. Hogy már az aláírásgyűjtő aktivisták is csak pénzért mennek el talpalni, mert világos lett számukra, hogy ez a sok fórum, konzultáció, adatgyűjtés, bázisépítés, uszítás, lejáratókampány nem azért van, hogy a migránsmentes, szuverén Magyarországon védett legyen a rezsi, hanem azért, hogy az elszálló árak és az unokapótló filippinók dacára hatalomban maradjon a rezsim. Amelyiknek például Páty már rég csak eszköz a Belgium fővárosával vívott „harcban”, Moszkva pedig nem elrettentő, hanem követendő példaként szolgál számára.
Vagyis Orbánnak az a veszély, ha pártja már nem bírja a talpasait sem kifizetni, sem pedig meggyőzni arról, hogy ők a nyertesei lehetnek egy sikeres Magyarországnak, és rájönnek, hogy munkájuk célja voltaképpen nem más, minthogy a hatvanpusztai zebráknak jobb élete legyen, mint a saját gyerekeinek.
