Hogyan fogja egyben tartani Magyar Péter a hatalmas, 141 fős Tisza-frakciót? Már a Parlament technopartyba hajló megalakulása előtt sokszor felmerült ez a kérdés a nyilvánosságban. Ki nem mondott aggódás, érezhető riadalom lengte körbe a felvetést, miközben valahol szükség- és törvényszerű is, hogy ez a parlamenti munkacsoport a jövőben ne maradjon együtt. Induljunk ki az előzményekből: az 1989-es rendszerváltást követő első, szabadon választott Országgyűlésben is több párt frakciója feldarabolódott. Ebben a ciklusban volt nagy, meghatározó szakadása a Fidesznek, a később hatalomra jutó utódpárt MSZP is több, a baloldaliságot máshonnan megközelítő platformból tevődött össze, vitázott és virágzott száz virág.
Aztán persze elhervadt minden piros szegfű, de hogy ez nem a pártbéli különbözőségek miatt következett be, arra van egy elég jó példánk a közelmúltból: a nemzeti együttműködés rendszere. Orbán Viktor országlását a másfél évtizeden keresztül egy paranoid módon összezáró, alkotmányozó többséggel és bolsevik mentalitással rendelkező Fidesz-frakció biztosította, és mégis megbuktak. Összeomlásuknak sok oka van, de az egyik közülük az az egészen egészségtelen politikai omerta, aminek révén minden erkölcstelenséget és törvénytelenséget pártpolitikai alapon vizsgáltak meg.
Most, első ránézésre úgy fest, hogy Magyar Péter kormánya mögött nem koalíció áll, hanem egyetlen párt, de ez nem igaz, nagyon is széles népfront szavazta meg a Tisza 141 mandátumát, ami lehet, hogy ki tud egyezni egy nemzeti minimumban és le tudja fektetni egy működő ország alapjait.
A keretek megtöltéséhez azonban már más-más ideológiák alapján megszerveződő pártokra lesz szükség és persze olyan politikai munkára, aminek köszönhetően az új szervezeteknek érdemi társadalmi beágyazottsága lesz. Erre is hozott ellenpéldát a NER tizenhat éve: a 2010-ben az Országgyűlésbe jutott friss erők osztódással szaporodása. A kétdarabra hullott zöldek és a ki tudja, hányfelé szakadt radikálisok pályafutása tökéletesen megmutatja, hogy mik azok a csapdák, amiket el kell kerülniük az esetleges szabályozás után létrejövő „Tisza-patakoknak”.
Ha az elválás során több újságíróval találkoznak, mint választópolgárral, ha több tárgyalóasztalt látnak majd maguk előtt, mint aláíró pultot a piactéren, akkor dogmatikusan megkonstruált, semmibe folyó holtágak lesznek csupán, nem pedig frissen előtörő, életképes politikai áramlatok. Most még könnyű „ügyek mentén” egyetérteni, mert ezeknek jó része az előző rezsimhez kötődő ízléstelen, gusztustalan, vagy konkrétan Btk-s sztori. De a jövőhöz a mamelukos bólogatás kevés lesz, a pitiáner veszekedés meg sok. Termékeny vitákra lenne szükség, és olyan felekre, akik képesek lefolytatni ezeket.
