Rengeteg utast szállítottak le a vonatról Szolnoknál március 15-én. Java részük a Tisza Párt budapesti rendezvényére ment, így aztán a dühösen várakozókról készült fotó bekerült egy, a Magyar Péter alakulatához köthető Facebook-csoportba, ahol a hozzászólok kapásból tudni vélték, hogy ez nem más, mint a hatalom szándékos szabotázsakciója. De nem volt az: az „okozott kellemetlenség” oka egy teljesen közönséges műszaki hiba volt, amiről beszámolt a MÁV erre szakosodott utasértesítő oldala is. Mindez így válik igazán látleletértékűvé, ez mutatja meg igazán, hogy milyen is 2025 Magyarországának közélete.
Ott van mindjárt a bizalomhiány: teljesen természetes, hogy ma egy ellenzéki párt szimpatizánsai életszerűnek gondolják, hogy képes a jelenlegi kabinet arra, hogy packázásból leállítson egy vonatot, csak azért, hogy borsot törjön a kihívójának az orra alá. Hiszen annyi mindent láttunk már: a lehallgatott kormánykritikus közgazdászprofesszortól kezdve a kirúgott óvónőn át, a bezárt napilapokig. És különben is, a szóban forgó „okozott kellemetlenség” mégiscsak épp aznap történik, amikor a hivatalban lévő magyar miniszterelnök a vele nem egyetértő magyar állampolgároknak az országból való kitakarításáról beszélt. Vagy hasonlította őket poloskákhoz sunyin kuncogva. Egy gondolat erejéig itt emlékezünk meg arról az illiberális sivalkodásról és patrióta picsogásról, ami abból kerekedett, hogy közéletből azóta rég eltűnt MSZP-s Bangóné Borbély Ildikó patkányozott egy félreérthetetlenül ízeset. Most Nagykörűnél öntözhetnénk azzal a sok könnyel, amit akkoriban hullajtottak a kitartott kormánypártiak. Nem hagyhatók ki a közéleti összképből sem ők, sem azok a honfitársaink, akik a nemzeti ünnepen egyetértően bólogattak a kormányfő hetyke poloskázására.
Most ugyanis nagy a felelősségük: ha arról biztosítják a hatalmat, ellenfeleikkel és kritikusaikkal úgy kell eljárniuk, mint a poloskákkal szokott a „magyar ember”, akkor hamarosan abban a helyzetben találhatják magukat, ahol már nem gügyögő oligarchák jachtozása, nem észszerűtlen és felesleges beruházások túlárazása, vagy az évtizedes mulasztások nyomán összeomló közszolgáltatások okán kell magyarázkodniuk, hanem a nyílt elnyomásra, az elszabadult hatalmi agresszióra kell majd mentséget keresniük. Csak remélhetjük, hogy lesznek majd itt sokat látott szakértők, operaénekesek, elemzők, producerek, balett-táncosok, szuverenitásvédelmi kutatók, kormánybiztosok, miniszterelnöki különmegbízottak, eszmetörténészek, hivatalvezetők, biztonságpolitikai szakértők, filozófusok, akik nemet mondanak arra, hogy elmagyarázzák nekünk azt, hogy mit is kell gondolnunk a következő szemkilövetésről. Majd: az előző mondat fontos kulcsszava ez, ugyanis amiben élünk ez még mindig nem diktatúra, de a nyitó példának idevontatott (és persze pótlóbuszoztatott) vasutas eset tűpontosan definiálja, hogy mi is az az államforma, amiben élnünk kell. Ez egy csődtömeg.
Gondoljanak ugyanis bármit saját politikai jelentőségükről a hoppon maradt tiszások, a magyar vasúttársaságnak egyáltalán nem kell központi utasítás ahhoz, hogy százakat hagyjon az út szélén és a sínek mentén. Egyre sűrűbben produkálja ugyanis az összeomlás tüneteit, ráadásul egyre látványosabban, egyre veszélyesebb helyzetekben. Ez pedig pontosan annak a hatalomnak a sara és mulasztása, aminek a rossz szándékát feltételezték a Szolnokon ragadtak. Pontosan a gyakorisága miatt talán még nagyobb botrány is a szombatihoz hasonló lerohadás, mint a feltételezett kormányzati közbelépés. Másfél évtizedig ugyanis véletlenül nem lehet magára hagyni valamit: ahhoz már igenis akarat kell, jelen esetben kormányzati. Egy olyan emberrel az élén, aki azzal vett repülőrajtot a közéletben, hogy egy diktatúra végnapjaiban borostásan kiállt a tömeg elé és azt mondta: „a ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.”
A csődtömeg tehát újra megvan, még egy rendes, kemény diktatúra sem kellett hozzá, elég volt hozzá a mi székletszilárdságú illiberalizmusunk. Az ázsiai zsákutca is látszik, ha máshol nem, a Budapest-Belgrád vasútvonal mentén, az ország egyik fele pedig ugyan álmodozik valamiféle forradalomról, a másik meg legalább annyira reméli annak vérbefojtását. Mindenesetre nem tehetünk mást, minthogy „most újra megpróbálunk kiutat találni”.
