Nagyot megy mostanában az a fotó, amit egy miskolci bevásárlóközpont autókkal teli parkolójában készítettek. Az is, ami arról tanúskodik, hogy az egyik kazincbarcikai bolt polcairól máris elfogyott a dubaji csoki. A fényképekhez írt kommentárok rendre ugyanoda lyukadnak ki a jelenség kapcsán: mégis hogy lehet Magyarország kapcsán (mély)szegénységről beszélni, miközben a dokumentált jelenségek ennek épp az ellenkezőjét sugallják? Hogy ezekben az üzletekben nem is olyan rég még lopásgátló volt a sajton, vagy a felvágotton; hogy a hasonló parkolókban szinte műszakra osztva váltják egymást a kocsivisszatolás reményében a hajléktalanok; hogy a gyorséttermekben újra felütötte a fejét a félretett tálcáról maradék sült krumplit guberáló csellengők jelensége, az persze ezeken a képeken nem látszik.
A jellemzően kormánypárti influenszerek, szakértők és zugportálok arra építenek az ilyen kommentárok megosztásánál, hogy bizony van látszata a kabinet 2012-től 2020-ig folytatott gazdaságpolitikájának. Valóban: köszönhetően a „világgazdaság pénzbőségének”, az ideáramló uniós forrásoknak, a kiköltözött magyarok hazaküldött pénzének, „mindenki lépett egyet előre”. Vagyis jobban éltünk, mint abban a bizonyos, már-már közmondásos „elmúlt nyolc évben”. Ennek köszönhetően a társadalom tehetősebb fele ki tudta növekedni a csörgő, zörgő, késlekedő mivoltában is vízfejű magyar állam szolgáltatásait, legyen szó tömegközlekedésről, egészségügyről. Ennek a rétegnek a felső része most is odamegy az ominózus parkolókba, és telepakolja a kosarát dubaji csokival. Az ő kocsijuk látszik a fotókon, mert rajtuk nem fogott az a válságegyüttes, amit a koronavírus-járvány, az elszabadult infláció és az energiakrízis okozott.
Lehet, ott van a sok fideszes lájkot gyűjtő képen az is, aki már áruhitelt vesz fel: a jelek szerint nem lesznek kevesen ők sem, ráadásul úgy fest, hogy sokaknak már az olcsóbb, karácsonyi ajándéknak szánt holmik megvásárlásához is hitelre van szüksége. Ez a réteg az, amelyik jó eséllyel ma már nem legyintéssel, hanem egy merőben más kézmozdulattal reagál arra, ha kisiklik, vagy késik a vonat, esetleg épp fél évig szünetel az eső (!) miatt. Vagy ha azt tapasztalja, hogy a kórházban már nem a kávénak és a bonbonnak, hanem a becsempészett vérnyomásmérőnek örülnek a legjobban a nővérek. Vagy ha a gyerekét már egy testnevelés tanár oktatja fizikára egy jó nevű, ám állami fenntartású gimnáziumban.
Nyilván nem látszanak ezeken a fotókon a bezárt boltok, kocsmák, presszók, ahogy azok a vásárlók sem, akik a nagy konjunktúra idején is csak havonta egyszer fordultak meg ezekben a nagy hipermarketekben, akkor is azért, mert a falujukban alig kapni valamit és azt is elképesztő drágán. Mégis ők azok, akik hozzák a számokat a kormánypártoknak: a szavazáskor is, meg a (mély) szegénységről szóló statisztikákban is. A kérdés már csak az, hogy megmondóembereik melyiket szégyellik a legjobban.