Hamarosan örökre elfelejthetjük 2021. április 30-át. Ez volt az a nap, ami „Pfizer-péntekként” vonult be a nemzeti emlékezetbe, valamint a pannon és hun mém-kultúrába. Nem volt olyan régen, de érdemes felidézni az eseményeit: az egész Orbán Viktor szinte szokásosnak mondható péntek reggeli interjúnak álcázott kinyilatkoztatásával indult. A miniszterelnök ugyanis bemondta, hogy az úgynevezett oltópontokon Pfizert is adnak majd, mire az egészségügyi intézmények környékén olyan hosszú sorok alakultak ki, hogy mindjárt le is lehetett volna forgatni egy, a szocialista hiánygazdaság visszásságait bemutató filmetűd vágóképeit. Az út szélén hagyott magyar állam kudarcának tökéletes szimbóluma volt az a nap.
Aztán eltelt másfél év, és most már nem ilyen nyugatról jött úri huncutságokért állunk sorba, aminek még egy Oxfordban végzett, Soros-ösztöndíjas, valamikori zapadnyik sem tudja kimondani a nevét, hanem olyan hétköznapi holmikért, mint például a benzin. Vagy a cukor. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a hatóságilag szabott árat egyenes következményként követte az áruhiány. Mit lép erre a kormány? Feloldja az árstopot, ahogy azt a jegybank és az ágazati szereplők tanácsolják és kérik? Ugyan. Rendeletet hoz, hogy a szabott áras, jó eséllyel hiánycikknek számító termékekből január 13-ától (pénteki nap ez is) a boltoknak dupla annyit kell tartaniuk.
Az intézkedés egyfelől a szokásos ráolvasásos, kommunikációs gazdaságpolitikát valósítja meg. Vezényszóra hirdeti majd „alapítványi pénzből” megtolt hirdetésekben az összes fideszes influenszer önkormányzati képviselőtől miniszterelnökig, hogy ők bizony megoldották az áruhiányt. Talán még azt is hozzáteszik majd, hogy nem szeretnének a dollárbaloldal képviselőinek helyében lenni. Ha pedig esetleg valaki jelzi majd nekik kommentben, hogy a közlönybe gépelt karakterektől még nem került cukor a boltok polcaira, akkor legfeljebb letiltják.
Átvitt értelemben pedig ez a dupla és/vagy semmi rendelet tökéletesen bemutatja azt a vakmerőnek hazudott felelőtlen orbáni politikát, amiben lassan tizenharmadik éve élünk. „Európa erős embere” egy válság közepén annyit tud tenni az ő az országáért, hogy kormánya rendeleti úton kötelez bizonyos gazdasági szereplőket arra, hogy duplázzák meg a hiányt. Vagy épp a semmit, ha úgy tetszik.