Az előbb felhívott a Fidesz. Jó, nem közvetlenül a kormánypárt, hanem feltételezhetően az ő megbízásukból egy közvéleménykutató-cég. Osztályoztam a politikusokat, értékeltem az inflációt, az árakat, életemre gyakorolt hatása szerint rangsoroltam a háborút, a koronavírus-járványt, a migrációt, beszámoltam a lakóhelyem klimatikus viszonyairól, a kerületem problémáiról, a munkahelyemről, a megtakarításomról, a hitelemről. Vagyis ott tartunk, hogy a teljhatalmú állampárt azért készített hideghívással hangulatjelentéseket, hogy megalkossa szavazói profilját, és arra kíváncsi, hogy éheznek-e, fáznak-e, van-e pénzük és tető a fejük felett.
Ezek számukra a fontos szempontok, ami kiderül egyébként máshonnan is. Miközben megy az illipsi sipákolás a gyermekvédelmi szempontok alá rendelt gyülekezési jogról, azt látni, hogy rövid időn belül már másodszor lehet felvonulni az Andrássy úton szivárványos zászlóval. Ahogy keddenként is vonulhat akármennyi ember akárhova. Ha ez ilyen simán megy, akkor mégis mire hivatkozva tiltják be a Pride-ot? Aztán persze boci szemekkel néznek a fideszes képviselők az őket kérdező újságírókra, hogy hát mégis mi bajuk Halász János átláthatóságot teremteni kívánó törvényjavaslatával, de közben azt is látni, hogy mintha magára hagyták volna Lánczi Tamást. Kénytelen volt ugyanis Bátor Sir Robinként menekülni az Átlátszó elől, amikor laptársunk perre ment vádlójával szemben, tétet adva az addigi üres és olcsó szájkaraténak. Ezután pedig kiderült, hogy Láncziék „nyomásgyakorló szervezetként” említettek a Szuverenitásvédelmi Hivatal egyik jelentésében egy olyan filmklubot, aminek a magyar kormány alá tartozó Nemzeti Kulturális Alap is adott támogatást. Itt már aztán tényleg a gyermekvédelmi törvény hatálya alá esik, hogy a szuverenista kígyó mit is csinál tulajdon farkával.
De talán ennél is többet árul el, hogy mire is kell a kormánypártoknak az átláthatósági, szuverenitási műbalhé, ha a következő tényeket egymás mellé tesszük. Vasárnap Orbán Viktor összetrombitálja a maga digitális honvédelem harcosait, és elmondja nekik a telemarketinges edényárusok minden eszközét bevetve, hogy „a Tisza-Dobrev-koalíció jobban tiszteli az ukrán államot a magyarnál”. Másnap pedig a Harcosok Klubjának parlamenti frakciója megszavazza, hogy ennek a szerintük magyarellenes, ukránbarát koalíciónak az egyik fele felszólalhasson annak a törvénynek a vitájában, ami az ukrán propagandát hivatott kiszűrni. Átlátszó ez, nem átlátható. Azért történik ez, mert azokban a vérre menő és szó szerint húsba vágó kérdésekben nagy valószínűség szerint olyan adatokkal szembesül a kormánypárt, aminek kapcsán a szimbolikus ügyekben egyre radikálisabb bemondásokkal kell élniük, ami szükségszerűen blőd önellentmondásokkal jár. Azoknak a szintje viszont olyan, mintha egy háborús veszélyhelyzetben lévő ország parlamentjének honvédelmi bizottsági elnöke olyan törvényekkel szórakozna, hogy ne lehessen keresztnév a Legolasz vagy a Késav. Illetve várjunk csak…
