Egy évvel ezelőtt néztem végig, ahogy kihajtott egy sötét autókból álló minikonvoj a Sándor-palotából, és megindult a Karmelita kolostor épülete felé. A kocsik egy rendőrsorfal előtt haladtak el, és meg kellett állniuk a Miniszterelnöki Hivatalnak helyet biztosító épület előtt, mert ott egy fémkerítés állt, amire kábelkötözővel jelzőlámpát szereltek fel. A készenlétisek nézték a négymilliárd forintból átalakított, a kormánypárti nyilvánosságban mégis következetesen puritánnak nevezett Karmelita és a Honvéd Főparancsnokság látszóbetonból újjáépülő falai közé feltákolt fénysorompót, és amikor a lámpa zöldre váltott, a nagy fekete autók behajthattak a hol építésinek, hol pedig biztonságinak nevezett kordon mögé. Majd gyorsan bekanyarodtak a kocsik egy mélygarázsba – kivéve az egyik, az hosszan, de járó motorral állt a miniszterelnök munkahelye előtt. Soha többé nem láttam ezeket a járműveket.
Mindez közvetlenül a kegyelmi ügybe belebukott köztársasági elnök, Novák Katalin lemondása után történt. Az Orbán-pártoknak kellett egy kis idő, amíg elkezdték következetesen „Novák-ügynek” hívni azt a botrányt, aminek fő kérdésére – miért is kellett K. Endrének kegyelmet adni? – a hatalom szereplői közül senki nem tud és/vagy nem akar válaszolni. Mindenkit az ez ügyben szintén makacsul hallgató Novákhoz irányítanak, őt jelölték ki bűnbaknak. A baj csak az, hogy senki sem hiszi el, miszerint az a Novák Katalin a titokgazda egy pedofil elkövető kimosdatott bűnsegédjének ügyében, akinek köztársasági elnöki jelöléséről úgy értesült az ország, hogy Orbán Viktor mintegy mellesleg megválaszolt egy sajtótájékoztatón feltett újságírói kérdést. Ezzel a szösszenettel ugyanis a hatalom bemutatta, hogy meddig is terjed a Fidesz-fülbevalós köztársasági elnök mozgástere. Mosolygás, szemcsillogtatás, szilveszteri beszéd és persze gépies szignózás – ez volt a feladata.
Erre volt igény ugyanis. Novák Katalin elnökségének idejére annyira összeérett a kontraszelekcióra és urambátyám viszonyokra épülő magyar pártállam, hogy talán maga a köztársasági elnök sem tudta már, mit miért cselekszik. Ő már rég nem a nemzet egységét testesítette meg, hanem az összegabalyodott elit romlottságát, aminek mértékéről éppen a kegyelmi botrány szolgáltatta a legpontosabb látleletet.
Ezért szimbolikus a buherált kordon esete a jelzőlámpával. Ahol már egy egyszerű kerítésnek a funkciójáról is hazudni kell, ott miért venne bárki is bármit komolyan abból, amit az összeillesztett drótdarabok, a kábelkötözővel barkácsolt jelzőlámpák közül fogalmaz meg felénk a hatalom?