Ahogy a 2023-as évnek szimbóluma volt a nyírmártonfalvai lombmentes lombkoronasétány, úgy lett jelképe az idei évnek a sötét kordonnal eltakart és egy napra fizetőssé tett Halászbástya. Mindkét bornírt alkotás leképezi az időszakot, amelyben keletkeztek, ennek és persze nevetségesen pitiáner mivoltuknak köszönhetően pedig azonnal gumicsonttá is mémesíthető mindkét eset.
A Hajdú-Bihari település peremére, az ottani polgármester földjére ácsolt lécmászóka tökéletesen bemutatta, hogy hova vezet az a forráspazarló gazdálkodás, amit a Nemzeti Együttműködés Rendszerének aranykoraként emlegetnek sokan. A létesítményre szánt mintegy hatvanmillió forint önmagában nem sok, de ahhoz, hogy a semmi közepén létrejöjjön egy alkalmatosság, amiből más szemszögből is meg lehet nézni a semmit – hát, ahhoz rengeteg. Pontosítok: nem a semmi az Nyírmártonfalván, ami láthatóvá vált lombos fák hiányában a lombkoronasétány tetejéről: tönkrement mezőgazdasági épületek és dolgozó nélküli feldolgozó üzemek vannak ott, csak hogy még pontosabb legyen magyar vidékről alkotott, szomorú látlelet.
Mindehhez jött még a polgármester reakciója azzal, hogy az eset kapcsán keménykedni kezdett egy nevetős emodzsival rátámadó szociális gondozóval, majd egybehívta az önkormányzat dolgozóit és azt kérte tőlük, hogy ha valakik gúnyolódnának a falu lombmentes lombkoronasétánya miatt, védjék meg magukat, és persze őt is. Aztán jött 2024, amikor a kegyelmi ügy és a forráshiányos gazdaságunk miatt felrázódott a nagypolitikánk, de annyira, hogy Nyírmártonfalva polgármestere is távozni kényszerült a hivatalából.
A tavalyi évben akkorát változott a világunk, hogy már nem azon hüledezünk, mennyit pazarol elitünk arra, hogy megmutassa a semmit. 2025-re oda érkeztünk meg, hogy a budavári kerület fideszes vezetése elkezdett pénzt kérni azért a látványért, ami mindannyiunké. Persze a megnevezett fő ok a Várat amúgy valóban sújtó túlturizmus, de vegyük észre, milyen kapuk nyílhattak volna ki a forráshiányos önkormányzatok előtt azzal, hogy olyanná lett a Halászbástya, mint egy belépődíjas Fidesz-frakcióülés. Jöhetett volna talán a köralapon pittyenő fizetőkapu a margitszigeti futópályára, és lehet, hogy idővel Szentkirályi Alexandra is előállt volna az óradíjas hajléktalanszállók és a becsületkasszás ételosztások bevezetésének ötletével a fővárosi közgyűlésben. Ám jöttek a budavári hozzászólások, a diszlájkok meg persze a röhögős emodzsik, és a paravánnak mennie kellett egyetlen nap után az egy hónaposra tervezett „tesztidőszak” bevezetése helyett.
„Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni!” – ez Orbán Viktor egyik törvénye. A miniszterelnök dolgozószobája történetesen egy jó kőhajításnyira van a Halászbástyáról, ahol most a fideszesek nem tudták megvédeni még a gyönyörű kilátást és perspektívát eltakaró, éjfekete sötétséget sem. Ez komoly újdonság, ugyanis idáig mindig derekasan megküzdöttek érte, de már annyit sem vesződnek vele, mint a semmi túlárazott körbeépítésével.
