Tömpe István: Orbán helyére lépni?

Csakis rögöt váltás lehet

Ellenzéki barátaim némelyike azzal vádolja Magyar Pétert, hogy nem akar mást, mint Orbán Viktor helyére lépni. Lehet, hogy így volt valamikor, talán még János vitéz is akart lenni, ahogy serdületlenebb koromban magam is. A rendszer természete azonban arra utal, hogy Magyar Péterből előbb lesz János vitéz, mint Orbán Viktor (ami egyáltalán nem baj), aki ugyanis olyan, mint egy zárókő, ha kiveszik, omlik a fal. Kivételes tehetségét el kell ismerni, aranyérmes több politikai szakágban, mint a manipuláció, a provokatív merészség, a hatalom megtartása, a nép kábítása és saját környezetének mesteri cserélgetése. Kevesebbet alkotott az ország felemelésében, utolsó tíz éve pedig a gazdasági és morális lefelé sodródás kora. Országunk ma pária, kormánya szövetségesei ellenfeleihez húz, külkapcsolatait rombolásra használja. Orbán fontosságát nem a tusványosi víziókkal mérik, sokkal inkább károkozási képességével. Amint ellenszere támad a magyar kormány küllőakasztásának, fontossága úgy halványodik. Tudjuk, hogy Orbán személyiségében mértéktelenül burjánzó, táltosi téveszméket okozó ambíciók fészkelődnek. A világnak jelenleg Orbán Viktor Magyarországot jelenti, és ez csak akkor változik, ha üzemképes alternatíva lép fel vele szemben. A lehetőség ebben a pillanatban Magyar Péter kezében van. Mégsem róla szól ez az írás.

Orbán Viktor tartós országlását a választóknak a jó királyról szőtt téveszméje tartja fenn, továbbá a magyar felső osztály, amely a népesség fél ezrelékét, a vagyon 25 százalékát képviseli, és amelynek orbitális önzését csak gyávasága múlja felül. Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete, így Petőfi, de mi tudjuk, hogy a rongy élet mellett sok pénzről is szó van. Hírek szerint volt már egy harmatos összeesküvés vagy húsz éve, de annak hatékonyságához képest még vitéz nagybányai Horthy Miklós 1944. október 15-i lázadása is professzionális mesterműnek nevezhető. Egyszerűbb mondatok befogadásához szokott olvasóimnak így mondanám: nagyuraink a lopáshoz fittek ugyan, de egy puccshoz hülyék. Egymást persze ölik, Orbán nagy mulatságára. A tömeg nyomására ők is figyelnek (ma a rendszer hatékony ellensúlya a mozgósítható tömeg), s ha elég nagy a tömeg, az kihívás a NER-rel szemben, és a felső rétegeket is gondolkodásra készteti (veszélyben a vagyon).
Politikai osztályunk (már Orbán előtt is, de tőle kezdve kóros mértékben) betegesen bízik a vezető személyes beavatkozásának csodájában, a kézrátétel gyógyító erejében. Csak hinni kell erősen. Jó pár évtized fárasztó varázslása után az ország jövedelmi szintjének egyáltalán nem megfelelő a közegészségügy, az iskolákból kijövő fiatalok alig beszélnek idegen nyelven, az infrastruktúra állapotát a vasúti menetrenden mérhetjük le, a politikai kommunikáció kutyahergelés, meg még ott vannak a kátyúk, a földön és az agyban is. Nem itt kellene tartanunk. A civilizáció, ahova tartozunk, működő rendszereket kreált és tart fenn. A magyar uralkodó elit – teljesen indokolatlanul – jobban hisz önmagában, mint a rendszerekben. Vezetőinek leginkább az alkotmányos monarchia felelne meg, de ehhez hiányzik a múlttal és tartással rendelkező monarchia, és az alkotmány sem olyan, amilyenre a jövő emeleteit rá lehetne építeni. Szóba kerülhet még az illiberális monarchia, király már van, az utódlás forgatókönyvein még dolgozni kell.
Orbánnak nem megszerzett pozícióját, a posztját lehet csak megszerezni. Tehát a közösség ellen fordított egyeduralkodói pozícióját kell megtörni. Mindez a NER-en belüli esetleges hatalomátvételre is vonatkozik. Nem csak Magyar Péter lehet a pályán, a háttérből előléphet a NER valamelyik főembere, a bajszos, a hallgatag, a családanya, a szipogó vagy az orrsövény-ferdüléses, akik majd szent vérszövetséget kötnek, hogy most már nem mindenki egyért, hanem mindenki mindenkiért, de az alapok maradnak, csak frissek és illatosak lesznek; csakhogy már másnap véres küzdelemben harcolnának a vagyonok és a befolyás újraelosztásáért. A mai csúcsréteg alól feltörekvő neres csoportok is támadhatnak, nekik azonban még kevesebb esélyük van a sima hatalomátvételre. Ne is fárasszuk magunkat történelmi példákkal, például a bolsevik párt rövid történetével, amelyet egy visszaemlékezés szerint a fiatal demokraták is tanulmányoztak, elég megnézni a Trónok harcát: olyan lesz az esetleges utódlás a NER várában is. Több részletben történik meg, sok halottal, pár nyertessel.
Sokan hasonlítják a NER-t egy maffiához vagy nagyvállalathoz, ám Orbán Viktor nem tipikus nagyvállalati főnök. A maga helyén ugyan capo dei capi, de az önmaga mögötti irányítást igen gyakran átszervezi, félévente új embereket emel fel és facsar ki, ez pedig aligha nagyvállalati tempó. Az újak éppoly lojálisak, akár a régiek, bár az évek során nő a hangerő és az arcátlanság iránti igény a NER-ben. Kásler Miklós már csak sajnálatosan szerencsétlen emlék, Csák János csak két évig bírta tartani a posztját, de addig is filozofált és botrányt keltően intézkedett. Másokhoz hasonlóan ő is bevackolta magát az „Orbán Viktor szellemi társa vagyok” téveszmébe, ami aztán a bajt okozta. Erdély csillaga, Demeter Szilárd most vonja össze a múzeumokat, széles mozdulatokkal szervez mindent át, ami biztos jele annak, hogy nincs szakmai víziója, lázálmai vannak helyette. Mindenki varázsvesszőt igyekszik suhogtatni, de a NER-ben csak egy ilyen van, Orbáné, a többi hamisítvány. Legkésőbb elbocsátásuk pillanatában ők is megvilágosodnak. A különféle mezekben parádézó Matolcsy György mostanság a katasztrófaelhárítást erősíti, amely katasztrófát régebbi üdvöskéje, Nagy Márton működése tesz súlyosabbá. Rogán Antallal zárjuk ezt a sort, a látványtervezővel és kultúrfelelőssel, aki nélkül nem működne az a nemzeti szintű önfeladás, amely révén népünk eltűri, hogy olyan külügyminisztere legyen, mint Szijjártó Péter.
Ezt az Orbán-függő képletet egyszerűen nem veheti át Magyar Péter vagy bárki, aki végül Orbán ellenében győzne a választásokon. A NER Orbánra épül, miniszterestül, extraadóstul, évi ezer költségvetési változatával, a  közegészségüggyel és oktatással együtt. És nincs benne semmi konzervatív, semmi királyi magyar, semmi európai civilizációs, semmi globális produkció.

Reflexek helyett

Orbán Viktor rezsimjében az alapvető szerkezeti elemek közvetlenül hozzá kötődnek, személyesen is, stílusában és érzelmeiben is, ezért nem olyan színműről beszélünk, amelynek több szereposztása lehet, a műsor Orbán Viktoré. Persze ettől bukása után még jöhet diktatúra, s tarthatjuk a távolságot az európai anyagi, szellemi és kormányzati kultúrától, ahogy azt századok óta tesszük, ám minden diktátornak fel kell építenie magát. S amíg az megtörténik, ha megtörténik, egy demokratikusabb, progresszívebb és fejlődőképesebb történetnek is esélye támad. Megerősödéséhez nagyon sok ember aktivitására és a legendásan passzív politikai-gazdasági elit támogatására is szükség van.
A NER legfelső rétege kiemelkedő szerepet játszik a rendszer működtetésében.  A csúcson az Orbán családhoz kötődő csoportok ülnek, hatalmas vagyonokkal, a láthatót láthatatlanná tevő csodás szervezetekkel. A gúla alja felé haladva helyi főnökök regnálnak a maguk klienseivel. Az irányító szerepeket Orbán Viktor osztja, mégpedig hitbizományként, vagyis visszaveheti, ami látszólag nem is az övé. Tucatnyi példát láttunk erre (például Simicska Lajos, Spéder Zoltán, Andrew Vajna hazai érdekeltségei), amelyek nemcsak a bukást jellemzik, hanem a felső köröknek a polgári törvénykönyv alól kilátszó hűbérességét is. Hálózatában Orbán módot ad arra, hogy a kinevezett tartományi vagy szakmai vezetők apportálják a maguk személyes és gazdasági karaktereit, amíg idejük kitart. A különösen ádáz kultúrfronton tömegsírokban nyugosznak az elesett vezetők, de veszélyes az élet az infrastruktúra világában is. Az emberminisztériumok (munka, egészség, oktatás, környezet) különféle változatai is több hősi halottat, mint eredményt produkáltak.
Mindenki tudja, hogy megy ez: egy-egy botrányig a rendszer olajozottan, a pavlovi reflexek szerint működik. Az államilag támogatott beruházások túlárazása csaknem megkerülhetetlen követelmény: hogyan is lehetne másként eltartani egy ilyen hálózatot? Persze a felül lévők túl sokat vesznek le a habból, az alul lévőknek meg nem mindig fizetnek. Néha már a magyar hatóságok is vizsgálgatják a tolvajlás ostoba változatait, mint amilyen a lombkoronasétány. Aligha a bűn miatt horkannak fel, inkább a lebukás a tűrhetetlen. A vizsgálat gyakran veszélytelen, amíg a vádlottnak beszélni nem támad kedve a hálózatról, mert abból már baj lehet (Völner Pál, Simonka György).
A rendszer központi eleme az Orbántól kapott felhatalmazás, amely olyan, mint a valahai szocialista vállalat jogi alapzata, ilyet ugyanis lehetett létesíteni és megszüntetni. Kineveznek, leváltanak. Kapod az utasítást, teszed a dolgod, pavlovi reflexet kiváltó jutalomfalatkákat kapsz érte, hogy máskor is így tegyél. De vajon hány kliense van Orbánnak, hányan tartoznak a hálózatába, hánynak fordulhat a sorsa, ha távozik? Ország­gyűlési képviselők, pártemberek, mindenféle közgyűlési figurák ezrei, a koncessziós szerződések kedvezményezettjei, a kiszolgáló jogi háttér, a bankok felső rétege. Tízezrekről van szó.
Orbán távozásával az alatta lévő hálózati főnökök felől elmúlna a nyomás, de egy új nagyfőnök már nem moshatná fel velük a padlót tetszése szerint. Rendszer híján még jobban egymásnak esnének a pénzért, a befolyásért. Bárki lép Orbán helyére, azt a reflexszerű függőségi tudatot és élményt, amit ő alakított ki, nem lehet azonnal pótolni. Sőt, hirtelen felismerések születhetnek, hogy például némely bankok versenytörvényt szegnek, hogy az útkoncessziók több pénzt termelnek, mint amennyi kátyút eltüntetnek, sok más koncesszió bajairól, a közbeiktatott, sápot szedő rendszerekről nem is beszélve. Vagy lehet itt egy miniszter, aki nyilván hallgat Orbánra, de nem hallgatna például egy utódszerepben fellépő Navracsics Tiborra. Erős valószínűsége van annak, hogy a százmilliárdok és a hálózatba szervezett szolgáltató vállalatok (pl. Balásy Tibor) tucatjai felett uralkodó Rogán Antal elsődleges célpontja lehet bármely Orbán utáni pénzügyminiszternek.
A csúcs alatti kliensrétegek felépítése nagyjából egyforma. A NER felső rétege azonban kivételezett, nem a sokszor megírt kérlekalássan banda valamely úri muriból vagy a részegen és cselédlányokkal befejezett vadászatból. Az ő vagyonuk az alattuk lévő tehetős rétegekhez képest óriási, és mások számára elérhetetlen módon keletkezett. Mindez nem maradhat következmények nélkül egy kormányváltás esetén. A választók többsége hisz abban, hogy a túl nagy vagyon forrása a lopás, visszaszerzése jogos, ennélfogva egy sikeres kormányváltás esetén a mai Orbán körüli oligarchia kitüntetett célcsoporttá válik. A tetejébe a kivételezettek megbüntetése megszilárdíthatja a mai NER vagyoni másodosztályát: inkább azok, mint mi. Egy ingatag világban a volt csókosok vagyona újraelosztásra csábít. A NER erodálása, a tömegmozgalmak megjelenése, a külpolitikai elszigetelődés  gondolkodásra, talán cselekvésre késztetheti a nagyvagyonosok csoportjait. Valahány úr tudatához eljuthat a dilemma: munkatárgyai vagy tervezői lesznek-e egy elkerülhetetlenül több lépésből álló átalakulásnak?
Orbán lelépése hálózati káoszt okozna a NER kliensi rendszerében, ez azonban elengedhetetlen feltétele a változásnak. Eltökéltebb fordulat esetén nem Orbánt mint egyszemélyes hálózati ragasztóanyagot vagy feltételes reflexet reprodukálják, hanem legitim és működőképes rendszert építenek fel. Amire bejáratott módszerek vannak, úgy is mint tisztességes választás, nyilvánosság, ellensúlyok rendszere, érdemi önkormányzatiság. Reális úgy gondolkodni, hogy egy valamilyen módon létrejövő kormányváltás esetén a NER egyes pillérei ledőlnek, mások fennmaradnak, de az össz­kép radikálisan átalakul, és az már a váltás minőségén múlik, milyen módon indul újra az élet. Az alkotmány torzítása, a hivatásrendek lerombolása, az önkormányzatiság tizenöt-tizen­hat éves folyamatos megtiprása utánnincs könnyű indulás egy másik, közösen kialakított szabályok szerint működő világ felé. 
A mai államigazgatási rögtönzések egy sehogy sem összeálló halmazt képeznek. Az a benyomásunk támadhat, hogy mindenben Orbán dönt. Valóban, gyakran így van, de elsősorban akkor lép, ha botrány van: ilyenkor politikai döntést hoz, vagyis kárt minimalizál. Példa erre az orvosok bérének hatalmas emelése a COVID-dráma csúcsán, miközben a rendszer többi része maradt, és tovább romlott. Cinikusan és szemforgatóan ráültek a hálapénzzel kapcsolatos fenntartásokra, a magas bérek kapcsán megszüntették a borítékot, cserébe több szigorítást vezettek be, ám a kiszolgálói hátteret továbbra is szegénységben tartották ahelyett, hogy működőképes rendszert vezettek volna be. Rövidesen még súlyosabb orvoshiány, hosszabb várakozási idő alakult ki. Aztán jöttek a feljelentések, a kórházi ellenőrzések, de csak a rosszkedv meg a rendszer diszfunkcionalitása nőtt. Pedig legalább harminc éve volt a kormányoknak valami emberszabású közegészségügyet összehozni. Csak hát a párját ritkító felkészületlenséget, a gyávaságot, a politikai és szakmai önzést a választók négyévente jámborul visszatapsolták.

Prioritások

Orbán a pavlovi reflexek nagymestere, de egy új vezetőnek mégis a sikeres rendszerek bevezetése, adaptálása felé kell fordulnia. Győzelme esetén megkapja az államigazgatást, a költségvetést, a külkapcsolatokat és a biztonsági erők nagy részét. Velük örökli a döntési rutinokat, az államban működő informális hálózatokat (mélyállam), szervezőket, ügyvédeket, s a lengyel példa alapján alapos konfliktusok alakulhatnak ki. Örökli az államtitkári szint alatti vezetők túlnyomó részét is; e réteg számossága alighanem nagyságrenddel haladja meg az új erőt támogató szakértők számát.
Az ország teljesítménye sokat romlott a NER utóbbi évtizede alatt, s ez nem elsősorban az egy főre jutó nemzeti jövedelem helyzetén, hanem a fogyasztás és elsősorban a nemzetközi versenyképességi mutató zuhanásán mérhető. Kötelességszerűen illesztem ide a versenyképesség fellendítésének követelményét is, ami tehát versenyből és képességből áll. Versenyt szabályokkal és piacvédelemmel, a képességeket pedig oktatással, támogatással lehet javítani. A munka kisebb része az oligarchikus (nem az érdem, hanem a politikai szolgálat alapján ke­let­kező) vagyonok korlátozása, a kivételezettség rendszerszerű megszünte­té­se. A feladat nagyobb része a vállalko­zók és az ország meggyőzése arról, hogy a verseny normális, ösztönző és az országnak jövedelmező állapot. Hosszú a kapcsolódó tennivalók listája, például a fejlesztési pénzek versenyző felhasználása, továbbá hogy a külföldről, belföldről finanszírozott fejlesztéseket ne politikai erősorrend alapján osszák. Ugyanez vonatkozik az állami költségvetésből baráti gazda­sági szervezeteknek adott támogatások megszüntetésére. Szigorú versenypolitikát azért is érdemes alkalmazni, hogy végre megtörjenek a szektorális monopóliumok, máskülönben egy bizonyos méret felett aligha lesz verseny (és marad a túlárazás) például az építőiparban vagy a turizmusban.
A kormányzathoz néha kiemelkedő vezetők kerülnek, gyakoribb azonban a tapasztalat nélküli, erőszakos végrehajtó. Mindenki kommunikál, központi kotta szerint vádaskodik, hárít, gyűlölködik. A hangnem egyre primitívebb és durvább, néha olyannyira, hogy a terroristák hozzájuk képest galamblelkű prédikátoroknak tűnnek. A pártérdekeket szolgáló médium energiavámpír, a kilátást elfedi, a józan cselekvésben megzavar. Igen, a médiát fel kell szabadítani, ám túlzottan belebonyolódni, pláne belebolondulni, nem kellene.
A külpolitikai helyzet stabilizálása a legelső feladatok közé tartozik. Az Orbán-kormány minimális szuverenitását is feladva kifelé farol szövetségesei közül. Már a korábbi hintapolitikát is abbahagyta: csak az egyik, rendre diktatórikus és az uniót ellenségesen kezelő csoport felé tesz gesztusokat. A propaganda szerint Brüsszel a kormány fő ellenségévé vált, ami igazi abszurd. Nem vehetjük tudomásul, hogy a magyar külügyi és külgazdasági hálózat aktívan szolgálja ki a kormány intervencióit az ottani belügyekbe (Bolsonaro, rendszeres példák a szomszédságban vagy a tusványosi polithorror-sorozat). Mindez a bennünket körülvevő szövetségesi rendszerben (NATO, EU, sőt a V4-ek országai is) a fejcsóváláson túl nemzetbiztonsági aggályokat is felvet, s ezt végképp nem engedhetjük meg (legutóbb a schengeni szabályok megkerülésével beengedett bevándorlók ügye).
A magunk nemzetközi fontosságát értelmetlen túlbecsülni. Keleti kalandozásainkat értékelve eredményekről nemigen tudunk beszámolni. Nem az a mi játszóterünk. Állítom, hogy a (pompázatosnak tűnő, de gyakran megalázó) ceremóniák ellenére Moszkvában és Pekingben a helyén – globális miniatúraként – kezelik az Orbán-kormányt. Brüsszelben viszont Magyarországnak még mindig biztos helye van a 27 tagállam között. Kicsi, sárga és savanyú, de a miénk, és ez Bástya és Virág elvtárs után is megmarad.

Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 34. számának Publicisztika rovatában 2024. augusztus 23-án.