Emléke jobban gyötri majd Putyin rendszerét, mint haldoklása. És ha a bizonyosság
visszavonhatatlan halála is a reménynek, végül „bevált” Navalnij számítása: erős
jelképpé vált.
A hely. Évekkel ezelőtt jártam Szibériának azon a részét, ahol Lenint tartották fogva.
Némi készpénzért kozák katona-harmonikások guggoltak elénk (tánc, dal), aztán
megmutatták Lenin ottani házát, amelyből az eredeti ágyat elvitték, mert túl jónak
tűnt a cári önkény demonstrálásához. A jó Lenin nem egyedül lakott ott, vele ment
Krupszkaja és a mama, utóbbi talán házvezetőként. Lenin könyvtárba járt, bár ezt a
helyi csendőrségen kellett engedélyeztetni. Így sanyargatták Vlagyimir Iljicset.
Aztán 1917 után ezt a lazaságot már nem engedték meg. Amennyire én tudom, a
szovjet lágerek, különösen a büntetőtelepek és az Északon lévő bányász-gulágok
sohasem láttak olyan „engedékenységet”, mint amit a cár rendszere tanúsított
Leninnel, illetve másokkal szemben, akik pénztelenség és kapcsolati hiányok miatt
Leninnél rosszabb körülmények között éltek. Amennyire én tudom, még a sztálini
idők múltával is fenntartották a bányákat kiszolgáló ingyen munkaerőt biztosító
gulágokat, és csak később kezdtek fizetni a munkáért.
Végül is azt akarom mondani, hogy Navalnij halála ennek a vonakodva múló és
sohasem kimúlt szörnyűségnek a terméke. Sajnos mindenkinek szembe kell nézni
evvel, akinek baloldalon dobog a szíve, de aki nem rajong a tömeggyilkosságokért,
meg azért, ahogy a szabadság nem képes létezni.
Többünknek, akik újra meg újra átgondolták, miben is hittek és hisznek, akik ma már maguk sem igazán értik, hogyan lehetett ennyi embert megölni, azoknak ajánlom a Sztálin halála (2017) című angol szatírát (jobbmintatv), hogy ha még nem tették, végre befejezzék azt, amit belül már elkezdtek: értékelni a múltat, ítélni és elítélni, amit kell, magunkat nem kihagyva, de végül egy emberi baloldalon maradni.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. február 19-én.