Munkatársunk afrikai riportja.
A repülőgép szárnya alatt háromszín keveredik. A fehér, a bárányfelhők játékos összevisszasága, az ezüstös-kék, a Földközi-tenger fodros íve és a barnás-vöröses föld, Olaszország keleti partvonala. Akkora magasságból mindez egységes, harmonikus egészet alkot, és ki tudná megmondani, vajon az az élére-lapjára állított gyufásdoboz-halmaz, az a cérnavékony vonalszövevény (biztos: széles, nagy utcák) ott lent, a Boeing 707-es transzkontinentális óriásgép 27, széksorának két ablaka között Róma-e, vagy pedig Nápoly, vagy talán már az olasz csizma „spiccén“ lévő Reggio…
…Körülbelül most, amikor e sorokat írom, hosszú utazásunknak azon a pontján vagyunk, amikor legjobban megközelítjük hazánkat. Valahol Athén és Kairó között repülünk. Párizsból jövünk, ahol ez alkalommal nem az Eiffel-torony és a Sacré-Coeur felé vittek útjaink, nem követték a szokásos, mindig lenyűgözőturista „itinéraire“-t, hanem jó néhány afrikai állam követségéhez vezettek el. Beutazási engedélyt kértünk és kaptunk. A közvetlen ismerkedés első fokán…
Kis rezdülés a repülőgép testén és alattunk elhomályosodik a láthatár. Felhőpárna fölött repülünk. Amikor jó másfél óra múlva újból megpillantjuk a földet, minden egészében megváltozott: sárgás-vöröses vonulatok, enyhe hajlatú dombformák; a „Núbiai sivatag“ – magyarázza a stewardess. Ellenőrizzük a térképen; valahol jobbra, kétszáz, háromszáz kilométerre? – Khartum, Szudán fővárosa, balra, szinte párhuzamosan útirányunkkal, a láthatáron túl, a Vörös-tenger. Felhő. Fantasztikus tornyok, léghegyek, légvölgyek, izzó fényfalak, árnyékos falhátak…
A titokzatos Afrika! Gyermekkori olvasmányok emléke kísért. Az ismeretlen világrész, a parafasisakos expedíciók világa, a pigmeustörzsek, őserdők és elefántcsordák birodalma. A Fekete Kontinens, ahol minden lépésnél eléd toppan az ismeretlen, a váratlan, a settenkedő veszély…
Furcsa. Miért torlódnak elém éppen most ezek a gyermekkori képzetek? Elvégre Afrikáról az utóbbi években oly sokat hallottunk; oly sokat olvashattunk a földrész energiáinak kibontakozásáról, a gyarmatbirodalmak bukásáról és új, független államok létrejöttéről, Afrika egyre növekvő szerepéről a nemzetközi életben.
Elvégre már rég készülök erre az utazásra, és tudom, hogy az Indiai-óceántól az Atlanti-óceánig minden országban barátságosan fogadnak majd, mint küldötteit egy olyan államnak, amelyszámtalanszor bebizonyította már: külpolitikai alapelveihez híven őszinte barátja, támogatója minden fejlődő országnak, a földgolyó bármely távoli pontján is lenne az.
És mégis, a repülőgépmotor monoton zúgásából egyre azt vélem hallani: titokzatos Afrika, titokzatos Afrika. Valóban, egyelőre még ténylegesen az. Elrejtőzik a felhőtenger alá, és csak sejtjük, hogy valahol mélyen alattunk ismét változott a táj, az abesszíniái fennsík fölött repülünk, olyan „kis” hegyek irányába, amelyek nagyságrendben egy gondolattal meghaladják az európai óriást, a Mont Blanc-ot, de szinte eltörpülnek az afrikai „hegy“,a Kilimandzsáró mellett…
Apropó. Kilimandzsáró, Tanganyika-tó, Viktoria-vízesés, a közép-afrikai őserdő, a Kongó folyó, a nigériai óceánpart – íme csak néhány földrajzi tájegység, amelyet filmezni akarunk; Dar es Salaam, Lusaka, Bangui, Kinshasa, Brazzaville. Lagos – a fővárosok, amelyekkel meg szeretnénk ismertetni a hazai tévénézőket, hat ország az egyenlítő alatt és fölött, ahonnan azt szeretnénk érzékeltetni, hogy az egykori elmaradott, sötétben tartott fekete Afrika bátran, büszkén felemeli fejét…
…Alaposan beesteledett. Áttörjük a felhőfalat, és újból megmutatkozik a Terra. Fényfolt a távolban, Dzsibuti, Szomália fővárosának fényei… Itt csak átutazó vendégek vagyunk, egy óra múlva repülünk tovább Tanzániába.
Fárizs-Dzsibuti, 1971. május 2.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.