Volt egyszer egy ember, aki mindent meg tudott javítani, ami a kezébe akadt. De azon fölül is mindenhez konyított, és mindent megmagyarázott. Különösen a tévékészülékekhez értett, mármint az akkori típusokhoz. Ahogy valakinek elromlott a tévéje, szaladt vele hozzá. Ő kibontotta, nézte, forgatta, portól megtisztogatta, belebabrált, míg végül a készülék működött. Ha pedig mégsem sikerült megjavítania, azt mondta: „Ez tőlük van.” És az emberek megértették: ha „tőlük van”, akkor ott már más magyarázatot keresni nem kell.
Egy szép napon, amikor a tavasz meztelenül sétált az erdőben, és a rügyek úgy pattogtak, mintha illatos finom eső permetezte volna az avart, emberünk váltott társakkal becsípett egy kicsit, benézett derűsen még egy-két házba, hogy minden rendben van-e – azután pedig nem lehet tudni, hogy mi történt. Az derült ki csak, hogy másnap valaki vértócsában heverve találta a lakásán. Alig lélegzett: a hasán éktelenkedő lyukra mutatva azt mondta: „Ez tőlük van”, és kilehelte páráját.
Márpedig, ha „tőlük volt”, senki sem csodálkozott, senki sem háborodott fel. Senki sem keresett magyarázatot. Eltemették csendben, s az emberek élték tovább a megszokott életüket.
Forrás: Dilema, Mircea Diaconu cikke. Á. H. fordítása